– Hogyan készül a ballagásra a most érettségiző osztályával?
– Sehogyan. Annyi mindenre kell figyelni ebben az időszakban, hogy még nem nagyon volt erre időnk. Tabló, bankett, szerenád, bolondballagás, ajándékok. Most éppen elakadtunk a tablóügyben: végre egyezségre jutottunk, hogy milyen legyen, erre eltűnt a fotós. Ugyanakkor valóban a nyakunkon a ballagás. Ehhez még olyan dalokat kell választanunk, amiket majd közösen fogunk énekelni a „Ballag már a vén diákon” túl. Még nem tudjuk, mikor legyen a szerenád: ballagás előtt, az írásbeli és a szóbeli érettségi között, vagy utána. A lakásom pici, de majdcsak elférünk a 44 négyzetméteren harmincketten. Ám a teendők többségéről a diákok döntenek, ha már egyszer őket érintik azok.
Még elsőben kezdtem így, amikor kiosztottam a feladatokat, minden területnek két felelőse lett, mint a rómaiaknál, így volt teremdíszítő, programfelelős, konfliktuskezelő miniszterünk, külön krétafelelősök, tehát azóta megszokták, hogy határozzanak dolgokban. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenben ők döntenek. A szalagavatón például az ő hatáskörük volt a tánc, de a szalagtűző zenéből nem engedtem, mert nem szerettem volna, ha valami mai értéktelen „szirup” festi alá ezt az emlékezetes pillanatot. Most még az is nyitott kérdés, hogy a bankettet étteremben, vagy az egyik diák kertjében tartsuk.
– Említette az ajándékot. Mit kap ma egy tanár?
– Ez függ attól is, hogy mennyi pénzt szán rá az osztály, ez az összeg azonban egyre kevesebb. Nekem két emlékezetes ajándékom is van: az egyik egy naponta forgatható, friss kiadású világtörténelmi könyv, a másik pedig egy összeállítás a négy év aranyköpéseiből. Utóbbit kézbe véve mindig elcsodálkozom, hogyan tudtam, tudtunk ennyi balgaságot összehozni.
– Milyen a most végző osztályában a közösség?
– Nagyon jó. Már az első évben elnyertük „az év osztálya” címet, a következőkben pedig másodikok lettünk. Pedig a drámásokhoz meg a sportosokhoz képest unalmasnak tűnhetett volna egy sima osztály. Ám már a felvételin szándékosan úgy válogattuk össze őket, hogy minél sokszínűbbek legyenek, a mongol kislánytól a „kocka” fiún át a sportolóig. A Vörösmartys diákok életében meghatározó a gólyatábor, ott már jól összekovácsolódnak. Három napig elzárva a világtól ismertük meg egymást úgy, hogy közben egyik program követte a másikat. A gólyatábor nemcsak osztályközösséget épít, hanem évfolyamot, sőt iskolaközösséget is. Így szeptember elején a gyerekek már olyan élmény után vannak, amelyből látják, hogy ez nem akármilyen iskola. Itt az évnyitón mindenki énekli a Himnuszt, a Szózat után pedig táncolnak a gólyák. A közösségépítés következő lépése az említett feladatelosztás volt, ami jól működött. A 9. évfolyamon egyébként kicsit szigorúbb vagyok, mint később. Érezniük kell, hogy a gyeplő az én kezemben van, de később lehet azért engedni. Tudniuk kell, hogy a tanár-diák viszony együttműködésen alapul, én az edző vagyok, az izmot nekik kell felépíteniük. Heti hét-tíz órát (irodalom, nyelvtan, osztályfőnöki) töltöttem velük négy éven át, ez összesen több mint 1000 óra, nem számolva az iskolán kívüli programokat, amikből szintén sok volt, így szoros kapcsolat épült ki közöttünk.
– Azt látom az elmondottakból, hogy remek társasággá fejlődött a csapat. Hogyan élik meg a ballagást, az elválást?
– Azt hiszem, nem gondolnak még bele, nem akarnak belegondolni, de én sem. Ugyanakkor tudják, hogy életük egyik legszebb szakasza volt ez a négy év. Nemrégiben megkérdeztem tőlük, hogy sírós, nevetős, egykedvűbb vagy patetikusabb ballagást szeretnének. Az egyik lány egyszer csak megszólalt: „Most már csak három hét van hátra?” – és elsírta magát. Kilián nevű tehetségem pedig a következőket írta az iskolaújságba: „És volt, hogy örökké itt akartam lenni, és volt, hogy menni akartam, el innen, el, hogy hagyjanak békén, és legyen már vége az egésznek. Most, hogy megváltoztathatatlanul itt állok a tudj’ isten mi felett kitartott pallón, valamiért mégsem akaródzik ugrani.” Mivel nagyon sokfélék, sokfelé ágazik az útjuk. Kíváncsi vagyok, mennyire fognak összejárni.
– És Ön hogyan éli meg, hogy elmegy az osztálya?
– Most már én is visszaszámolok. Egyrészt elégedetten nézek rájuk, hogy igenis volt részem abban, hogy azok lettek, akik, másrészt próbálok minden egyes percet megbecsülni, amit még velük tölthetek. Azt persze még nem tudom, mennyire lehetek ott a ballagáson teljes lélekkel, nem szeretném az érzelmeimet ott kimutatni sok száz ember előtt, valamilyen más alkalmat kell ehhez választani. Zárt körben, méltón szeretnék elköszönni tőlük.
