Olvasási idő: 
12 perc

Szeretet, türelem és felkészültség

Jung Józsefné rubindiplomás tanító pályaképe

Az asztalon öt diploma. Tulajdonosuk pályakezdőként külföldön is kénytelen volt munkát vállalni, ám sohasem fordult meg a fejében, hogy végleg elhagyja Magyarországot. Pedig államosított házukból családjával együtt kilakoltatták, és erőszakkal vidéken tartott gyermekeit csak rendőrségi engedéllyel látogathatta. Ő, aki 20 évesen, a lányokat édesanyai szerepre felkészítő orsolyitáknál kapott képesítésével a kisgyermekek nevelésére tett esküt.

– A szülei miért éppen az orsolyitákhoz íratták iskolába? – kérdeztem a több mint nyolc évtizeddel ezelőtti esemény okairól Margit nénit, aki a nappaliban fogadott. Úgy ült kedvenc foteljében, mintha tanításhoz készülődne. Pedig nem óravázlatot tartott a kezében. Egyszerűen csak készült az érkezésemre. Az elmúlt napokban összeírta élete fontosabb állomásait. Mielőtt a válaszhoz fogna, nyugodt mozdulatokkal most is átlapozza jegyzeteit.

– Az elemit még Téten végeztem. Édesapám ott volt főjegyző, és miután jó hírű, szép iskola volt az orsolyitáké, tízéves koromban oda vittek. Ez a Szent Angéla által alapított tanító rend valamikor a XVIII. század elején telepedett meg Győrben. A nővérek Ausztriából érkeztek. Magyarországon először Pozsonyban, aztán Kassán hoztak létre iskolát, majd ezt követően költöztek a Rába partjára. Az volt a pedagógiai céljuk, hogy a leányokból jó katolikus édesanyákat neveljenek.

– Meg olyan édesanyákat is, akik tanítóként mások gyermekeinek gondját is magukra vállalják – vetem közbe.

– Valóban nem volt könnyű a két gyermek mellett az iskolai feladataimnak is megfelelnem, de miután a férjem is egyházi középiskolában, Pécsett a jezsuitáknál végzett, könnyen megértettük egymást.

– De ne szaladjunk ennyire előre! Hol van még a férjhez menés, hiszen még a diploma előtt van Horváth Margit a győri intézményben, ahol nagyszerű tanárok keze alatt nevelkedett.

– Legjobban a rajzot szerettem. Kiváló tanár tanította. Annyira értette a dolgát, hogy amikor 1950-ben teherautóra terelték az apácákat és a Hortobágyra hurcolták őket, ő a civil világban is el tudott helyezkedni! Tervezőmérnökké képezte magát! Hogy mi történt a győri képző tanáraival, azt máter Franciska mesélte el nekem már sokkal később Vácott, az öregek otthonában. Képzelje el, hogy úgy állt oda a zárdához a nyitott teherautó, hogy a nővéreknek csak át kelljen lépniük a platóra, és már vitték is őket. Máter Franciska, aki pedagógiát tanított és nagyon nagy tudású ember volt, később egy építőanyag-telepen lett portás. A rá jellemző derűvel beszélt róla, hogy amikor a teherautók a kapun kihajtva először a hídmérlegre álltak, a sofőrök nem mulasztották el, hogy viccelődjenek vele. Egymást ugratták, hogy vigyázzanak a káromkodással, mert a „szentfazék” van szolgálatban. De méltósággal viselte a sorsát. Azt mondta, még hogyha kicsi és keserű is az itthon kapott kenyér, ő mégsem megy külföldre! Nem tudta itthon tartani viszont máter Evangélistát! Ő Franciaországba ment, mert mindenáron tanítani szeretett volna.

– Neki mi volt a szakterülete? – kérdezem már csak azért is, hogy legalább magammal próbáljam meg elhitetni: én irányítom ezt a beszélgetést.

– Ő a természettudományok kiváló ismerője volt! Sohasem fogom elfelejteni, hogy nála még apró állatokat, gyíkokat és békákat is kellett boncolnunk. Mondták is a felsősök, nehogy picsorogjunk kísérletezés közben, mert máter Evangélista úgy kivág bennünket a teremből, hogy a lábunk sem éri a földet! Igaz, ami igaz: nagyon szigorú volt. De én szerettem, mert amit boncoltunk, azt mindjárt le is kellett rajzolnunk. Nekem pedig a rajzolás minden formája tetszett.

– És mi lett a tanárnővel?

– Hiába marasztalta máter Franciska, ő csak elment. De Franciaországban kinevették, amikor tanítani akart! Csak mosogatni engedték. Pedig higgye el, mi olyan felszereléssel dolgoztunk, mint az orvosok. Az eszközeinket, csipeszeket, ollót, szikét zárható műszeres dobozban tartottuk. És amit föltártunk, azt már rajzoltuk is. De ezt azt hiszem, már mondtam…

– A fotelok közti kerek dohányzóasztalon előttünk van Margit néni összes diplomája. Az arany 1992-ből, mert azt valamiért az 51. évfordulón adták át, aztán a többi. A gyémánt-, a vas-, és a képzőben kapott diploma átadásának 70. évében, 2011 szeptemberében, a rubin!

– Bizony, jó régen, 1941-ben, 20 évesen vettem át a tanítónői oklevelemet. De a háborús években nem volt könnyű elhelyezkedni. Nem is kaptam itthon állást. Ám szerencsére a nővérem, aki Alsólendvára ment férjhez, szólt, hogy ott náluk van egy tanítónő, aki szülni fog. Az ő helyére álltam be.

– Tétről, Győrből Alsólendvára, aztán pedig rövidesen Tapolcára költözött – toldom meg az eddigi útvonalat egy újabb város nevével.

– 1944-ben férjhez mentem Jung Józsefhez, akinek az édesapja a városban vaskereskedést működtetett. Az ott a falon, apósom képe – mutat a fejem fölött lógó, patinássá sárgult, egész alakos, fakeretes felvételre. Nagyon szép polgári lakásba költöztünk – folytatja –, de sajnos pedagógusként ott sem tudtam elhelyezkedni. Műszaki rajzolónak álltam a honvédséghez. Férjem, aki a frontról Voronyezstől Tapolcáig mezítláb gyalogolt haza, vállán átvetett csizmával, hogy életben maradjon, gyökereken és nyers krumplin élt! Mondta is neki az orvos, hogy jó kondiban van, de ezt az utat bizonyosan megszenvedte. Ha elmúlik ötvenéves, jelezni fog a szervezete.

És, hogy ez mennyire így lett: a férje 53 évesen meg is halt. Margit néni ott maradt a két gyerekkel, a tanítói fizetéssel. Ennek is már majdnem fél évszázada.

– És miért nem maradtak Tapolcán? A tanítói állás miatt költöztek Budapestre?

– Jól hangzana, de nem így történt. A férjem megörökölte a vaskereskedést, de a háború után azt akarták, hogy legyen párttitkár. Ő viszont ezt nem vállalta. Nemcsak a boltot államosították, hanem a házunkból is kiraktak! Kitiltották a férjemet a szülővárosából. Sőt! Egész Veszprém megyéből ki lettünk tiltva mindannyian. Földönfutókká lettünk.

– Miért éppen a fővárosba indultak?

– Volt a férjemnek egy ismerőse, akinek a felesége szintén pedagógus volt. Ő szólt, hogy olyan értekezletre utazik, ahol az iskolák igazgatói lesznek együtt. Megkérdezi, hogy valamelyik nem tudna-e engem foglalkoztatni. És Molnár László, a Május 1. úti iskola igazgatója megígérte, hogy utánanéz. Szólt is, hogy van egy helye. Így történt, aztán tanítani kezdtem ebben az iskolában, és tanítottam mindvégig. Egészen 70 éves koromig.

– Csak alsósokat, vagy időnként felsősöket is vállalt?

– Főleg elsősöket meg másodikosokat tanítottam! Azt szerettem, ha én kezdem a foglalkozást a gyerekkel. Én tanítom meg a betűvetés, a számtan, az olvasás alapjain túl a tanulásra is!

– Nem méregették a budapesti kollégák a titokzatos módon közéjük került szép fiatalasszonyt?

– Annyira nem, hogy a tantestület nagyon hamar befogadott. A következő szeptemberben meg már arról beszélt az igazgató, hogy tarthatnék bemutató órákat a kerületi tanítóknak.

– Margit néni mit tanított szívesebben: írást, olvasást, vagy számtant? Igaz is: miként szólították a diákok és a kollégák?

– A tanártársaimnak Colikám voltam. Colikám, merthogy elég magas vagyok, és ugye Colosnak emlegettek, de miután kedveskedni akartak, hát csak Colikám voltam! A gyerekek, meg a szülők pedig Margit néninek hívtak. Az akkor még nem olyan volt, mint a mai világban, hogy a szülők akarják megmondani, hogyan tanítson és neveljen az iskola. Az én gyerekeim szülei itták a gondolataimat. Minden szavamat elfogadták. Bíztak bennem! De ezt a bizalmat föl kellett építeni! Az elsősök szüleinek például már rögtön a tanévnyitó ünnepség után tartottam értekezletet. Itt mondtam el nekik, hogy milyen könyvet, füzetet és ceruzát vegyenek. És minden hónapban újra és újra találkoztunk. Folyamatosan beszélgethettünk a gyerek fejlődéséről. Hogy hogyan birkózik otthon a házi feladattal. Aztán meg a szülőktől én segítséget is kértem! Például ők gyűjtötték nekem az újságokat.

– Gyerekkoromban én is tanultam újságból, de nem magyarul, hanem idegen nyelvet!

– Csak mi nem olvasáshoz használtuk az újságot – mosolyodik el az eddig rendezett arcvonásai mögül megszólaló Margit néni. – Mi írtunk bele! Volt egy kisméretű mágneses tábla. Arra erősítettem föl az újságokat. A lapszélek szabad sávjait pedig utcának használva egymás után vonultattuk föl a szépen kerekített betűket! Mert krétával kanyarítani a betűt egészen más érzés, mint postaironnal papírra! És aki a táblánál dolgozott, ugyanazt csinálta, mint aki a padban. Nagy mozdulatokkal papírra írtunk mindannyian! Év elején mindig elhatároztuk, hogy karácsonyra az összes betűt megtanuljuk!

– Volt olyan esztendő, hogy valamelyik gyereknek ez nem sikerült?

– Ilyen nem lehetett, mert mi nem hagytunk lemaradni senkit. Megvártuk a lassabbakat, az ügyesebbek addig mást gyakoroltak. Ez is formálta a közösséget. Meg az ünnepek. Szerettem örömöt varázsolni gyermekeim arcára. És öröm volt az Anyák napja, meg a karácsony előtti utolsó tanítási napon, vagy Mikuláskor a közös ajándékozás. Egy idő után híre ment a kerületben, és a szülők mind hozzám akarták beíratni az óvodából kikerülő gyerekeiket. Meg aztán azért is ismertek, mert rendszeresen bemutató órákat tartottam más iskolák pedagógusainak. Győrben az orsolyitáktól én jártam hospitálni, Herminamezőn meg hozzám jártak a tanult, vagy magamtól kigondolt módszereimet megismerni. Persze ezekre az órákra sokkal alaposabban kellett készülnöm, mint a többire. Azokhoz is írtam mindig vázlatot. Ott volt a naplóban, hogy az adott órán mit tanulunk, és volt egy vastag füzetem, amelyben ott volt hozzá, hogy milyen eszközökkel és milyen céllal fogunk hozzá a feladathoz!

– És mindvégig innen, Pilisborosjenőről járt be dolgozni?

– Miután nem telepedhettünk le a fővárosban, itt vettük meg ezt a kis romos házat, és fölújítgattuk. Molnár László igazgatónak köszönhetően a bútoraink addig az iskola pincéjében voltak. Nehéz időket éltünk. A férjemmel bőröndben hoztuk vidékről a disznóvágás után a hurkát, meg a húst, de olyan vizes volt a brikett, hogy nem sült meg!

Minden reggel egy óra hosszát gyalogoltam a buszmegállóig. Mégis volt energiánk délután színdarabot próbálni, évközben kirándulni, vagy nyaranta Balatonszemesen nyaraltatni azokat a csillogó szemű gyerekeket. Gyönyörű szép, államosított villában volt az üdülő.

Régen volt. Már nemcsak a saját gyerekeim és unokáim, de a legutolsó osztályom diákjai is felnőttek! De szerencsémre sem a százesztendős iskolám, sem pedig a tanítványaim nem felejtettek még el! Bár most már nehezen szánom rá magam, hogy elmenjek az ünnepségekre, azért, ha a kutya a postásnak ugat, mindig örülök. Mert hátha valamelyik egykori tanítványom levelét, vagy képeslapját hozza. És ez az igazi rubindiploma.