Author

Személyes felelősségünk tudatában

Nyolcadikos diák voltam, amikor Békéscsabán laktam, ám Gyulára jártam iskolába. Minden reggel busszal utaztam egyik városból a másikba, s minden reggel összefutottam egy idős hölggyel, aki a gyulai piacra vitte magával a kézzel font kosarait. Temérdek szebbnél szebb kosárka gyűlt össze körülötte, s mindet egyedül cipelte magával. Ügyesen lavírozott a hatalmas kosarakkal a tömegben, ám egyszer egy esős napon megcsúszott, a kosarak a földre hulltak; szerencsére a hölgynek nem lett baja. Másodmagammal, egy koros úrral odaugrottunk, hogy segítsünk rajta, aki szemlátomást jobban megijedt attól, hogy a kosarai tönkrementek. Bár sem a kosaraknak, sem a hölgynek nem esett bántódása, egy dolog mégis sérült, amivel gyakran találkozunk napjainkban is: az emberekbe vetett hitünk rendült meg, hiszen kettőnkön kívül több tucat ember lépett át az elgurult kosarakon és rajtunk. Mert végül is útban voltunk. Hiába a frázis, mégis az az érzésem volt, hogy heroikus cselekedetemmel – tudniillik, hogy segíteni mertem – megváltottam a világot. Pedig hősiességem akkor lett volna valós, ha az összes napom hasonló cselekedetekkel telik.

Volt, hogy hazafelé kerekeztem, amikor előttem egy igencsak kapatos állapotban lévő úr a bicajával hirtelen nekiment egy oszlopnak. Rögtön lepattantam a kecskéről, ugrottam a fickóhoz, aki bizonyára agyrázkódást szenvedhetett, és közben dőlt a lé a fejéből. Elképesztő élmény volt, ma sem tudom, hogyan volt lélekjelenlétem hozzá, mert a jogosítványhoz kötelező egészségügyi vizsga sem tanított meg arra, milyen pszichés állapotba kerül az ember egy hasonló esemény során. Egy csomag zsebkendőt szorítottam a férfi fejéhez, körülöttünk összeggyűlt egy kisebb tömeg, mentőt hívtak, de pikk-pakk elpártoltak mellőlünk. Az úr fennakadt szemei visszakerültek a helyükre, felpattant, ellökött magától, ráhuppant a bicajára, és elszáguldott. Mire a mentők kiérkeztek, üres volt a placc, csak egy vérfolt mutatta az oszlopon a múltunkat.

Szóval, miben is van felelősségünk pedagógusként, íróként, újságíróként? De kérdezhetném azt is, mire is kell nevelnünk gyermekeinket szülőként? Nagyon sok mindenre, ez tény. De a közös egymás mellett élés, a biztonság, a segítség kérése és annak megadása mindenképp e sorban állnak. Mert napjaink talán attól lesznek színesek és izgalmasak, ha együtt éljük a közös órákat, ahol együtt vagyunk egymásért.

Mostani lapszámunk éppen emiatt ezt a témát járja körbe: mit tehetünk azért, hogy jó cselekedetekkel találkozzanak a fiatalok, hogy a társadalmi felelősségvállalás tényszerűsége ne csupán szavak szintjén merüljön ki? Számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre, hogy embertársainkat megsegíthessük. Ahogy Babits Mihály írja: „Nem magamért sírok én: testvérem van millió…”