Szemelvények a tanórán kívüli nevelés történetéből

„Színház az egész világ” – az iskolai színjátszás kezdetei

A színjátszás, a dráma mára elengedhetetlen része az iskola világának, kezdve már az óvodában megjelenő és a köznevelés minden szintjén megmaradó anyák napi, farsangi, karácsonyi, nemzeti ünnephez kötődő vagy éppen évkezdő és évzáró ünnepségekkel, ahol a diákok általában valamilyen dramatizált forma keretében készítenek előadást. Honnan ered az igény az iskolában, valamint a nevelés-oktatás folyamán megjelenő dramatizált aktivitásokra? A kérdés megválaszolásához a középkorig kell visszatekintenünk.

A keresztény drámák korai formái, az úgynevezett misztériumjátékok, az egyházi év jelentős ünnepein, elsősorban karácsonykor, a templomban előadott jelenetek voltak, melyek az első időkben szorosan kapcsolódtak a liturgikus tevékenységhez. Az első misztériumjátékok írásos emlékei egészen koránról, már a Krisztus utáni harmadik századtól kezdve fennmaradtak. A misztériumjátékok első magyarországi írásbeli említését az 1192–1195 között keletkezett Pray-kódexben találhatjuk meg. Idővel már nemcsak a karácsonyi, majd a húsvéti, hanem az egyházi év további ünnepeihez kapcsolódóan is megjelentek a szemléltetési céllal megvalósuló eljátszott jelenetek. A középkor első időszakában a különböző szerepeket elsősorban a klérus tagjai személyesítették meg, a nép aktív bevonása a 11. századtól kezdve jelent meg. Ez a változás eredményezte, hogy a humor, a karakterparódiák fokozatosan megjelentek ezekben a „színpadi művekben”. Ez a jellemző a mai napig velünk él, elég csak a betlehemes játékok pásztor karaktereire gondolnunk. A latin, illetve nemzeti nyelven, általában a templomban vagy a temetőben előadott misztériumjátékok fejlődésének következő lépcsőfokát az előadások helyszínének megváltozása jelentette. Az érett középkor folyamán már az iskolák és a különböző városi céhek is önálló műsorral készültek a jeles napokra, ünnepekre. Ezzel párhuzamosan a misztériumjátékok által feldolgozott témák elvilágiasodása is megjelent. A 16. századi felekezetszerveződés időszakában az előadások céljává a színjátszók és a nézők nevelése vált. A humanizmus megjelenésének hatására jelentősen kibővült az oktatáshoz hozzáférők köre, az oktatás középpontjába pedig a korszak lingua francája, a latin nyelv került. Az iskoladrámák is ennek hatására alakultak ki, mégpedig elsődlegesen azzal a céllal, hogy a diákok a szerepek megtanulásával is fejlesszék latintudásukat és nyilvános beszédkészségüket. Luther Márton bibliafordítása nyomán az antik szerzők művei mellett az iskolai színjátszásban is újra megjelentek a különböző szentírási történetek.

Az egyházi – protestáns, majd katolikus – iskolákban a színjátszás a már ismertetett célokon kívül a felekezeti szembenállás egyik eszköze volt, ennek nyomán jelent meg ez a didaktikai tevékenység a Jézus Társasága iskoláiban is. A rendet alapító Loyolai Szent Ignác már a jezsuita nevelés alapjainak kialakításakor jelentős szerepet szánt a tevékenységnek. A jezsuita intézmények a 16–18. század során magas szintre fejlesztették a barokk iskolai színjátszást, kiegészítve azt pompás díszletekkel és gazdag kellék- és jelmeztárral. A korszak iskoláiban a színdarabokat általában a szülők és a város világi és egyházi elöljáróságai előtt adták elő, ezzel nevelve a sokszor iskolázatlan szülőket is. A barokk iskolai színjátszás egyik különleges és jellegzetes formája az úgynevezett moralitásdráma volt. Ezekben a darabokban a diákok egy-egy érzést, erényt vagy bűnt személyesítettek meg, ezzel is elősegítve mind a játszók, mind pedig a nézők erkölcsi nevelését. Ezek mellett megjelentek a különböző tantárgyakhoz kapcsolódó színdarabok, így például a magyar, illetve az egyetemes történethez kapcsolódó előadások, sőt egyes gimnáziumokban még a szófajokat is színpadi, dramatizált módszerekkel tanulhatták a kora újkori iskolások.

A jezsuita rend 1773-as feloszlatásával ugyan a Jézus Társaság tanító atyái elvesztették az oktatás feletti befolyásukat, azonban ez nem jelentette az iskolai színjátszás eltűnését. A 18. század végére több másik katolikus szerzetesrend iskoláiban, így a piaristáknál, a pálosoknál, a ferenceseknél, valamint a cisztercieknél is bevett gyakorlattá vált a tanórák színjátszással történő kiegészítése. Mária Terézia oktatási reformjaival pedig, az 1777-ben kiadott Ratio Educationis című rendelet hatására megjelenő királyi, tehát állami fenntartású iskolák is rendszeresen alkalmazták az iskolai színjátszást a tantermi tanterv kiegészítéseként.

A szakkörök és fakultációk előképe, a gimnáziumi akadémiák

Az iskolai színjátszáshoz hasonlóan a 17–18. században jelentek meg a Jézus Társaság európai, illetve gyarmati középfokú iskoláiban az úgynevezett akadémiák. Természetesen az akadémia kifejezés ebben az esetben nem tévesztendő össze az oktatási rendszer legfelső lépcsőfokával, bár ez a tanórán kívüli nevelési forma elnevezését szintén az ókori görög bölcselő, Platón társaságának találkozóhelyeként szolgáló, Akadémosz attikai hősről elnevezett olajfaligettől kölcsönözte. Ezek az akadémiák – a többes szám indokolt, hiszen egy intézményben egyidejűleg több akadémia is működhetett – gimnáziumokban tanuló diákok életkor szerint rendezett tanórai kereteken túlmutató foglalkozásait jelentették. A foglalkozásokon a diákok egy kijelölt tanár útmutatásával versenyeztek egymással a latin nyelv művelésében, mind szóban, mind pedig írásban. Az akadémiai foglalkozások során a tanulók olyan klasszikus és középkori forrásokat ismerhettek meg, melyek kívül estek a kötelező tananyag keretein. Az akadémiák tagjai a félévek végén a barokk eszmeiséghez hűen ünnepélyes eseményeken számoltak be tudásukról. A jezsuita lelkiséggel összhangban az értékközvetítés jegyében történt az akadémiai vizsgázás módja is, ahova a – a díszes iskolai színdarabokhoz hasonló módon – a diákokon és tanáraikon kívül a szülőket is meghívták. A gimnáziumi akadémiákat külön alapították meg az egyes tagozatokon, általában két évfolyamot vonva egy akadémia keretébe. Az akadémiák rendelkeztek kijelölt vezetőtanárral, aki a rendalapító Loyolai Szent Ignác nevelési elvei alapján azonban szabad teret adott a diákoknak az öntevékenységre. Az akadémiák minden esetben saját, választott diákvezetőséggel működtek, ami elősegítette a résztvevők szociális és – mai szóval élve – állampolgári kompetenciáinak fejlesztését. Az akadémiai üléseken, melyeket általában hetente rendeztek, elvárt volt a tagok aktív részvétele. A tanév során az akadémiák rendes, illetve rendkívüli üléseket tartottak. A rendes ülések főszabály szerint heti rendszerességgel, zárt körben, az akadémiában részt vevő évfolyam diákjai, valamint a vezetőtanár jelenlétében zajlottak, míg a rendkívüli ülések egyházi, majd később állami ünnepek mentén, a nyilvánosság bevonásával, egyfajta versenyként zajlottak. A vezetőtanár egyik leghangsúlyosabb feladata a tagok által elvégzendő feladatok, valamint a tanév tematikájának összeállítása és koordinálása volt. A diákok számára kiadott feladatok közé tartoztak az antik és középkori szövegek fordításai, versek, értekező beszédek, vagy írásbeli dolgozatok elkészítése, valamint előadása.

A kora újkori, 16–18. századi gimnáziumi akadémiákon elsősorban a latin nyelv, illetve a humanitás tárgykörébe tartozó tananyagrészekkel foglalkoztak a diákok. Amint azt a jezsuita iskolák működését aprólékosan meghatározó, 1599-ben, Rómában kiadott és évszázadokig hatályban maradó Ratio Studiorum című tanterv rendelkezéseiből megismerhetjük, a gimnáziumi képzésben a korszakban a történelem oktatása nem jelent meg külön tantárgyként. Az előző részben felvillantott iskolai színjátszás mellett ezek az önképzőkörszerű csoportok, az akadémiák adtak alkalmat a diákoknak a történelem és a kultúra megismerésére. Az önálló történelemoktatás a Ratio Studiorumot részben megújító, a 18. század megváltozott társadalmi igényeire szabott Instructio 1735. évi kiadásával jelent meg a jezsuita gimnáziumokban. Az ekkor kialakított történelemtanterv összeállításánál a jezsuita oktatásirányítás jelentősen támaszkodott az évszázadok során kialakult gimnáziumi akadémiai gyakorlatra.

Az új tantárgy megjelenésével azonban nem vesztek el az eddigi funkciót ellátó tanórai kereteken túlmutató tevékenységek, így az iskolai színjátszás és az akadémiák sem. A jezsuita gimnáziumi akadémiákhoz hasonlatos diákkörök idővel egyre több oktatási intézményben jöttek létre, beleértve Mária Terézia 1777-ben megjelenő oktatási rendeletével, az I. Ratio Educationissal létrejövő királyi (állami) gimnáziumokat is. Fontos hangsúlyozni, hogy a gimnáziumi akadémiák az egyes tantárgyak önálló megjelenésével fokozatosan váltak az egyes szakdiszciplinák művelésének terepévé a klasszikus értelemben vett latin grammatikai és retorikai versenyekkel szemben. A 19. század utolsó harmadától már számos tantárgy esetében gimnáziumi akadémiákat szerveztek. Kalocsán például a botanikai kutatásairól is ismert Haynald Lajos bíboros-érsek 1877-ben csillagvizsgálót építtetett a korábban piarista, ekkor pedig már jezsuita irányítással működő főgimnáziuma számára, melyet onnantól kezdve aktívan felhasználtak a diákok természettudományos képzésében. A nagylelkű beruházás indokoltságát mutathatja, hogy a csillagászat művelése több évszázados hagyományokra tekint vissza a jezsuita renden belül, elég csak Hell Miksára, a 18. századi felvidéki csillagász szerzetesre gondolni, aki 1768. április 28-án, VII. Keresztély dán király felkérésére rendtársával, Sajnovics Jánossal figyelte meg a ritka égi eseményt, a Vénusz átvonulását a Nap előtt. Az ország egyetlen, jelenleg is jezsuita fenntartásban működő köznevelési intézménye, a szintén csillagász szerzetes Fényi Gyuláról elnevezett, miskolci gimnázium szintúgy rendelkezik csillagvizsgálóval, illetve csillagász szakkörrel.

„Ép testben ép lélek” – testi nevelés és természetjárás alakulása az évszázadok során

Európa neveléssel kapcsolatos gondolkodásában először a 14–15. század folyamán megjelenő humanizmus során kerültek előtérbe a – mai szóval élve – mentális és testi egészséggel kapcsolatos ideák. A korszak társadalmi berendezkedése miatt ez a paradigma kezdetben elsősorban a nemesi ifjak nevelésében tudott megjelenni, a társadalom szélesebb tömegeinek oktatásába csak fokozatosan, az évszázadok alatt épült be.

Az egyik legkorábbi ismert pedagógus, aki nevelési elveiben megfogalmazta a gyermekek vidámságra, egészséges környezetre való igényét, a 14–15. század fordulóján tevékenykedő Vittorino da Feltre volt, aki a mantuai herceg kastélyában hozta létre könnyed hangulatú, nyitott iskoláját Casa Giocosa (a vidámság háza) néven. Az észak-itáliai kastélyban működő iskola nemesi és kisebb számban szegény sorból származó növendékeit da Feltre gyakran vitte kirándulni az Alpok lejtőire, valamint aktív testgyakorlást folytatott velük. A repertoárt – klasszikus görög-római mintára – a futás, az ugrás, a birkózás, a lovaglás, az íjászat és az úszás alkotta.

Az 1983-ban készült Legyetek jók, ha tudtok című olasz filmből közismert Néri Szent Fülöp világi papokból álló testvériségét, az 1575-ben pápai engedéllyel apostoli közösségé alakuló oratoriánusokat a közös imádkozás mellett azzal a céllal hívta életre, hogy a társadalom perifériájára szorult gyermekek és felnőttek számára nyújtson segítséget. A gyermekek lelkét az oratoriánus atyák ápolták, valamint oktatást is biztosítottak a számukra. Fegyelmezetlen, a formális tanuláshoz nem szokott gyermekek lévén a tanítás általában nem maradt meg az iskola falai között, hanem a közeli erdőben kirándulva zajlott.

John Locke (1632–1704), az angolszász felvilágosodás egyik legjelentősebb képviselője pedagógiai tartalmú munkáiban kiemelten hangsúlyozta a testi nevelés fontosságát. Az iskoláskorú gyermekek mindennapi módszeres testmozgása és szabad levegőn tartózkodása mellett Locke a helyes és tápláló étkezésről, valamint a fejlődés szempontjából megfelelő öltözködésről is írt 1693-ban megjelent Gondolatok a nevelésről című munkájában.

A rendszeres és módszeres testgyakorlás a 18. századi francia filozófus, Jean-Jacques Rousseau pedagógiai gondolkodásában is megjelent. Műveiben a torna- és ügyességi gyakorlatok mellett hangsúlyozza a jó levegőn töltött séták előnyös hatásait is, kiemelve, hogy ezek a séták alkalmat adnak a mély tanár-diák beszélgetésekre is.

A már említett jezsuita tanügyi szabályzódokumentum, a Ratio Studiorum hatályba lépésétől kezdve a testmozgás, a tanórák közötti idők szabad levegőn töltése előírássá vált a társaság iskoláiban. Az 1912-ben Pécsen megnyílt jezsuita fenntartású Pius Gimnázium hatalmas épületegyütteséhez már a korszakban rendkívül impozánsnak számító multifunkciós sportpályát, valamint uszodát is építettek. Az első tanév gimnáziumi értesítőjének tanúbizonysága szerint az iskola bentlakásos növendékei naponta jártak sétákra, főleg a közeli mecseki erdőkbe, a második félévtől kezdve pedig heti két órában végeztek svédtornagyakorlatokat. Az iskolában az 1925/26-os tanévben már egészen biztosan működött a Szünidei Pius Kör, melynek elsődleges célja a vakációk alkalmával az intézményben maradó diákok szabad- és pihenőidejének hasznos eltöltése volt.

A fenti hasábokon bemutatott történelmi példák alapján könnyen gondolhatjuk, hogy nincs új a nap alatt, és a tanórán kívüli nevelési-oktatási tevékenységek világát elkerülik az innovációk. Sokkal pozitívabb üzenetet kaphatunk azonban akkor, amikor egy szakkör megszervezésénél arra gondolunk, hogy több mint száz évvel ezelőtt Jablonkay Gábor, a kalocsai jezsuita gimnázium egykori tanára, az újonnan megalapított pécsi Pius Gimnázium intézményvezetője hozzánk hasonló lelkesedéssel és szakmai elhivatottsággal hívta életre a Pázmány Önképzőkör nevű, a felső tagozatba járó diákok számára létrehozott humántudományos kérdésekkel foglalkozó akadémiát; vagy ha egy osztálynyi fiatallal kirándulunk, s eszünkbe jut a 14. századi da Feltre, aki az Alpokba vitte sétálni a vidámság házának növendékeit.