Kedves rokonom mesélte, hogy kisiskolás korában, még a háború előtt, egyszer őt bízták meg azzal, hogy március 15-én elszavalja a Nemzeti dalt. Amikor nagy izgalommal kiállt társai elé a színpadra, hangosan elkiáltotta magát: „Talpra, magyar!”. És a következő pillanatban már mindenki állt.
Manapság sokszor – különösen ünnepekkor – érezzük, hogy hiányoznak a „nagy szavak”. Azok, amelyekre gondolkodás nélkül, valamennyien felállnánk. Azok a szavak és azok a beszédek, amelyek nem puszta eszközök, unalmas kellékek, hanem gondolatot, lelket mozgató, teremtő, emlékezetes élmények.
Az én korosztályom még emlékszik az iskolaudvaron, kisdobos- vagy úttörőruhában átélt március 15-i műsorokra, az igazgatói beszédekre. Azokra, amelyekben akkor nem a nemzeti, hanem az internacionális emlékezet munkált. Emlékszünk, milyen unalmasak, menyire ugyanolyanok, gyanúsan ismerősek és kiábrándítóan egyhangúak voltak. Közhelyekkel, óvatos, poros, bezártság ízű gondolatokkal. Petőfi, Táncsics és a kocsijából kifogott lovak. Szabadság. Mit kíván a magyar nemzet? Úgy tűnt (és talán nemcsak tűnt), hogy az igazgató néni vagy bácsi nem erre válaszolt, hanem csak az előző évi papírját lengette a tavaszi szél. Nemhogy élmény nem ébredt ezekből a beszédekből, de még az állva elalváshoz sem volt bennük elég ringató erő.
A rosszul megült ünnep csak feledést ígér. Azt pedig látjuk és tudjuk, hány év hány iskolai nemzeti ünneplése vezetett a tapasztalható történelmi amnéziához.
Persze, aki szervezte már, tudja, milyen nagy munka egy iskolai ünnepi műsor előkészítése. A kelletlen, egyre kevésbé ráérő diákokkal, a panelektől menekülni akaró, s gyakran mégis oda kilyukadó témákkal és művekkel. Aki mondta már, az azt is tudja, milyen nehéz ünnepi beszédet tartani a nemzeti évfordulókon, úgy, hogy ne hasonlítsanak az előző évihez és valaki máséhoz. Úgy, hogy ne olvadjanak össze a nyilvánosság megszokott és kiüresedő kliséivel.
A kérdés voltaképpen az: mit akarunk mondani, üzenni a nemzeti ünnepekkel? Mire akarunk ráébreszteni és ráébredni? Hogy van-e saját közünk a múltunkhoz, és akarjuk-e, hogy tanítványainknak is legyen?
Az igazi erőfeszítés ugyanis ez: megtalálni a szót. Visszatalálni a „nagy szavak”-hoz. Még egy olyan korban is, ahol a vicc és humor mindent visz, és ahol az udvariasság és pátosz gyakran minősül körülményeskedésnek. Még egy olyan korban is, ahol a közlést karakterben és nem gondolatban, ahol a hatást gazdaságilag és nem erkölcsileg mérik.
Éppen egy ilyen korban van a legnagyobb szükség a jó ünnepélyekre. A fontos beszédekre. Azokra, amelyek minket, tanárokat is felébresztenek. Azokra, amelyek új erővel szólnak. Úgy, hogy mindenki ’talpra áll’, amikor hallja őket.
