– Pécsről származol, de a sport miatt Sopronban kezdted a középiskolát. Tudatosan készültél a váltásra már általánosban, vagy ez egy hirtelen jött lehetőség volt?
– Már általánosban is sportiskolába jártam, mivel nagyon fontos volt számomra a mozgás. Egy ismerősöm ajánlotta a SMAFC csapatát az általános utolsó évében. Sokat töprengtem, és úgy döntöttem, kipróbálnám magam Sopronban. Fél év alatt készültem fel arra, hogy a középiskolát már a hűség városában kezdjem.
– Ez egy igen komoly lépés. Mennyire volt nehéz mindezt elfogadtatni a szüleiddel?
– Mikor először szóba hoztam a költözés lehetőségét, azonnal nemet mondtak. Később azonban elég sokat beszélgettünk a témáról, megvizsgáltuk az előnyöket és a hátrányokat is. Végül úgy döntöttek, a kosárlabda érdekében beleegyeznek a költözésbe.
– Hogyan zajlott ez a gyakorlatban, minden hétvégén ingáztál Sopron és Pécs között?
– Először egy csapattársamhoz költöztem 2009 nyarán. Aztán szeptemberben beiratkoztam a kollégiumba, de már az első nap után éreztem, hogy nyomaszt a közeg. Lelki teherként éltem meg. Hatalmas fordulatot vett a történet, amikor a bátyám is Sopronba jött, és közös albérletbe költöztünk. Ennek persze volt mögöttes tartalma is, a szüleim abban bíztak, hogy általa lesz némi kontroll az életemben. Ez idő alatt sok barátot szereztem, kezdtem beilleszkedni. A következő évet már a kollégiumban töltöttem, amit apránként megkedveltem. A hazautazás nem sikerült túl gyakran – egyszer volt, hogy három hónapig nem jártam Pécsen –, mert hétvégenként meccseink voltak a csapattal.
– Ez hosszú idő, főleg ilyen fiatalon. Hogy emlékszel vissza az első időszakra?
– A költözéskor csupán 15 éves voltam, talán épp ezért anyukámat nagyon megviselte az elválás. Kezdetben bennem is nagy volt a honvágy. A régi, általános iskolai osztálytársaktól könnyen elszakadtam, a csapattársaimtól viszont annál nehezebben, főleg, mert a következő szezonban ellenük kellett pályára lépnem. Viszont hamar barátokra találtam, és mivel alapvetően humoros, már-már kicsit komolytalan lány vagyok, aki szeret a középpontban lenni, nem volt probléma a beilleszkedéssel. Jól éreztem magam az új osztályban és a csapatban is.
– A kortársakkal tehát megtaláltad a közös hangot. Mi a helyzet a tanárokkal? Számíthattál rájuk úgy is kicsit, mint „pótszülőkre”, vagy inkább távolságtartóbb volt a viszony?
– A legtöbb tanár az elején nem volt tisztában még azzal sem, hogy nem soproni vagyok. Az osztályfőnököm próbált segíteni, ám én elzárkóztam, inkább nem kértem a segítségből, sőt a flegma stílusommal hamar elértem, hogy ne is próbálkozzon.
A tanáraim helyett viszont sokat segítettek az edzőim, egyikükkel a SMAFC felnőtt csapatában is együtt játszottunk.
– Ha minden gördülékenyen alakult, miért kellett két év után ismét váltani és visszaköltözni Pécsre?
– A szülői háttér és a kontroll hiánya nem tett jót nekem. Ez a tanulás terén is megmutatkozott, és sajnos a pályán sem úgy ment a játék, ahogy az elvárható lett volna. A tizedik osztály végén bukásra álltam matematikából. Ekkor a szüleim kérték az iskolát és a csapatot is, hogy engedjenek átiratkozni Pécsre. Utólag visszatekintve, azt hiszem, nem ez volt a jó döntés, mert a bukással legalább tanultam volna a hibámból. Nagyon nehezen tudtam elfogadni, hogy vissza kell költöznöm, sokáig hibáztattam a szüleimet.
– Tizenegyedikben csatlakozni egy összeszokott osztályközösséghez nagy kihívás lehetett, hiszen mások a szokások, más a rendszer az iskolában, és újak a tanárok is. Mi volt a legnehezebb?
– Főleg az, hogy én nem akartam ezt az iskolaváltást, így nem is próbálkoztam annyira, mint kellett volna. Az osztályfőnökömön kívül nem sok tanárt érdekelt, hogy új diák érkezett, volt, aki a nevemet sem kérdezte meg, másokat csak az érdekelt, hogy milyen jegyeim voltak az ő tantárgyából. A beilleszkedés összességében hamar sikerült, mivel voltak ismerős arcok és barátok, de Pécsett sem javult a tanulmányi átlagom, és a kosárlabda se ment jobban.
– Mi segített abban, hogy túllépj az elszakadás és a kudarc miatti nehézségeken, hogyan lehet „átvészelni” egy ilyen szituációt?
– Szerintem a mai napig nem dolgoztam fel igazán az eseményeket. Egy dolog éltetett: minden szünetben és néha hétvégenként is visszamehettem Sopronba, sőt a továbbtanulás miatt jelenleg ismét ott élek. A helyzet átvészelése sok kitartást és alkalmazkodást igényel, és persze nem árt a nyitottság sem.
