Simai Mihály: Eperszedő szél

A minap megtisztelő levelet kaptam egyik nagyra becsült tudós ismerősömtől, az MTA Irodalomtudományi Intézetéből. Azt írja, az intézet „pártatlan és kritikus irodalomtörténeti szemléletet igyekszik képviselni.” Aligha lehet tudományos szándékot és annak vélelmezett megvalósulását tisztességesebben megfogalmazni. Majd hozzáfűzte: nem minden intézményt kötnek egyformán „… a tudományos objektivitás korlátai …”

Az irodalom és a tudományos objektivitás kapcsolatán már eltöprengtem. Megkérdeztem egy magyartanárt. „Szerintem – mondta eltűnődve a sokat olvasó kolléga – az irodalomnak inkább a szubjektivitáshoz van köze, mint az objektivitáshoz. Hogy valami irodalom-e vagy sem, azt megérzi az ember. Az irodalmat még egyszer és még egyszer el bírom olvasni. De ami nem irodalom, csak akként próbálják eladni, azt egyszer se.”

Volt valami frappánsan érvényes ebben a megfogalmazásban. Ugyanakkor azt is világosan éreztem, hogy ez egy olvasói alapállás, nem egy magyartanári. Aki el is kéne tudja mondani diákjainak azt, miért is tartja irodalomnak, amit annak tart, és miért nem, amit maga sem olvas. Fölkészíti-é magyartanárainkat az irodalomelmélet meg a nyelvészet arra, hogy az irodalmat „objektív” mércével ki tudják mérni tanítványaik számára, s ne csak a jó, de meggyőző érvek nélküli olvasói ösztön legyen a vezérfonaluk?

A tény, hogy e cikk megírására vállalkoztam, azt jelenti, hogy úgy vélem: az irodalomelmélet és a nyelvészet nem készíti fel a magyartanárt az irodalom objektív értelmezésére. Hogyan is fest véleményem szerint egy irodalmi mű, mondjuk egy ilyen értelmezése?

Szándékosan választottam példának a gimnáziumi törzsanyagból talán nem egészen objektív okokból kimaradt kortárs költőnket, Simai Mihályt. Tőle is az Eperszedő szél című verset, amely a 14. oldalon került a költő 2012. évi versválogatásába.^[1] 1997-ben jelent meg a Fényörvények című kötetben, annak nyitóverseként. Alább az 1997. évi kiadást veszem alapul:

Éhségünkhöz elszegődő,
szomjúságunk pártján álló,
az útszélről tenyerünket
megterítő szél,
melegajkú, szélesvállú
eperszedő szél!

– Az eperfát együtt ráztuk…
emlékszel-e még?
Jókedvünkért szekeredre
fölveszel-e még?
Fütyörészve a falunkig
elviszel-e még?

… hullt fehér, és rózsaszín hullt,
lázasan lilás;
dús szemek közt hajladozva
járt a jóllakás.
Piros is volt, poros is volt,
édességes édes is volt;
mézízére, mint a csókra,
úgy emlékezem –
míg e kóbor ifjúságban
lépked izzó mezítlábam,
s MINDENÉRT előrenyújtom
kékepres kezem…

Eddig a gyerekkort, szülőfalut, világba indító honi élményeket idéző költemény. Olyan környezeti elemekkel, amelyek a fiatalabb befogadók számára eleve értelmezést igényelnek. Nem azért, amit Alföldy Jenő ír Oravecz Imre kapcsán a háború utáni magyar költőnemzedékekről.^[2] S nem is azért, amit Tüskés Tibor fogalmaz meg „a faluról a nagyvárosba kerülő ifjúság” élménylírájáról Kiss Dénes kapcsán.^[3] Sokkal inkább azért, mert a városias (virtuális) nevelődésű mai olvasónemzedékek számára nem csak a falusi környezet és kultúra idegen a maga történelmével, és a mindezt együtt kódoló nyelvvel. Az élő természet is.

Már az első sor gondot okozhat gyerekeinknek mind nyelvileg-fogalmilag, mind kulturális- társadalomtörténeti tartalmaival. Meg sem említve a grammatikai-szerkesztéstani buktatókat, amelyek az ifjú befogadók készségszintjeit teszik próbára a vers szövegében.^[4] Pedig „csak” annyi az egész, hogy „éhségünkhöz elszegődő”… Mi van ebben nyelvileg-fogalmilag? „Nem ismerik a szót” – hangzik ilyenkor a diagnózis.

És akkor, a helybenhagyó megállapítás helyett jobb esetben elkezdődik a gyógymód. Ugyanaz anyanyelven is, amiért idegen nyelvi oktatásunk is hatástalan. Megkíséreljük megtanítani a gyerekeknek az „ismeretlen” szót. Ehhez pedig „szó”-tár kell. Ez a szó azonban címszóként hiányzik a Magyar Értelmező Kéziszótár 2003. évi (átdolgozott) kiadásából . E türelmetlen nemzedékek számára kibogarászhatatlan mélységben van elrejtve az „el”- igekötős szavak egy illogikus halmazában, az „elszánja magát" címszó alatt. No, meg külön, igaz, nem a „szegődik”, hanem a „szegődtet" címszóként.^[5]

Ezzel tanár és tanuló egyaránt a finnugor nyelvszemlélet kedvszegő labirintusába kényszerül, ahelyett, hogy a magyar gyermeki anyanyelvtanulás ösztönösen logikus, érdekes és hatékony technikái szerint^[6] pótolhatnák a szószerkesztés szintjén még nem is olyan tragikus hiányt. A szeg-/szig-/szek-/szik- gyökváltozatsor a „vágás, szelés, rész elkülönítése” jelentéskörben óriási – fogalmilag összetartozó – szócsoport fölfedező módon való képzését és bevésését biztosítja. Ez azonban az érvényes nyelvelméleti dogma szerint ma Magyarországon tilos!

A második versszak első sorában újabb „akna” rejtőzködik: ez az eperfa. Itt jelenik meg „érthetetlen” teljes valójában, miután az első versszakban ilyen „homályos” utalások készítették elő egy emeletes jelzős szerkezet legalárendeltebb határozójában (útszélről) meg egy halmozott jelzős szerkezet egyik jelzőjeként (eperszedő). Ez egyszerre magyar kultúra- és természetkörnyezeti akna, hisz e kettőnek együtt (volt) eleme az eperfa a tanyaudvarban meg az útfelen. Városias környezetélményű fiatalnak, éljen akár falun vagy városon, az eper nem a fán terem, hanem a földieperrel azonos. Így számára a fáról epret lerázó „eperszedő szél” és a vele kapcsolatos képsor végig „képzavar”. A szél pedig amúgy is kellemetlen.

S itt már az irodalombefogadói oldal szubjektív jegyeit érintjük, amelyek tömegességükkel ez esetben olyan szinten objektiválódtak, hogy lehetetlen nem számolni velük. Ha nem is annak eldöntésében, hogy mi tekinthető irodalomnak, de abban mindenképp, hogy az embert emberként életben tartó környezeti üzenetek anyanyelvileg és széptanilag kódolt készleteiből mi az, amit e nemzedékeknek is föltétlenül meg kell kapniuk az irodalmi nevelés keretei között. És persze hogyan. A verssel kapcsolatos befogadói jegyek sorát folytatom akkor is, amikor bevallom, hogy én ezt a verset most már olvasva is hallom. Kerpits Miklós barátom szép zengésű baritonján, ahogyan Kiskunmajsán szavalta a Városi Könyvtár zsúfolt olvasótermében.^[7] Különösen két sora kezdett visszhangzani bennem azonnal, s maradt is meg az emlékezetemben, akkor még csak tűnődésekre indító, megmagyarázhatatlan okokból:

Piros is volt, poros is volt,
édességes édes is volt;

De vannak-e tényleg objektív érvek, akár e szubjektív jegyekben is, amelyek magyarázhatóvá teszik a versek, most épp ennek a versnek, benne különösen e két sornak a szépségét? Vagy végképp csak megérzéseinkre hagyatkozhatunk? S ha mégsem, akkor milyen nyelvezettel, milyen tudományos fogalomkészlettel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy objektíve is érvényeset, meggyőzőt mondhassunk egy irodalmi alkotásról? Lássuk hát!

Feltűnő, hogy a költemény a költői eszközök tagoltsága szempontjából egyáltalán nem egyöntetű. Huszonnégy sora nem négy hatsoros tömbbe rendeződik, csupán az első két versszakban. Ezeket egy tizenkét soros követi. Míg az első kettő mondatszintű jelekkel zárul, a tizenkét soros tömbnek éppen a közepén pontosvessző van, amely szoros következést jelez.

Rímek szempontjából hasonló az „aránytalanság”: az első, a megszólító versszak teljesen rímtelen, a második – a kérdező – pedig ismétlőrímes. Már-már az az érzése támad az embernek, hogy ilyen rímeket maga is tudna. Aztán következik a harmadik, a legsúlyosabb strófa, teli többféle, mesteri rímmel. Köztük egyetlen rímtelen sor van. Éppen az, amelyik a legtalányosabb képet indítja a vers végén: „s MINDENÉRT előrenyújtom”. Ez zár vissza grammatikailag és értelmileg a „kékepres kezem” befejezéssel az „emlékezem”-re.

Gyönyörűen vésve szívünkbe az intést: a „Minden” csak annak jár, aki igazolni tudja magát a jövendő előtt, hogy tenyerében és emlékezetében ott van a honi környezet, a fölnevelő tájhaza vezérlő bélyege. Annak, aki nemcsak követelőleg tudja előrenyújtani kezét, hanem azzal is tisztában van, hogy még ebben a dúsan terítő környezetben is „hajladozva járt a jóllakás”. Ha valaki ezt meg nem érezvén a versből „belemagyarázásnak” vélné, annak figyelmébe ajánlom a „jár” ige kétféle alapjelentését.^[8] Az igazi költőnél a nyelv sohase véletlen.

Ahogy nem azok az ebből alkotott költői eszközök sem. Objektívek abban a tekintetben, hogy az anyanyelvi közösség tulajdonaként egyaránt rendelkezésére állnak a költőnek és az olvasónak. Szubjektívek annyiban, hogy képes-e élni velük az egyik vagy a másik fél. Avagy egyszerre mindkettő. Simai képes, olyan mélységekben, hogy érdemes őt anyanyelvtanulási céllal is követnünk.

A rímek nyelvi eszközeinél maradva említettük már a használatbeli aszimmetriát. Ez azonban nemcsak a vers kezdő és befejező részei közt van meg, hanem kisebb egységekben is helyzeti, grammatikai és hangzási aszimmetriaként, akár miniatűr léptékekig. A szószintű ismétlőrímek látszólagos egyszerűségét viszonylagosítva csak utalok a „… hullt fehér, és rózsaszín hullt” sorra, mely kifelé ugyan rímtelennek látszik, de befelé a két „hullt” egymásra hangzása a folytonos bőségnek egy olyan zárt teljességképzetét teremti meg, amelyhez képest a következő sor „lázasan lilás”-a már túlcsordulás.

A „lilás” és a „jóllakás” rímje is aszimmetrikus, bár hangszerkezetileg azonosnak tűnnek. A nyelvérzék azonnal megsúgja valamennyiünknek (mint ösztönös szabálytudattal rendelkező anyanyelv-tulajdonosoknak),^[9] hogy a két -ás közül az egyik főnévképző, a másik pedig rangban nem azonos vele, hiszen csak melléknevet árnyal, és az „-á”-ja se sajátja, csak a „lila” véghangzója nyúlott „-á”-vá a -s kedvéért.

Itt érkezünk el a verseléstanilag legösszetettebb két sorhoz, elemzésünk tulajdonképpeni tárgyához, amely Simai sajátos gyökrímei közül tartalmaz egy párost, természetesen hangtani aszimmetriával, amely azonban maga is több nyelvi szinten jelenik meg, s hangtanilag is úgy illeszkedik egy nagyobb egységbe, hogy bartókos disszonanciával teremt harmóniát.

„Piros is volt, poros is volt,
édességes édes is volt;”

Így szól ez a két sor, amely ezek szerint mégsem ok nélkül ragadt meg emlékezetemben. A pir- és a por- ellentétes hangrendű párost nevezem itt egyelőre föltételesen gyökrímnek, amely szószinten is különlegesen cseng össze egymással.

A „piros” és a „poros” a maga közösnek tűnő -os végével ismét „hagyományosan” rímel egymásra, ha nem is hagyományos rímhelyről, a sorvégről, hanem megint csak soron belülről. De a már nyelvtanilag iskolázatlanabb anyanyelv-tulajdonos is érzi, hogy az azonos hangzás ellenére megint csak van valami turpisság ebben az „egyezésben”. A "piros”-nak az -os vége valahogy jobban hozzánőtt a „szótőhöz”, mint a „poros”-é. A „por” önállóbban szól ki a „poros”-ból, mint a „piros”-ból a „pir-”. Így, rövid „i”-vel külön nincs is a nyelvtudatunkban. De létezik „pír” formában. Csak hát ezzel a „pír”-ral valami vagy történt az -os hatására a „nyelvtörténeti múltban”, ahogy a finnugor szófejtők vélik, vagy nem történt meg az a rövidülés semmilyen hatásra, hanem már eleve létezett a „pír” mellett egy „pir” is, amely nem is volt soha tőszó, mint a „pír”, hanem csak gyök. Eggyel alacsonyabb önállósági és általánosabb jelentéstani szinten, mint ahogy a szó működik a nyelvben.

Ezért aztán a piros-poros rím is úgy biccen meg a nyelvi tudatban, mint egy tréfás versenyfutó a pályán, aki ugyan két lábon szalad, de eljátssza nekünk, hogy az egyik lába rövidebb. Játsszunk el mi is most ezzel a sánta futóval a „por” esetében. Mert hát a „poros”- ban tényleg a „por” tőszó van. Amely úgy tőszó, hogy egyben gyök is. Ez nem rövidült az -os hatására, hisz eredetileg is „por” volt. Ha a képző okozta volna a rövidülést, akkor „pór” kéne legyen a tő. Tudjuk, ilyen is van. Egyszerű embert, parasztot jelent. A legparányibbat a civilizáció ranglétráján, aki párban él(t) az anyatermészettel. Az -os hatására azonban ez se rövidül, hanem „póros” marad, ahogy a „pír”-ból alkotható „píros” töve is, ha a tőszójelentést melléknévi alakban kívánjuk működtetni.

A „póros” jelentése persze „parasztos, egyszerű”, nem „poros”, „porfödte”. Mégis érezzük, hogy a „por” és a „pór” tőszavaknak is van közük egymáshoz, nemcsak hangalakilag, hanem jelentéstanilag is. És persze a „paraszt” és a „parlag” meg a többi par- gyökszármazék, s a „pár” is közéjük tartozik. Ezek egy része „csupán” gyök, azaz egy szinttel lejjebb működik, akárcsak a „pír” mellett a „pir-”. De mindben ott van ennek a széles gyökcsaládnak a „nyomás, ill. nyomás hatására keletkező, azzal összefüggő jelenség” általános jelentése.

Így tekintve már nem is annyira játssza ez a futó a sántaságot. Valóban sánta, mert láb ugyan mindkét lába, a „por” is meg a „pir-” is, de az egyik önállóbb láb, mint a másik. Hogy még pontosabbak és egyben hűek is legyünk a nyelvtől mint a környezeti változatosság minden finomságának leképezőjétől elvárható, elvileg végtelen változatgazdagságnak a törvényéhez, mondjuk ki: nem sántaság a nyelvi alakoknak és jelentéseknek e funkcionális aszimmetriája. Éppenséggel a nyelv környezeti lényege, melyet tudománytalan és bűnös törekvés valamely nyelvelmélet álságos egyenkategóriáiba gyömöszölni, mert azzal a leképezendő teremtés lenyűgöző változatossága, és leképező eszközének változatgazdagsága ellen vétkezünk.

Simai Mihály ezt tudja is, különben nem arra használná a két, csak egymáshoz képest biccenő sorbelseji rímszót, hogy kedvesen, emlékezve tréfálkozzon a nagy gyerekkori éhségen, amely korántsem az osztályharcos ideológiák nagy „éhezése” volt a magyar vidéken. Nem a „szenvedő szegények” éhsége, hanem a teremtett környezetben bízó, boldog emberek gyermekeinek a kíváncsisága mindenre, amit kínál a tájlakó ember számára a teremtett táj. Az az elemi jókedv minden bőség feltétele, ahogy a Himnusz második sorában, Isten legelső áldásaként Kölcsey kéri. Ez a jókedv a feltétele a természeti környezettel való összhangnak is.

Ám a nyelvi „döccenés” érzékeléséhez nem „csak” a mindőnkben ott lakozó anyanyelvi tudás segít hozzá minket. Az is, hogy a „szabályosan rímelő” -os-ok előtt ellentétes a két szótő/gyök hangrendje. Természetesen a „pir-” „i”-jétől meg a „por” „o”-jától. Ezt az ellentétet csak kiemeli, hogy a mássalhangzókerete mindkét magánhangzónak azonosan a p-r. Az „egyenhangzó” -os pedig csak tudatosítja bennünk ezt az ellentétes hangzást.

Ha aztán most végképp a hangzene szintjére szállunk át, és a verssor két magánhangzófutamának szerkezetébe hallgatunk bele, rájövünk, hogy milyen gyönyörű ritmikájú futampárt alkotott a költő két magánhangzóból. Ez a következő:

i + o + i + o – o + o + i + o

Ez csodaszépen magyar törvényű két félsor. Az első két i + o párból áll, és ezzel „világosabb”, mint az egy o + o párból meg egy i + o párból álló második. Ez ugyanaz a magas-mély sorrend, mint az itt-ott, ez-az, így-úgy páros szavainké. Meg az ösztönösen helyes „víz-, gáz-, központifűtés-szerelő” népi szakmareklám, amelyben elöl van a magas hangrendű elem, utána a mély, s így követi őket a vegyes.

Csakhogy Simai olyan mássalhangzósorral hímzi körbe és szegi is be a szólamvégeken a magánhangzókat, amelyek hangzeneileg tökéletesen illeszkednek a hangok és jelentések harmóniájába.

A verssor első szólama „Piros is volt”, a második „poros is volt”. Mindkét szólam a kirobbanó „p”-vel kezdődik, és a lezáró, múlttá objektiváló „t”-vel zárul. A szólamon belül azonban az r+s+s+v+l mássalhangzósor szól. Ha jól odahallgatunk, ezek egytől-egyig gyakorító, folytató jelentésű hangok, a két kezdet és a két vég között.

S hogy el ne felejtsük hozzátenni a tréfás biccenés igazi értelmét adó második sort, amely miatt olyan szép ez az emlék, hogy versbe kellett öltözködnie, így hangzik: „édességes édes is volt;”. Érezzük csodás lejtését a sornak, de mitől van? Lássuk a morfémaszerkezetét:

éd - es - ség - es - éd - es - is - volt

Az „is volt” a sor végén első látásra-hallásra csak az előző sor végére hangzó rímtömbnek tűnik. De ha erősebben ráfigyelünk a minden második morfémahelyen ismétlődő „-es”-re, könnyen besorolódik ezek közé az „is”, amelynek székelyes ejtése valóban „es”. Jelentése mindkettőnek azonos az „és”-sel meg a magában álló „s”-vel, hisz ez a hang folytatást, ismétlést, ismétlődést, „esmég”-et jelent.

Így nevez meg a költő egy öntudatlan csodavilágot a maga véghetetlen-végtelen idővonulatában, amelyet prózában úgy hívunk: gyerekkor. Erről írta – kiszólva a józan felnőttkor tanulságára ebből az idilli világból – Fekete István is: „A rétek nyár végi illata végighentergett az árkon, a szívünkön, a gondolatainkon, nyakig ültünk a szabadságos világ határtalan boldogságában, csak éppen nevet nem tudtunk adni ennek a boldogságnak.”^[10]

Ekkor alapozódik meg az emberben az a boldogságképesség, amelyik ebben a mozgékony világban az emberi lelket ahhoz az egyetlen teremtésszelethez képes kötni, amelyet még a boldogabb – mert boldogságra képesebb – emberek valaha úgy hívtak: „haza.”^[11]