Rezilienciafejlesztési lehetőségek az iskolában

                                                                              „Néha éppen egy rendkívül
                                                                              súlyos külső helyzet nyújt alkalma
                                                                              arra, hogy az ember bensőleg
                                                                             túlnőjön saját magán.”
                                                                                                           
                                                                                                                Viktor Frankl

Napjainkban sokat hallani a rezilienciáról, fejlesztési lehetőségeiről. Ön is végzett kutatásokat a témában a magyar tanulók körében. Kifejtené röviden, pontosan mit jelent ez a fogalom?

A reziliencia egyfajta lelki rugalmasságot jelent: a hosszan tartó nehézségekkel való megküzdési képességként szokták értelmezni, amelyet több tényező összefüggő rendszere alkot. Ha a pedagógus, a szülő vagy akár maga a serdülő gyermek tisztában van e képesség összetevőivel és azzal, melyekre érdemes odafigyelni közülük – akár az önfejlesztés, akár az intézményi szintű nevelés keretében –, akkor az sokat segíthet abban, hogy ha élete során nehéz helyzetbe kerül, helyt tudjon állni, esetleg hosszú távon előnyére is változtassa a nehézséget. A reziliencia kutatása a pszichológia, a pszichopatológia területéről indult. Ma már sokféle megközelítése létezik, tehát akár intézmények vagy közösségek szintjén is beszélhetünk róla. A fogalmat ez esetben leszűkíthetjük: tulajdonképpen rugalmasságról van szó, a körülményekhez való rugalmas alkalmazkodóképességről.

Feltételezzük, hogy egy bizonyos fokú reziliencia mindenkiben megvan. Hogyan lehet ezt vizsgálni?

A gyermekek, tanulók vonatkozásában van iskolai rezilienciaértelmezés. A PISA-mérésekben ezt mint családi tőkeindexet szokták vizsgálni. Aki például hátrányos helyzetű családból származik, de az iskolai teljesítménye jól alakul, jól teljesít például matematikából, szövegértésből, arról azt mondják, hogy reziliens gyermek. Mi a kutatásainkban sokkal összetettebb jelenségként értelmezzük a rezilienciát, és ezért is szeretnénk a pedagógusok figyelmét felhívni arra, hogy talán több dolog is meghatározhatja egy diák rugalmasságát, mint a szülők szocioökonómiai, anyagi helyzete.

Milyen tényezőket érdemes figyelembe venni?

A kutatásaink során többféle tényezőt különböztetünk meg, melyek közül kiválogattuk az iskolai eredményességgel is összefüggő összetevőket, majd ezeket csoportosítva egy rezilienciamodellt alkottunk. Az egyik csoportot a családi színtérhez kötődő tényezők alkotják. Fontosak még az iskolai környezethez sorolható tényezők, a társas támogatás, vagyis a kortársak szerepe, valamint a szabadidős, iskolán kívüli tevékenységekhez kapcsolódó élmények, a gyermek életében szerepet játszó felnőttek támogatása, mentorálása. Emellett létezik az ún. énhatékonyság színtere is: az, hogy a diák mennyire hisz önmagában, az élet értelmében, van-e vallásos hite, mi az életcélja, pozitív-e a jövőképe. Idetartozik továbbá, mennyire képes arra, hogy az érzelmeit – legyenek azok pozitívak vagy negatívak – egy-egy élethelyzetben felismerje és megélje teljes valójukban, ne pedig tagadja vagy hárítsa őket, és érzelmei kifejezésével, más, külső erőforrások támogatását is kihasználva, azokból erőt merítve tovább tudjon lépni. Tehát nagyon fontos az érzelmek megélésének és kifejezésének a képessége.

Hogyan hat a magas rezilienciaszint az iskolai teljesítményre?

A magasabb rezilienciaszintű diákoknak jellemzően az iskolai teljesítményük is jobb, hiszen megélik azt, hogy a nehézségeik ellenére sikerül jó osztályzatot szerezniük. Ez növeli az önbizalmukat, az önértékelésüket, és elindít egy felfelé ívelő spirálon való elmozdulást. Az előzőekben már említett tényezők pozitív együttállása esetén az iskolai sikeresség is nagyobb valószínűséggel jellemzi a tanulót. Ilyen értelemben igaz az, hogy a reziliens gyermekek tanulmányi eredménye, iskolai környezetbe, közösségekbe való beágyazottsága, elfogadottsága az esetek többségében magasabb szintű, azonban kutatási eredményeink szerint nem minden magas rezilienciaszintű tanulónak vannak egyben jó osztályzatai is, a kettő azért nem teljesen ugyanaz.

Mit mutatnak a kutatások, van-e különbség a jó körülmények között élő és a nehezebb sorsú diákok megküzdési képessége közt?

Többféle mintán vizsgáltuk már a rezilienciát. A 12–17 éves korcsoportban vizsgáltuk a gyermekvédelmi szakellátásban élő, a családjukban megélt veszélyeztetettség miatt gyermekjóléti alapellátásban érintett és a normál családi körülmények között élő gyermekeket is. Ahogyan már említettem, azt tapasztaltuk, hogy a rezilienciaszint nem áll egyenes arányban az iskolai teljesítménnyel. Az jellemzően igaz, hogy minél rendezettebb a gyermek családi háttere, annál nagyobb eséllyel jobb az iskolai teljesítménye, tehát alakul a képességeinek megfelelően. Viszont a rezilienciaszintje gyakran alacsonyabb szintet mutat, mint egy olyan gyermeké, akit az élet megpróbált, és túl van már traumákon, de az iskolai teljesítménye ugyanakkor nem tükrözi a képességeit. A reziliencia képessége akkor aktiválódik, amikor az egyén nehéz helyzetbe kerül. Éppen ezért lényeges, hogy a fejlesztése prevenciós jelleggel történjen, hiszen sosem tudhatjuk, mikor lesz rá szükség.

Tudnia kell-e a pedagógusnak arról, milyen nehézségei vannak egy-egy tanulónak?

Mindenképpen, hiszen a tanuló mint ember egy rendszert alkot – a rendszerszemléletű szociális munka is ebből indul ki. Az, hogy az iskolában hogyan teljesít, egyetlenegy mutató az adott gyermekről. De mindenképpen jó, ha a pedagógus tisztában van vele, mi állhat egy tanulmányi teljesítményromlás hátterében, ezt pedig nem lehet anélkül tudni, hogy magát a gyermeket teljes valójában meg ne ismerné. Ezért jó, ha a családi hátterére, a baráti kapcsolataiban történő változásokra vagy a szerelmei alakulására is rálát a pedagógus, és ezek alapján tudja értelmezni a gyermek viselkedését. De ez egyénfüggő is. A diáknak elsősorban az a jó, ha érzi, hogy képes megbirkózni az iskolai feladataival. Nem minden esetben – különösen serdülőkorban – szeretik a gyerekek, ha az iskolában felszínre kerülnek a problémáik, hiszen attól is tartanak, hogy az hogyan alakítja a megítélésüket. Ezzel feltétlenül számolni kell. A legfontosabb a hatékony kommunikáció. Jó, ha a pedagógus empatikus, ha tud a problémákról, esetleg felajánlja a segítségét bizonyos területeken, de tisztáznia kell, hogy a tanulás más lapra tartozik, ott el kell érnie a diáknak a szükséges szintet.

Ugyanakkor, ha pozitív az iskolai környezet, akkor a reziliens gyerekek már egészen kicsi koruktól arról számolnak be, hogy van az iskolában valaki, akihez nehezebb élethelyzeteikben bizalommal fordulhatnak. Ezt elérni nagyon fontos cél, amibe már első osztálytól energiát kell fektetnie az iskolának, a tanítóknak. Nem biztos, hogy mindig az osztályfőnöknek kell a bizalmi személynek lennie, lehet az a könyvtáros is, vagy akár egy nem pedagógus végzettségű, de a gyerekek és családaik segítését végző szakember is – például iskolai szociális munkás vagy óvodai, iskolai szociális segítő.

Mit tehet még az iskola?

Ha az énhatékonyság dimenzióját nézzük, nagyon fontosnak érzem, hogy különböző oktatási tartalmakkal és azon túl közösségépítő vagy közösségformáló programokkal fejlesszék a gyerekek problémamegoldó képességét. Nagyon nagy ellensége a rezilienciának az iskolai erőszak, zaklatás, bántalmazás, ami a legjobb teljesítményű, legjobb családból származó gyermek életét is meg tudja nyomorítani. Nagyon fontos, hogy szeretetteljes iskolai közösségben nevelkedhessenek a gyermekek – ennek kulcsszereplője a pedagógus, akinek csírájában el kell fojtania minden iskolai erőszakot, legyen az verbális, nonverbális, direkt vagy indirekt. A lényeg a prevenció, amire már kezdettől oda kell figyelni. Az osztályközösségekben már első osztálytól alakítsanak ki kisebb, csoportokhoz köthető hagyományokat, hogy a csoport tagjaiban kialakulhasson a „mi”-tudat. Jó gyakorlat erre például a hétindító „beszélgető kör”: az osztályban erre kialakított játék- vagy mesesarokban a gyermekek körbe ülve oszthatják meg hétvégi, reggeli élményeiket, tapasztalataikat. Ezeknek a meghitt beszélgetéseknek az empátiát, toleranciát, az egymás iránti bizalmat és kommunikációs hatékonyságot fejlesztő jelentősége is meghatározó. A gyermek érkezzen pozitív iskolai környezetbe, legyen valóban második otthona az iskola, ahova nem félve és szorongva megy.

Úgy látom, minél nagyobb városban él valaki, minél nagyobb az iskola közössége, annál jobban kell hangsúlyozni a kisebb helyi közösségek fontosságát, hogy a gyerekek gyökeret tudjanak ereszteni. Az énhatékonyság dimenziója összefüggésbe hozható az egyre több iskolában megjelenő „boldogságprogram” szellemiségével vagy koncepciójával is, hiszen ennek a programnak is az a célkitűzése, hogy minél magasabb szintű önismerethez segítse a diákokat. A programban problémamegoldó, konfliktuskezelő képességüket, közösségi viszonyaik minőségét tudják javítani, öntudatosságra és érzelmeik kifejezésére nevelik a tanulókat, akiknek jelentősen javul a szociális kontrolljuk. Azokban az iskolákban, amelyekben alkalmazzák ezt vagy más hasonló technikákat, a rezilienciát is erősítik, hiszen – ha nem is tudatosan – sok énhatékonysági és iskolai környezeti tényezőt is fejlesztenek egyidejűleg. De idetartozik számos egyéb kezdeményezés is, például azok, amelyek a szülői kompetenciák fejlesztésére irányulnak, az iskola közösségi tereit, a kortárs kapcsolatok minőségét fejlesztik, vagy lehetőséget adnak különböző, élményt nyújtó, örömteli szabadidős tevékenységekre. A jelenség a spiráleffektus szerint működik, tehát a gyermek a nullpontról vagy egy alacsonyabb szintről elindul felfelé, és egyre magabiztosabban halad előre, nehéz körülményei ellenére is kognitív és szociális képességei, készségei szerint tud működni.

A különféle szemléletformáló rendezvényeknek, programoknak is lehet ilyen hatásuk?

Természetesen. Minden, ami csökkenti a távolságot a gyerekek között a pozitív iskolai környezet és a társas támogatás irányába hat. Nagyon fontosak az érzékenyítő programok, így a pedagógusok, az osztályfőnökök, az iskolai szociális munkások, szociálpedagógusok által végzett csoportfoglalkozások a gyerekekkel. Ezek lehetnek osztályszintűek, de lehetnek olyanok is, amikor az iskolán belül különböző osztályokból vesznek részt rajtuk a gyerekek. Jelentős hatásuk lehet a mentorprogramoknak is, elképzelhető a diákmentorálás is. Az elfogadó szemlélet kialakítása, a reziliencia rendszerszemléletű tudatosítása a fontos, annak hangsúlyozása az iskolán belül.

Mit tehet a pedagógus, ha azt látja, hogy egy tanítványának gondjai vannak, amelyekkel nem tud megküzdeni, de mégsem nyílik meg neki?

A napi feladatellátás során a pedagógusoknak nehéz észrevenniük egy-egy ilyen esetet, gyakran csak később látják meg, amikor már komolyabb tünetei vannak. A reziliencia mérhető. Magyarországon két-háromféle mérőeszköz áll rendelkezésre. Rövid skáláról van szó: a tanulónak húsz egyszerű mondatra kell válaszolnia, szubjektív megélése szerint osztályozhatja egytől ötig, hogyan érzi magát az iskolában. A mérőeszköz a családi hátterére, a kortársaihoz való viszonyára, a barátai támogatására, továbbá a már említett énhatékonyságra, az élet értelmébe vetett hitre és bizalomra is rákérdez. Egy-két kérdés az egészség-magatartással, illetve a devianciákkal kapcsolatos. A mérőeszköz elérhető a pedagógusok számára is (www.mindenholotthon.hu), a kitöltése kapcsán felmerülő kérdéseik megválaszolásában a Gál Ferenc Főiskola Egészség- és Szociális Tudományi Karának kutatói szívesen segítenek. Bizonyos időközönként kitöltetve a diákokkal látszik, milyen területen osztályozza magát alacsonyabban a tanuló, ami jó kiindulópont lehet egy beszélgetéshez. Ha azt tapasztalják, hogy egy diák nem szívesen nyílik meg, szégyelli a pedagógus előtt a problémáját, akkor javasoljuk az iskolákban dolgozó segítő szakemberek – szociális munkás, iskolai pszichológus, óvodai-iskolai szociális segítő – közreműködését a mérőeszköz értékelésénél, a valódi problémákat felszínre hozó technikák, lehetőségek megtalálásában. Egy segítő beszélgetéssel felszínre hozható a valódi gond.

Mik a pedagógus lehetőségei a reziliencia fejlesztésében?

A pedagógus legnagyobb lehetősége a pozitív iskolai környezet alakításában van, és a kortársak, osztálytársak közötti jó kapcsolat, az osztályok közösségeinek pozitív formálásában. Ha ezt megteszi, akkor még mindig lehet a gyermeknek családi problémája, szerelmi bánata, de a pedagógus már így is sokat tett a gyermek megküzdési képességéért. A pedagógusok félelmeit az okozza, hogy kevés az idejük. Nem a közöny miatt nem foglalkoznak egy-egy problémával nagyobb mértékben, hanem az időhiány miatt. A reziliencia összetett, sokszereplős jelenség, sokan tudnak segíteni a fejlesztésében, így a pedagógusok nincsenek egyedül, hanem egy szakmai team tagjai. Ha a feltárás során kiderül, hogy például a családban komoly diszfunkciók vannak, úgy tud segíteni, ha jelzi a problémát az iskolai szakembernek, de ő maga nem avatkozik be, ezt a terhet nem szabad felvállalnia. A segítő szakemberek lesznek azok, akik megteszik a szükséges lépéseket.

Nagyon jó lenne, ha minden iskolában lenne olyan szakember, aki ilyen helyzetekben tud segíteni. Hogy állunk ezen a téren?

Ez a rendszer jelenleg kialakulóban van. 2018. szeptember 1-től 1000 főnként a köznevelési intézményekben kell egy óvodai, iskolai szociális segítőnek tevékenykednie. A munkakör tartalmát az EMMI határozta meg. A kötelező szociális továbbképzési rendszer részeként kidolgozás alatt van egy központi oktatási program, amelyet elvégezve hatékonyan tudnak majd segíteni a pedagógusoknak a szakemberek. A felsőoktatásban a szociális munka (BA) alapszakra és a pedagógusképesítésre is ráépül az iskolai szociális munka szakirányú továbbképzési szak és ennek egy változata, a főiskolánkon éppen kidolgozás alatt álló óvodai, iskolai segítő szakirányú továbbképzés. Tekinthetjük ezt a pozíciót a gyermek- és ifjúságvédelmi felelős utódjának, de ennél több is lehet. Mert a gyermek- és ifjúságvédelmi felelős feladatait legtöbb esetben pedagógus végezte el, de most a szakemberek kifejezetten szociális segítői feladatot látnak majd el a szociális munka egyéni, családi, csoportos és közösségi színterein.

Az új szakember folytathat segítő beszélgetéseket, együttműködve a társszakmákkal, a szociometria módszerével feltárhatja az osztályon belüli konfliktusokat, majd enyhítheti őket egy csoportfoglalkozás vagy foglalkozássorozat keretében. Különböző fejlesztő foglalkozásokat tarthat, természetesen együttműködve a fejlesztőpedagógusokkal, az iskolapszichológussal, a védőnővel. A diák rezilienciáját az is elősegíti, ha egy-egy gyerek ügyében többféle, társszakmában dolgozó szakember működik együtt. A kutatások eredményei azt mutatják, hogy azoknak a gyerekeknek, akik például gyermekvédelmi szakellátásban részesültek, és az érdekükben több szakember dolgozott együtt, nem pedig csupán egymás mellett, magasabb volt a rezilienciaszintjük. Ez látens módon hat – a gyerekek látják, hogy bízhatnak a körülöttük lévő szakemberekben, ha nem a párhuzamos működés, hanem az együttműködés a munkaformájuk. Iskolai vonatkozásban jó példa erre, ha a pedagógus nyomon követi, hogy mi történt a pszichológussal való konzultáció során – természetesen a szakma etikai szabályainak megfelelően.