Végzős gimnazista lehettem, amikor egy színházi előadás után – amelyet az osztály nagy részével közösen néztünk meg – egyedül indultam hazafelé. Késő este volt, a metrón, a megállókban igencsak kevés ember lézengett. Magányomat és kis szorongásomat azzal oldottam, hogy a nálam lévő könyvet olvasgattam elmerülve. Amikor a földalattiról leszálltam, és elindultam felfelé a lépcsőn a villamos peronja felé, még mindig félig olvastam, hogy ne lássam, senki nincs körülöttem. Annyit érzékeltem csak, fel-felpillantva, hogy a felszínen esik az eső, nem áll még benn villamos, és alig látok egy-két idegent a távolban. Aztán – csak egy pillanat műve volt – arra ocsúdtam, hogy két magas, erős testalkatú férfi halad el mindkét oldalamon (mint kiderült mögöttem is volt egy, aki később mellém ért), és eközben, egy villanás alatt, a táskám érezhetően megkönnyebbült. Tudtam, hogy kiraboltak. Odakaptam, és láttam, hogy valóban hiányzik a tárcám. A harmadik férfi ekkor húzott el mellettem, két társát követve a lépcsőn, rajtunk kívül se lenn, se fönn elérhető távolságban senki. Hogy mi történt velem, nem tudom, de minden bátorságomat összeszedve így szóltam esdeklőn a cseppet sem barátságos „harmadikhoz”: „Kérem, adja vissza.” Gondolkodás nélkül válaszolt: „Nem én vettem el.” Nem azt kérdezte, mit. Tudtam, hogy ők voltak. Mi több, ők is tudták. De nem formálislogika-órán voltunk, hanem a Nyugatinál, éjszaka, és én valamilyen áldott sugallatra így folytattam: „Akkor megtenné, hogy segít? Azt hiszem, kiraboltak…” Erre a szelíd kérésre megálltak a csodálkozástól, és egymásra néztek. Mintha megnyílt volna egy ajtó. Egy lehetőség a jóságra? Nem tudom. Mindenesetre megszólalt az egyikük: igen, ő tényleg látott egy kisfiút, aki itt szaladt el, ő lehetett a tettes. Rájuk néztem, mert éreztem, nem ronthatom el a pillanatot azzal, hogy ésszerű vagyok: este 11-kor egy kisfiú, aki három szekundum alatt kámforrá vált?! A beállt csendben a másik azt javasolta, hogy nézzem meg, mi is hiányzik. Közelebb jöttek, együtt néztük meg a táskámat: valóban eltűnt a tárca. Mondtam nekik, hogy nem volt sok benne, de nekem az is számít. Megértően bólintottak. A rangidős férfi azt tanácsolta, maradjak ott egyikükkel a lépcsőn, ők ketten megnézik, hova is szaladt az a kisfiú. Vártunk ketten az ismeretlennel az aluljáró lépcsőjén. Senki más nem jött. Arról beszélgettünk, milyen nehéz az élet. Kisvártatva újra megjelent a másik két férfi, mosolyogva, kezükben a tárcámmal. Közösen ellenőriztük, hogy minden pénz megvan-e. Megvolt. Aztán az egyikük azt mondta, vigyázzak magamra, és búcsúzóul megmutatta, hogy vigyem a táskámat, ha nem akarom, hogy zsebtolvajok terepe legyen. Utánuk néztem a sötétben, ahogy egyedül maradtam, remegve a lépcsőn. Bántódás nélkül érkeztem haza.
Nincs mindig jó magyarázat és nincs mindig jó befejezés sem az ilyen történetekben. De ahol emberek vannak, ott mindig megnyílhat valami. Egy út ahhoz, hogy a dolgok végül jó irányt vegyenek. Hogy történjen valami más, valami jobb, mint amit hittünk, mint ami elsőre kirajzolódott. Ez múlik az első szón. A szerepen, amit a másiknak szánunk. A bizalmon, amit egymás iránt érzünk. Még akkor is, ha nem ésszerű, ha nincs okunk rá. Igen, nevezhetjük ezt naivságnak. Akkor a tanári hivatás a világ legcsodálatosabb naivitása. És nevezhetjük ezt motivációnak is. Akkor pedig a motiváció nem más, mint maga a szeretet.
