Édesapám minden húsvéthétfőn elsőként locsol meg, lassan már 47 éve. A születésnapokat a családban több generáció óta nagyon hasonlóan ünnepeljük, a menü, a kakaó íze, a teáskészlet – még a kiskanalak is – és a köszöntődalok pont ugyanazok. De éppen így vagyunk a karácsonnyal is hosszú-hosszú évtizedek óta. A szokásaink annak jelei, hogy valamit fenn tudunk és fenn akarunk tartani. Pedig nem mindig térülnek meg. Sőt mi több, ritkán versenyképesek, és gazdaságilag a legkevésbé sem hatékonyak. Viszont a szokásokhoz, a megtartásukhoz sok alázat szükséges. Figyelmet, értelmet és formát kell adni nekik; másképpen: jelentést és üzenetet. Persze sokszor érezzük úgy, hogy feleslegesek, terhet jelentenek. Ilyenkor lecseréljük a karácsonyfadíszeket – idén legyen dizájnos türkizkék a dekoráció! –, miközben azért a régieket is megtartjuk, tudva, egyszer újra szükség lesz rájuk. Néha lemondjuk a születésnapi köszöntést, de utána valami különös ürességet érzünk, és rájövünk, kár volt kihagyni.
Nem, nem minden szokás, tradíció tartható fenn. Van, amit nem is érdemes erőltetni, mert már nem rólunk szól, és már nem tudjuk meglátni benne azt, amiért létrejött. És persze, nagyon könnyű elengedni a tradíciókat – de éppen ezért nem érdemes.
Hogy mi köze a szokásoknak a fenntarthatósághoz? Nagyon is sok. Aki képes generációhosszan a szeretet és értelem erőforrását nem kimerítve, hanem gyarapítva hagyományt ápolni, az közelebb kerül a biológiai-gazdasági fenntartás elveihez is.
Az innováció korában, amelyben mindennel, ami „régi”, szakítani érdemes, amelyben a változtatás gesztusa alapkészség, és a „forradalmi” jelző már a lábtörlőről is visszaköszön, ott nem kis feladat megérteni, hogy a folytonosság, a megtartva megmaradás – ha annak értelme és üzenete van – emberré avató képesség.
Vajon fenntartható a tudástársadalom, ha az információ mennyiségét és az emberi figyelem, megértés működését összevetjük? Valószínűleg nem. Vajon fenntarthatók azok a munkakörök, amelyeket a robotizáció nagyban érint? Aligha. Vajon fenntartható a fogyasztásnak az a kultúrája, amely csupán az egyén kényelmét és jólétét szolgálja? Biztosan nem.
Bizony, új idők járnak, egyesek fordulatkorról beszélnek. Az egyik legnehezebb életfeladat a hűség, a legkifinomultabb képesség az arányérzék, a legritkább döntési mechanizmus a felelősségérzet lett. Pedig ezek nélkül az ember sem lesz hosszú távon fenntartható.
A minimalizmus hívei meghirdették a kevés birtoklásának észszerű kultúráját, a lassú idő hirdetői pedig nemet mondanak a türelmetlenség mohó viselkedésére. Újra előtérbe kerül a meglévő megbecsülés. A természettel való összhang. Az idő körkörösségének szemlélete. Az egészséges test józan mértékletessége és örömteli szabadsága. A régi tudás értéke.
Ezért fontos, hogy az elvont, nagy katasztrófákat előrajzoló narratívák mellett a fenntartható életet a szokások, hagyományok továbbvitelével vagy elvetésével is magyarázzuk. Hiszen valamennyiünknek vannak szokásaink, megszokásaink, tradícióink! Jó tudni, miért és hogyan tartjuk fenn őket. Hogy miként bánunk az őket tápláló erőforrásokkal, és hová jutunk általuk vagy nélkülük. Hogy rabjaik vagy mestereik vagyunk-e. Hogy értéket vagy érdeket szolgálnak-e.
Ha ezt értjük, régi-új szokásainkhoz is lesz fenntartható erőnk, kitartásunk, örömünk.
