Sajtóhuba, pantomim, besötétítendő szoba

„Névjegyek” egy igazán aranyos poétától

Költők esetében nem lepődünk meg azon, hogy nyelvi képességeik kiemelkedőek – azon pedig még ennyire sem, hogy képesek bokorrímes verset írni. Az azonban ritka bravúrnak számít, hogy hét versszakon, huszonnyolc összecsengő soron keresztül oldja ezt meg valaki. Különösen akkor, ha ez a hívószó: Huba. Arany János Szemere Miklósnak című versében nem véletlenül erre rímelnek a sorok: a család a honfoglaló magyarok közül Huba vezértől vezette le eredetét. Arany a következőképpen hívta meg Nagykőrösre:

„Barátom Szemere de genere Huba,
Hallom, hogy Pesten ülsz egy hitvány oduba;
Kőrösre is talán eljösz rándevuba,
Hol nem sok köpeny van, de annál több suba. […]
Itt van még Losonczi, velünk egy szapuba,
      [lúgozó kád]
Pegazusnak ő is nektárt tölt váluba;
Nosza hát egy verset mondjon impromptuba,
     [rögtönözve]
De ne legyen benne nyomtatási – huba.”

Meg kell jegyeznünk, hogy az utolsó rím megfogalmazása konkrét, megtörtént eseményen alapult: a nehezen olvasható írása miatt szinte folyamatosan sajtóhibákkal küszködő Szemere egyik munkája utáni hibajegyzék a következő címen jelent meg: Nyomtatási hubák.

Arany János azonban nemcsak a Huba névből csinált irodalmi szóviccet. Saját magát sem kímélte e téren: nem is egyszer „aknázta ki” az Arany névben rejlő lehetőségeket. Közismert tény, hogy 1847 februárjában nemcsak a pályadíjat nyerte el a Toldival a Kisfaludy Társaság pályázatán, hanem bírálói csodálatát is – olyannyira, hogy a kitűzött tizenöt aranyat a társaság (kivételesen!) húszra emelte. Azt azonban kevesebben tudják, hogyan fogadta Arany a váratlan népszerűség hírét – nem kevés öniróniával. Erről tanúskodik Aranyaimhoz. Midőn Toldim pályadíjt nyert című verse, amelyben az elnyert aranyakat szólítja meg, nemegyszer felemlegetve a költeményben közte és az aranyak közt fennálló „névrokonságot”:

„Isten hozott, sápadt fiúk!
Színünk, nevünk úgyis rokon:
Nosza, ki hogy segítni tud,
Segítsetek bátyátokon.”

Egyik Petőfinek írt episztolájában szó szerint is letette névjegyét, amikor franciául is szerepeltette benne saját „aranyfényű” nevét:

„Imádott barátom, jó Petőfi Sándor
Szives üdvözlését ime küldi Jean d’Or.”

Vélhetőleg ezek a szójátékok is befolyásolták Kosztolányi Dezsőt, amikor Zsivajgó természet című, 1930-ban megjelent tréfás „esszégyűjteményében” a következő lírai és szép – ugyanakkor finom humorral fűszerezett szavakkal emlékezik meg nagy elődjéről, az „Ásványok beszéde” című fejezetben az arany szájába adva szavait: „Engem keresve találtátok meg az utat az igaz tudomány és élet felé. Nem is aljas fulajtárjaim tömjénezésére vagyok büszke, hanem erre. Meg arra, hogy egy költőt, aki maga a tökéletesség, az, ami én a nemesfémek között, rólam neveztek el.”

Sándor vitéz és a „néma show”

Talán kevesen tudják, hogy Arany szívesen és gyakran készített versparódiákat. Petőfi János vitézét kétféle szempontból is „újraformázta”. Először 1848-ban, amikor Petőfihez írt verses levelében – amelyben Jean d’Ornak nevezte magát – leírta, hogyan képzeli barátja vitézkedését a harcmezőn. Egészen pontosan „dumb show”-nak, vagyis némajátéknak, pantomimnek nevezte el az erről szóló versbetétet (amelynek tartalma leginkább egy – akkor még természetesen nem létező – burleszkfilm jeleneteire hasonlít):

„(Dumb Show.)
Sárga pitykés, zöld hajtókás, kurta szárú fűzött
     csizmás magyar
huszár jelenik meg egy kis ajtón a kert alatt.
     Kedvese addig
kíséri, könyörög, sír, elájul. A vitéz elrohan
     egy dombig,
onnan széttekint, lát iszonyú magas kukoricát és 
     rettentő sok
ázott kendert. Visszafut a kis ajtóhoz, hol hű karok
     fogadják a
győzedelmest. A hős juhászbundát terít le
     s borostyánai árnyékába
heveredik.
(Dumb Show exit.)”

A fent idézett szövegrészben a juhászbunda emlegetése miatt joggal gondolhatunk a János vitézre, de azt maga Arany is egyértelművé teszi az episztola dumb show-t követő részében:

„És mivel nem harcolt borsóért vagy babért;
Homlokára tűzik a diadal babért:
Annyi érdemjellel rakva tér vissza már;
Amennyit bizony nem mindenütt visz szamár.
Eredj Sándor vitéz, hadd zengjek én neked
Viselt dolgaidról XXIV éneket.”

„Sándor vitéz” és az elbeszélő költemény énekeire való utalás egyértelművé teszi a paródia „alanyát”. Jóval később, az 1860-as években Arany nyelvművelési céllal is készített János vitéz-paródiát. Az alábbi szövegrészben a magyar szövegekben is gyakorta előforduló germanizmusokra, vagyis jelen esetben a személyes névmások és az igekötők magyartalan használatára hívta fel a figyelmet: „Élt egyszer egy juhászbojtár. Ő mindennap hajtotta ki nyáját faluvégre, s ha a juhok szép csöndesen széledtek el a mezőn, ő kényelmesen heverészett le a növényzetre. Fiatal szívét erősen gyújtá fel a szerelemtűz; mert nem messze pillanta meg a patakban egy leányt ruhákat mosni. Ő tüstént mene közelebb és nem nyugvék, mielőtt szépen csalogatta őt a vizből ki.”

Népi találós kérdések – költői mondacsok

Arany több ízben is segített lányának és fiának – Lászlónak és Juliannának, amikor a fiatalok mondókákat, találós kérdéseket gyűjtöttek Nagyszalontán. Ebből a közös gyűjtésből származnak az alábbi, közismert találós kérdések is:

E világot átaléri
Mégis egy tyúk átallépi. (kerékvágás)

Míg él, mindig áll,
Holta után szaladgál. (ördögszekér – későbbi, közismert változatban: kóró)

Ismeretes azonban olyan Arany-vers is, ami a szerző szándékától függetlenül találós kérdéssé alakult az idők során. Az 1860-as évektől több olyan rövid, politikai tartalmú, szatirikus verset is írt Arany, amelyeket a későbbiekben „mondacsok”-nak nevezett. Ezek közé tartozik a Cilinder című költeménye is, amely a költő szándéka szerint kortársainak félig magyaros, félig „kozmopolita” öltözködési divatját volt hivatva gúnyolni:

„A kalapom cilinder,
Nem holmi csekélység:
Ha fölteszem: magasság,
Ha leveszem: mélység.”

Arany nyilvánvalóan nem csupán az ízléstelen stíluskeveredés miatt kárhoztatta ezt a viseletet, mely – amint egy kutató megfogalmazta – az 1848-as forradalom mellett tüntető zsinóros ruhához „modern kürtőkalapot hordatott az emberrel”, hanem a kortársak álságos, „kétkulacsos” viselkedését is, amelynek következtében egyszerre akartak megfelelni a nemzeti hagyományoknak és a Habsburg uralkodónak. A vers a későbbiekben – politikai élét vesztve – közhasználatú szállóigévé vált: Karinthy Frigyes a magasság és mélység fogalmáról, valamint a hazai viseletről szóló szatirikus írásában egyaránt helyet kapott. A vers utolsó két sorát a találós kérdések között tartják számon a mai napig: ebben vélhetően szerepe van annak is, hogy szerkezete nagyon hasonlít az ismert találóskérdés-szerkezetre („Ha feldobják fehér, ha leesik sárga, mi az?”).

Két megrendítő számjáték

Az Arany-hagyatékban található 1881-es Akadémiai Almanach egyik lapjának margóján találták meg a kutatók (Arany születésnapjának dátuma, március 2. mellett) a költő egyik legkülönösebb játékát, amelyet egy esztendővel a halála előtt, 64 éves korában készített. A játék abból áll, hogy születésének dátumából (1817) levonta éveinek számát, majd ennek dupláját, háromszorosát és így tovább, azt keresve, hogy milyen korban élhetett volna egy-két-három emberöltővel korábban. Az első levonás Mária Terézia uralkodásának idejére (1753), a második a Thököly-felkelés éveibe (1689) „vitte” volna. A harmadik (1625) Bethlen Gábor uralkodását, a negyedik (1561) az Erzsébet-kort, az ötödik (1497) Amerika felfedezésének időszakát adta… Mint látható, az idő, a történelem – és az elmúlás egyaránt foglalkoztatta Aranyt ebben az időben. Erről tanúskodik az a rövid verse is, amelyet ugyanezen a napon írt, Évnapra címmel. Nem tudhatta, hogy ez lesz utolsó születésnapi verse, amelyet ugyancsak a játékosság és egyfajta összegzés jegyében írt:

„Nyolcvan év
Ritka szép;
Hetven év
Jó, ha ép;
Hatvannégy esztendő:
Untig elegendő.”

Életének legutolsó évében Arany már alig-alig hagyta el lakását. Mivel betegsége egyre súlyosabbá vált, gyenge szemét egyre inkább bántotta a fény. Éppen ezért orvosi utasításra déltájban még szobájának ablakait is be kellett függönyözni. Az idős költő konkrét és átvitt értelemben egyaránt úgy érezte, hogy egyre inkább elsötétül körülötte a világ. Ez ihlette egyik utolsó, szomorú-szép számjátékát néhány hónappal halála előtt. Ennek lényege, hogy a számok neveiből kell értelmes szavakat összeállítani – természetesen nem csak magyar nyelvűekből. (Például: angol 2 + spanyol 2 = two + dos, összeolvasva és fonetikusan ejtve: tudós.) Így alakította ki – halála előtt pár hónappal a következő rejtvényt: török 5 magyar 5 angol 8 római 1 angol 10 francia 2. Vagyis: BES-ÖT-EIGHT-I-TEN-DEUX. Fonetikusan összeolvasva: besötétítendő…