Rákóczi-nóta és fogócska-elv

Diákcsíny a feszület alatt

Esterházy Pál, a kiváló katona és államférfi, később Magyarország nádora a nagyszombati jezsuiták iskolájában kóstolt bele először a nyilvános szereplésbe: számos iskolai színjáték főszerepét alakította. Az egyes előadásokra felnőttkorában is szívesen emlékezett vissza – annak ellenére, hogy olykor 4-500 szakaszt is meg kellett tanulnia egy-egy előadáshoz. Olykor szokatlan szerepeket is kapott: például a bibliai Judit királynőét vagy éppenséggel a megfeszített Jézusét. Ez utóbbi igen emlékezetes maradt a jelenlévők számára. Esterházy visszaemlékezéseiben olvasható, hogy 1650-ben húsvét előtt egy Gualbertus nevű emberről szóló színjátékot mutattak be a jezsuita iskola tanulói. A történet szerint a címszereplő megkegyelmez ellenfelének, ezért amikor a feszület előtt imádkozik, Jézus lehajol hozzá, és megindító szavakkal köszöni meg könyörületességét. A nagyszombati közönség azonban – egy diákcsíny következtében – egészen másfajta jelenetet láthatott. Történt ugyanis, hogy a feszület mellett szövétneket tartó „angyalok” közül az egyik, Draskovich János nemesúrfi pörkölni kezdte a Jézust alakító Esterházy keresztfához kötözött kezét. A tréfa szenvedő alanya (más eszköze nem lévén) – korabeli szóhasználattal élve – „nagyon megszólította” a csínytevőt. A nézők természetesen jót nevettek az angyalát szidalmazó „Jézuson” – egyedül a darabot betanító-rendező pedagógus orrolt meg Draskovich úrfira.

Herceg Esterházy Pál 15 éves korában a nagyszombati jezsuita kollégium előadásán, Judit szerepében. Ismeretlen mester olajfestménye, Fraknó (?). Közli Merényi Lajos: Hcg. Esterházy Pál nádor 1635–1713. Budapest, 1895, a 86. o. után. OSzK 60.464/27.
 

Csokonai és a Rákóczi-nóta

Csokonai Vitéz Mihály 1799 májusában kezdett Csurgón tanítani – és röviddel ezután hozzáfogott Cultura című színművéhez is, hogy azt diákjai az év végi vizsgák alkalmával előadhassák. Munkálkodásában betegsége sem akadályozta meg, noha időnként annyira rosszul érezte magát, hogy diktálnia kellett a darab szövegét, mert annyira gyenge volt, hogy a tollat sem tudta kezébe fogni. Ennek ellenére határtalan lelkesedéssel dolgozott: a szavait lejegyzők nagy gyönyörűségére az egyes szerepeket szemléletesen el is játszotta tollbamondás közben. Az elkészült darabot három hét alatt tanította be növendékeinek, a bemutatón elhangzó dalbetéteket pedig maga kísérte „klaviron”. Az előadás azonban más szempontból is emlékezetes maradt a jelenlévők számára. Elhangzott benne az a Rákóczi-nóta, amely ebben az időben tiltott műnek számított, noha (Kölcsey Himnuszának korai előfutáraként) nemzeti jelképként énekelt dalunk volt a 18. században, mely számtalan változatban, népdalként élt a lakosság körében. Ugyanakkor a Rákóczi-szabadságharc bukását és a magyarság sorsát sirató, német elnyomás ellen tiltakozó panaszos tartalma miatt korántsem volt kívánatos a Habsburg Birodalom országaiban – így természetesen a csurgói iskolát fenntartó Festetics György birtokain sem. Csokonai tehát komoly kockázatot vállalt bemutatásával. Diákjai azonban hosszú évekig őrizték emlékezetükben a darabot és az „illegálisan bemutatott” Rákóczi-nótát is.

Az akadémikus és a színésznő az iskolai színpadon

Amikor Steinbach Rózsit, a későbbi Déryné Széppataki Rózát tizenhat éves korában édesanyja Pestre küldte, hogy német nyelvet tanulhasson, még nem sejtette, milyen úton indítja el: a kislány nyomban beleszeretett a színházba. Az elbűvölt leányka azonnal jelentkezett is egy társulatba, de kérése nem talált meghallgatásra. Ő azonban úgy döntött, nem adja fel színpadi álmait: rábeszélte szállásadója fiát, Rothkrepf Gábort, hogy rendezzenek színielőadást az iskolában. A korban népszerű A formenterai remete című érzékenyjátékra esett a választásuk. Jelmezeiket maguk varrták, s társaiknak is ők tanították be a különböző szerepeket. Az iskola tanulói és pedagógusai körében aratott sikert követően megismételték az előadást, de ekkor már a gyerekek szüleit is meghívták rá. Nem bíztak semmit a véletlenre: a nyilvános előadásra valódi, színpadi díszleteket kértek kölcsön, és saját kezűleg gyártott belépőjegyeket osztogattak. A legnagyobb sikert a két főszervező kapta: ők alakították a főszerepeket, és énekeltek is a darabban. Idővel aztán Steinbach Rózsikából Déryné Széppataki Rózaként az egyik legismertebb magyar színésznő és énekesnő, Rothkrepf Gáborból pedig Mátray Gáborként zeneszerző, zenetörténész, a Fővárosi Zenede igazgatója és a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Pályafutásuk, felnőttkori hivatásuk tehát ugyanarról az iskolai színpadról indult…

Déry Istvánné Széppataki Róza (született: Schenbach Rozália, Jászberény, 1793. december 23. – Miskolc, 1872. szeptember 29.) az első magyar opera-énekesnő, a vándorszínészet korának legnépszerűbb színésznője. Legnagyobb sikereit énekes szubrettként aratta. (Forrás: Wikipédia)
 

Öregdiák a Nemzeti Színházból

1923. március 23-án mutatták be Környei Paula Klaudia című drámai költeményét az egri angolkisasszonyok intézetének növendékei. A darabot Mater Neszvadba szerzetesnő tanította be, a korabeli híradások szerint „nagy fáradtsággal és ízléssel, a szerző utasítása szerint”. Az előadás akkora sikert aratott, hogy két nappal később közkívánatra meg kellett ismételni. A címszerepet maga a szerző alakította – aki ekkorra már a budapesti Nemzeti Színház ismert színésznője, számos Shakespeare-hősnő megformálója volt. Az előadás létrejöttében nagy szerepe lehetett annak is, hogy az ekkorra már elismert művésznő korábban a rend budapesti iskolájában végezte tanulmányait. A Váci utcai Angolkisasszonyok Intézetének bentlakó tanulójaként az iskolai órákon kívül kétéves művészkurzust is végzett. („Azzal tiszteli meg egykori tanítóit, hogy nemcsak tollát, hanem művészetét is rendelkezésükre bocsátja” – írta róla az Egri Hírlap publicistája.) Környei Paula természetesen már növendékkorában is részese volt az intézeti színielőadásoknak – még francia nyelvű előadásokban is. Az 1923-as előadásról részletes kritikát közölt az Egri Népújság – kiemelve a színpadi alakításokat. Különös elismeréssel illették a nadrágszerepet alakító növendékeket: a cikk szerzője szerint Biró Kata Poncius Pilátusként „férfias megjelenésével hatott”, s a Szent Pétert alakító Kardhordó Böske jellemalakítását is elismerésre méltónak találta.

Környei Paula. Peer Gynt (Solvejg szerepében). Fényképész: Angelo fotográfia.
 

Babits legkedvesebb „gyermeke” és a Veres Pálné Leánygimnázium alkalmi társulata

„Drága gyermekem, én ezt a művet csak egyszer hallottam, amikor még Mihályom olvasta fel, azóta sohasem vettem kézbe. Tudom, örülne Mihályom, ha itt lehetett volna” – ezekkel a szavakkal köszöntötte Babits Mihályné Török Sophie a Laodameia című drámai költemény ősbemutatóján a címszereplő Csernus Mariannt (a Nemzeti Színház későbbi művésznőjét) 1948. június 29-én. Az Aquincumban megtartott előadást a Veres Pálné Leánygimnázium tanulói szervezték, s a nézőtéren sem akárkik foglaltak helyet: Déry Tibor, Örkény István, Kassák Lajos, Illyés Gyula és Devecseri Gábor is tapsolt a szereplőknek. Török Sophie dicséretének különös jelentőségét az adja, hogy bár férje egyik legkedvesebb műve volt a Laodameia (így ajánlotta a Nyugatot szerkesztő Osvát Ernő figyelmébe: „Itt küldöm a legkedvesebb gyermekemet. Kérem jól bánni a buksival: azt hiszem, szép gyerek – sohase volt még ilyen szép gyerekem.”), színpadi előadását mégsem engedélyezte, noha sokan kérték rá: úgy érezte – és ezt nyilatkozataiban is hangoztatta –, hogy a színpadi adaptációk meghamisítják a műveket. Nem véletlen tehát, hogy az ősbemutató ilyen kiemelt érdeklődésre tartott számot Babits tisztelői körében. Az előadás sikerét az is mutatja, hogy Devecseri Gábor ajánlására július 12-én már szerződést írt alá a Pesti Színházban Csernus Mariann édesanyja – leánya nevében, mivel ő még ekkor sem érte el a nagykorúságot.

Bajor Gizi és az Állami Szent Imre Gimnázium epizodistája

Vajda Miklós, a későbbi kritikus, Arthur Miller műveinek magyar fordítója 1949-ben, az érettségi évében meghívta a keresztanyját egy iskolai színielőadásra. Ez a gesztus különös jelentőséggel bírt, hiszen a kedves vendég nem volt más, mint Bajor Gizi, a korabeli magyar színpadok ünnepelt csillaga, akinek segítségével a Nemzeti Színház jelmeztárából kaptak színpadi ruhákat a szereplők. A darab, melyet a budapesti Állami Szent Imre Gimnázium tanulói bemutattak, Sárközi György Dózsa György című – a szerző özvegyétől kapott, nyomtatásban meg nem jelent – színműve volt. A három felvonást három külön rendező állította színpadra: az első felvonást a majdani író, kritikus, humorista, Abody Béla, a másodikat Tomasz Jenő (később szerves kémikus, egyetemi tanár), a harmadikat Vajda. Az előadás végén természetesen a legtöbben Bajor Gizi véleményét, „kritikáját” várták. Általános megdöbbenésre a művésznő egy epizódszerepet alakító diákot kéretett magához – aki olyan lámpalázas volt a színpadon, hogy a szövegét is a nézőknek félig háttal mondta el. Így aztán nem kis meglepetést keltett a színésznő sommás „ítélete”: „Maga menjen színésznek!” A zavartan, zárt szájjal beszélő fiú néhány perccel azelőtt a nevét is alig bírta érthetően elmondani a művésznőnek… Úgy hívták: Latinovits Zoltán.

A fiatal Latinovits Zoltán a Filmvilág címoldalán

A Madách Gimnázium Tragédiája

„A Madách Gimnáziumban érettségiztem, 1954-ben; mellékesen – mert színjátszó csoportunk lelkes tagjaként éppen a Bánk bán és Az ember tragédiája előadásával voltam elfoglalva” – nyilatkozta egyszer Kézdy György színművész. Lelkesedésével nem volt egyedül: „Mindenki az egész darabot tudta természetesen, és abból idézgetve beszélgettünk. Mert ez egy olyan darab, hogy ebből beszélgetni is lehet.” Milyen lehetett az az előadás, amely ekkora lelkesedést volt képes kiváltani a szereplőkből? Az iskolai előadás ötlete a diákoktól származott, de igazgatójuktól és tanáraiktól – akik közül ketten is játszottak benne – minden segítséget megkaptak hozzá. A diákrendező, Lengyel György (később a Madách Színház rendezője, majd a Debreceni Csokonai Színház igazgatója) gondosan felkészült a rá váró feladatra: tanácsot kért, akitől csak lehetett. Járta az antikváriumokat, és felkereste azokat a „fellelhető” rendezőket – Németh Antalt, Both Bélát –, akik korábban színpadra állították a nemzeti drámát. A Tragédia ekkor már – politikai okokból – hat éve nem jelenhetett meg színpadon. Nem véletlen, hogy a „madáchos” előadások társadalmi eseménnyé váltak: ritkán kapott amatőr előadás ekkora sajtófigyelmet. A bemutatót követően még hét estén játszották a darabot a Zeneakadémia kistermében – a legnagyobb elismerés Kodály Zoltán dicsérete volt a szereplők számára. Egy év múlva felújították a drámát a Nemzeti Színházban. Mindenki egyetértett abban, hogy ebben kulcsszerepe volt a Madách Gimnázium színjátszóinak.

Verselemzés – „első kézből”

Pilinszky János KZ-oratóriuma 1962-ben jelent meg az Új Írás hasábjain. A nehéz szövegű dráma ekkor még nem aratott osztatlan sikert, a kritika sem volt hozzá kegyes. Ebből is érzékelhető, hogy milyen nagy fába vágta a fejszéjét a Kecskeméti Katona József Gimnázium egyik osztálya, melynek tanulói magyartanáruk, Szekér Endre kezdeményezésére az 1963. március 15-i kulturális seregszemlén előadták a művet. Az eseményen maga a szerző is részt vett, a sikeres előadás után sokáig beszélgetett a növendékekkel, akiknek előadása nagy hatást tett rá. Még arra is hajlandó volt, hogy a diákok kérdéseit átgondolva magyarázatot írjon számukra egy-egy nehezebb szövegrészhez. A későbbiekben, a KZ-oratórium fordítása közben Párizsban is megemlítette az előadást egyik, ugyancsak Kecskemétre küldött levelében: „Sok szeretettel gondoltam Rátok, kérlek, az osztálynak is add át üdvözletem. Szabó Sárát külön is üdvözlöm. Most, hogy a fordítást készítem elő, szép előadása többször eszembe jutott.” A KZ-oratórium az évek során számos bemutatót ért meg, sorai más előadásokat is megihlettek. Pilinszky azonban a későbbiekben sem feledkezett meg arról a meghitt iskolai ünnepélyről, ahol megrendülve hallgatta saját mondatait: „A kecskeméti út hosszú időre szóló emlék, vigasz marad számomra. Saját érdekem, hogy ne veszítsem el, őrizgessem magamban”– írta Szekér Endrének.

Pilinszky János
 

Petőfi-rock

1973-ban Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját ünnepelték országszerte, s ennek kapcsán színjátszó fesztivált is hirdettek. A versenyt a Szegedi Egyetemi Színpad társulatának Petőfi napja című előadása nyerte meg, amely később Lengyelországban és Olaszországban is nagy sikert aratott. Mi lehetett népszerűségének titka? És miért nevezik Petőfi-rocknak? Az előadás sajátos szempontból mutatta be az 1848. március 15-i eseményeket: Petőfi Sándor naplójának vonatkozó részleteit, valamint a költő néhány versét állította párhuzamba azokkal a hivatalos iratokkal, amelyeket a nádor, a Helytartótanács és a rendőri szervek váltottak egymással. Ebből adódóan igen árnyaltan és izgalmas nézőpontokból ábrázolta az eseményeket. Zenéjét az akkorra már városszerte ismert dzsesszzenész, Vági László szerezte, aki sajátos, rockos hangzást biztosított az előadásnak. A produkció alternatív formáival igen erős érzelmi és szellemi aktvitást váltott ki a nézőkből, akik a produkció végén személyesen is részesévé válhattak a forradalmat idéző „szertartásnak”: beléphettek a játéktérben folyó táncba, együtt énekelhették a szereplőkkel a dalokat. Az előadás rendezője, Paál István a következőképpen fogalmazta meg a Petőfi-rock hitelességének kulcsát: „A próbák egy adott szakaszában kiderült, hogy nem(csak) Petőfiről és 48-ról van szó, hanem róluk, rólunk.”

Szegedi Egyetemi Színpad, Petőfi-rock, 1972. Középen: Solténszky Tibor, Dózsa Erzsi, Árkosi Árpád, Vági László és Ács János. Forrás: FORTEPAN / Kádas Tibor.
 

A fogócska-elv a színpadon

1983-ban, a VIII. Országos Gyermekszínjátszó Fesztiválon fényes győzelmet aratott a tizenhárom alsó tagozatos kisdiákból álló bagi Fapihe csoport. A zsűri tagjai azonban nemcsak színpadi játékukra figyeltek fel. „Ők voltak azok, akik a jelenésükre várva nem idegeskedtek, nem izgultak. Hiányzott belőlük a zavaró feszültség, és még arra is volt idejük, erejük, hogy élvezzék a többiek játékát. Az ilyen magatartás mögött felfedezhető a közös munka közösség- és emberformáló erőfeszítése” – nyilatkozta róluk Vekerdy Tamás pszichológus. Mi lehetett a titka a csoportvezető-rendező Fodor Mihály tanító úrnak? Egyik írásában arról vallott, hogy híressé vált módszerét kisdiákjai ihlették. Egy óraközi szünetben ugyanis felfigyelt arra, hogy tanítványai fogócskázás közben szabályos drámai szituációkat (incselkedés egymással, játékos ijesztgetés, tréfás ingerkedés a fogóval…) játszanak el, sőt át is élik mindezt. „Úgy éreztem, ez egy olyan játék, amely nagyon izgalmas és szép. S valahogyan spontán színházszerű”– fogalmazta meg a pedagógus egy későbbi írásában. Fodor Mihály ezt a játékformát alkalmazta gyerekdarabok rendezése közben is. Meghagyta tanítványai természetes játékosságát – és azokat az elemi mozgásformákat használta az előadott színpadi játékokban, amelyeket kisdiákjai amúgy is tudtak és szerettek. Így érte el a legfontosabbat: a gyerekek nyitottságát, természetességét, örömjátékát.