Olvasási idő: 
14 perc

Szülői és diákszemmel a távoktatásról

Sokat hallani arról, hogy a pedagógusok hogyan élték meg a digitális tanrend hirtelen bevezetését, milyen módszereket alkalmaznak, hogyan tartják meg online a tanórákat. Ezúttal a számítógép másik oldalán ülők véleményére voltunk kíváncsiak, ezért tanulók és szülők meséltek nekünk tapasztalataikról.

Összeállította: Ambrus Balázs, Dallman Kristóf, Indri Dániel Janisz


Székely Erika és gyermekei, Matyi és Áron

Egyik éjszaka arra riadtam, hogy vajon jó helyre töltöttem-e fel a matematika munkafüzet negyvennegyedik oldalát. Elővettem a listáimat, kikerestem a feladatot, megbizonyosodtam, de visszaaludni már nem tudtam. Gondoltam, jó alkalom, hogy átnézzem a Teams-et, a Krétát, a Redmentát, a szülői Messenger-csoportot, a két e-mail fiókot, jött-e esetleg valami. Befejeztem még egy elkezdett rajzfeladatot, ellenőriztem a „házi feladat babot”, hogy csírázásnak indult-e, mire reggel lett.

Így telnek a mindennapok otthoni munkavégzéssel, két kisiskolás korú gyerekkel. Szerencsések vagyunk, mert van elég eszközünk, és az internet is elég gyors. Digitális kompetenciák tekintetében sincs okunk panaszra, kivéve a gyerekeket. Jól kezelik a kütyüket ugyan, de prezentációt készíteni, mappákat létrehozni, letölteni, feltölteni és a hat kommunikációs csatornát folyamatosan figyelni, ellenőrizni kicsit nehézkes. Az ötödikes egy hét alatt sok mindent megtanult, igyekszik is. A harmadikostól – teljesen normális módon – kézírással készült feladatokat kérnek, amit fotózva kell visszaküldeni, miután ráutaló nevekkel elláttuk az állományokat. A mániám lett a fotózás, mindent megörökítek, hátha majd kéri valaki. A nagyobbik fiam szerint megőrültem.

Az ötödikesnek két hét alatt lett órarendje, így ő a délelőttöket a Zoom előtt tölti. Délután, este pedig megpróbáljuk elkészíteni a beadandókat. Mert azzal azért megvár. Jobb társaságban dolgozni, mondja, és különben is, hogy találja ki egyedül, hogy a téglatest felszínének miért éppen az a képlete? Bár megnézett pár videót, és elolvasta a tankönyvet is, mégsem volt biztos magában.

A harmadikos nem ilyen szerencsés, neki nem volt még egyetlenegy online órája sem, csak a feladatlisták érkeztek az írásbeli szorzásról, az igeidőkről és a húsvéti versekről. Rajzoltunk már bogarat, ragasztottunk nyulat, és frottázstechnikával erkölcstan házit is barkácsoltunk. Hangouts-on bekapcsoltuk a távoli nagymamát, aki véletlenül épp egész életében tanított, így gondoltuk, két legyet ütünk egy csapásra: a mami is örül, mert segíthet, meg anya is, mert elmaradnak a tipikus szülő-gyerek játszmák. Jó is volt ez addig, míg az én kreatív gyerekem egyszerűen csak lenémította a nagyit, mert zavarta, hogy beszél… Hát hiába, lehet erről olvasni, hogy a digitális oktatás legnagyobb kihívása ott tartani a gyereket a képernyő előtt.

Készítettünk napirendet is, melyben a családunk összes tagja közreműködött, de azért nem mindig tartjuk be. Hát így egyensúlyozunk a munka, a tanulás és a háztartás között… Persze azért a harmadik hét végére javult a helyzet: kevesebb lett a feladat, minden szereplő megtanulta használni az eszközöket, kevesebb lett a követendő felület, és ami a legfontosabb, rengeteg olyan tudást szedtek magukra a gyerekek, ami az életben való boldoguláshoz kell.


Szikora Virág

Hatgyermekes szülőként alsó és felső tagozatos, valamint középiskolás gyereket is nevelek. Kezdetben szinte minden iskolás gyerekünk kérdésekkel bombázott, én pedig nem kifejezetten informatikus vénával megáldott emberként nem tudom, hogy hogyan birkóztam volna meg az első pár napban a nehézségekkel, ha nincsenek a családban a digitális térben nálam otthonosabban mozgók. Szerencsére kaptam útmutatásokat, és a megfelelő infrastruktúra is rendelkezésre állt, így túljutottunk a kezdeti problémákon. Később már szinte senkinek nem okozott gondot, hogy használja azt a bizonyos fórumot, ahol a tanárokkal kapcsolatban lehet. A tanárok pedig, néhány kivételtől eltekintve, a mi iskoláinkban valóban mindent megtesznek azért, hogy a lehető legérthetőbben tartsák meg az online vagy távórákat.

Főállású anya vagyok, a férjem el tud minket tartani, nem létszükséglet, hogy én is dolgozzak. Így munkáimat (gyermekpszichodráma csoportjaimat) lemondtam, ezért ráérek a saját gyermekeimnek segíteni. Nem vesznek nagyon sokat igénybe, de azért, ha nem lennék itt, akkor baj lenne. Délelőttönként mindenki dolgozik, leginkább az elsősnek kell segítenem, de ő is sokszor egyénileg megoldja a feladatait, csak néha kérdez. A házimunkáim elvégzése mellett nekem nem okoz gondot, hogy ilyen szinten odafigyeljek rájuk.

A tanrend és a számonkérés nem mindig áttekinthető számomra, de őszintén szólva nem is akartam teljesen átlátni a dolgokat ezidáig. Örültem, hogy aránylag hamar belerázódtunk egy új életmódba, munkarendbe, a gyerekeim meglepően lelkesek és szívesen dolgoznak így, nem kell őket külön noszogatni. Látom, hogy haladnak, és ez nekem most elég információ ebben a nem mindennapi helyzetben. Egyik fiam szerint a történelemtanulást könnyíti, hogy rögtön rá tud keresni az interneten, ha valamit nem tud, és a biológiát is szereti, mert nagyon klassz a Kahoot rendszerben játszva tanulni. Mivel olyan iskolába járnak, melynek tanáraiban teljes mértékben megbízom, ha gondunk volt, eddig is meg tudtunk velük beszélni mindent. Ezután is hozzájuk, illetve az iskolák igazgatójához fordulnék, ha nem lenne világos számomra valami.

Az új helyzet nagy előnye, hogy reggel nem kell sehova rohanni, nyugodtabbak vagyunk. A gyerekek gyorsabban végeznek a feladataikkal, és marad idejük a hobbijukra, illetve játszani, a kertben mozogni. Sokat vagyunk együtt, sok mindent tanulunk egymásról, egymástól, de azért mindenkinek nagyon hiányoznak a barátok.


Szapanos Ildikó

Nagyon jólesik, hogy ennyi időt tudunk most együtt tölteni, illetve öröm látni, hogy a fiam mennyire összeszedett, teszi a dolgát. Jobban meg vannak tervezve a napjai, mint nekem! Azonban azt kifejezetten nem jó látni, hogy egész nap a gép előtt ül. Ez eddig is probléma volt, most pedig már a tanuláson kívül az összes szabadidős tevékenysége is a számítógéphez kötődik. Ez szerintem mind fizikailag, mind agyban nagyon megterhelő. Annak ellenben kifejezetten örülök, hogy megtalálja a módot a testmozgásra. Bár focizni most nem lehet elmenni a barátokkal, azonban különböző alkalmazások, videók segítségével beépíthető a napi sport. A tanulás terén furcsa látni, hogy mintha minden tanár úgy gondolná, hogy csak neki tanul a gyerek. Ez a hagyományos tanrendben azért sokkal inkább keretek közé van szorítva. Hiányzik a tanárokkal való személyes kapcsolattartás is. Szerintem most a diákok és így mi, szülők sem tudjuk pontosan, hogy hol is tartanak a tanulási folyamatok.

Úgy gondolom, hogy a napirend sokkal tervezettebbé válása a helyzetnek köszönhető. Eddig talán úgy tűnt, hogy az iskola után délután kicsit kényelmesebben rápihent a feladatokra. Most látom az egész napos folyamatot, minden nagyon tervezett, rendezett. Ehhez hozzátartozik, hogy nem kell utazni, nincsenek lyukasórák, nincsenek felesleges idősávok. Az iskolai feladatoknál nagyobb kihívás azonban a szabadidő helyes eltöltése. Magamban is érzem a bizonytalanságot, hogy mit engedhetek meg neki és mit nem. A nagyobbik fiamnak, aki már nem lakik velünk, már javasoltam, hogy amint erre alkalom nyílik, ha kell, maszkban, tartva a két méter távolságot, de találkozzanak valahogy a barátaikkal. Ez most nagyon megterhelő lehet, személyes kapcsolattartás nélkül. Le a kalappal a mai fiatalok előtt, el vagyok ájulva, hogy milyen bátran és hősiesen viselik ezt a helyzetet. Bízom benne, hogy a kijárás és a szabad mozgás rövid időn belül valamennyire vissza tud állni a régi kerékvágásba. Számomra az utóbbi egy hónap itthon telt, nemrég álltam neki újra dolgozni. Én csodálkozom, amikor emberek azt mondják, hogy unatkoznak. Ez alatt az egy hónap alatt annyi apró-cseprő ház körüli feladattal foglalkoztam, amire általában nem jut idő, hogy a hobbijaimig el sem jutottam. Nagy segítségemre volt ebben az időszakban a nagyobbik fiam, aki közel lakik hozzánk. Szinte nem is engedte, hogy – akár bevásárlás miatt – elhagyjam a lakást.


Kárnyáczki László
11. osztályos gimnazista (Szapanos Ildikó fia)

A digitális oktatás első hete egyfajta próba volt, kevésbé számított. A tanárok szerdától kezdve próbáltak órákat tartani. A legzavaróbb tényező, hogy túl sok felületen zajlik egyszerre az oktatás. A mi sulink például az Instagramot választotta az élő adásokra, de ez sokaknak nem tetszett. Van olyan tanár, aki átváltott például a Discordra, vagy Zoomra, kapcsolattartásra pedig egyszerre használjuk az E-Krétát, a Google Classroomot és a Messengert is. Ebből általában elég nagy kavarodás van. Nem volt egyszerű mindegyik használatát megtanulni, főleg a tanároknak nem. Leginkább a tanár erőfeszítésén múlik, hogy mennyire szeret ilyen módon tanítani.

Például matematikából ugyan lassabban haladunk, de teljesen jól megértjük az anyagot, és nagyon elnéző a tanár. Történelemből szintén haladunk az anyaggal, viszont ott sokkal nagyobb mennyiségű tananyagot kapunk, valamint sokszor kilógunk a negyvenöt percből. Ennyit szerintem még nem tanultam az életem során. Van olyan tanár, aki viszont nem tart online órákat, hanem minden hétfőn elküldi a tananyagot, amit önállóan kell feldolgoznunk. A számonkéréseket különböző kvízoldalakon, illetve Redmentán keresztül kell kitöltenünk. Szóbeli felelés ugyan még nem volt, de kiselőadásokat már kellett tartanunk.

A barátaimmal folyamatosan beszélgetünk Messengeren, illetve Discordon, van, hogy egyszerre akár hatan-nyolcan is. Talán most ez a kapcsolattartás legjobb módja. Meg is beszéltük, hogy ha ki lehetne menni és délutánonként, esténként lehetne társasági életet élni, akkor semmi baj nem lenne ezzel a digitális oktatással, sőt sokszor még jobban is menne, mint a hagyományos iskolai oktatás. Amikor elkezdődött ez az időszak, akkor nagyon tetszett a helyzet. Jól tudtam alkalmazkodni, nem éreztem, hogy megviselne. Most, az utóbbi napokban kezdtem el érezni, hogy nem is feltétlenül az iskola, de egy normális tesióra már eléggé hiányzik. Szabadidőmben fotózással foglalkozom, azonban most ennek a kinti részét a helyzet miatt eléggé elhanyagolom. Az utómunkával, valamint az otthonról elvégezhető feladatokkal azonban jól tudok haladni. Sokat segít ebben a médiatanárom, aki gyakran ad gyakorlati feladatot.


Csapody Lőrinc
8. osztályos tanuló (Szikora Virág fia)

Jó itthon tanulni, mert az internet segítségével meg tudom könnyíteni a tanulást. Nem bánom, hogy nem kell bemenni az iskolába, ami sokszor kicsit felesleges. Matekból és fizikából azért jól jönne, ha tudnék kérdezni rögtön, amikor nem értem.

A karanténban nagyon jó az, hogy sok időm van a hobbijaimra, és úgy érzem, a szabadidőm is több. Mellettünk van egy erdő, oda most többször tudok menni, madarakat megfigyelni, kirándulni a kutyámmal, testvéreimmel, apukámmal sportolni, de internetezni, videót nézni is több időm van. Utálom viszont a bizonytalanságot, hogy nem tudjuk, mikor lesz ennek vége, mindig bemondják, hogy mennyi haláleset volt Magyarországon. Rossz érzés, hogy félteni kell a szeretteinket, főleg a nagyszüleimet, miközben nem találkozhatunk velük. A barátaimmal sem lehetek együtt, és nem tudunk beszélgetni személyesen, vagy bemenni a városba enni egy hamburgert.

A család állandóan együtt van, ami néha jó, mert több időnk van egymásra, többet beszélgetünk egymással, de rossz is, mert több a feszültség. Mi sokan vagyunk – hat gyerek és két szülő – így mindenkinek több emberre kell figyelnie, és most még jobban kell alkalmazkodni. A Mama viszont mindig finomakat főz, szóval jobb itthon a kaja.


Tahi-Tóth Levente
12. osztályos gimnazista

Érdekes, hogy amíg bejártunk, sokszor volt olyan érzésem, hogy mennyivel jobb lenne otthon, saját ritmusban felkészülni. Hát, íme. Kezdem a legnagyobb hiányommal, ami éppen a személyes kontaktus. Nehéz így szocializálódni, pedig nekem komoly igényem, és remek jó osztályom van. Persze az iskola megtartja majd a ballagást is, meg aztán minket se kell félteni, hogy mi lesz, ha ennek vége, de így azért más. Egyikünk se így képzelte el ezt az utolsó pár hónapot.

A korábban gyakori személyes találkozók hiánya miatt a napom átalakult, sokkal többet ülök a gép előtt, így tartom a kapcsolatot. Az edzéseimet is sajnálom, a magányos sporttevékenység kevésbé motivál, kevesebbet sportolok, mint ezelőtt, de próbálok friss maradni testileg, szellemileg. Más a helyzet viszont az érettségivel.

A számítógép léte a készülést nagyon segíti, nem beszélve arról a tényről, hogy ami nekem nem kell, azzal nem is kell foglalkoznom. Délelőtt tanulok, lehet kényelmesen kelni és nincs utazási idő, ez mindenképp pozitívum. A saját beosztás miatt, ha aznap épp nem fog az agyam, vagy kimerült, stresszes vagyok, átvariálhatom magamnak, és olyat csinálhatok, amire éppen képes vagyok. Megvan a beosztásom az utolsó két hétre, vannak keményebb és könnyebb napjaim, de ha bármikor úgy érzem, hogy kevés, tehetek hozzá, ha pedig sok, átrakom máskorra. Az érem tehát kétoldalú, de az érettségi felkészülés szempontjából abszolút jobb így.