Paradigmaváltás a tanuláskutatásban

2021-ben jött létre a Mathias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézete, amelyet alapító igazgatóként vezet. Mi volt az intézet létrehozásának legfontosabb célkitűzése, és mik az első fél év tapasztalatai?

Az MCC intézetei elsősorban kutatással és tudománykommunikációval foglalkoznak, és csak másodsorban profiljuk a hallgatók oktatása. Az intézetek elnevezései már kijelölik az irányt, tehát nem környezetvédelemről van szó, hanem klímapolitikáról; nem globális foglalkoztatáspolitikával, hanem migrációkutatással foglalkoznak. Nem egy oktatáskutató, hanem egy tanuláskutató („Learning Institute”) intézet jött létre. Az adott szakterületen azokat a területeket választjuk tehát ki, ahol konfliktusok és eldöntendő kérdések vannak, gyakorlatilag kettős nézőpontunk van.

Globális keretekben gondolkodunk, és ezen belül lokális és kárpát-medencei, illetve közép-európai szemüveggel próbálunk olyan megoldásokat végiggondolni és kommunikálni, amelyek a globális igényeket is kielégítik, de az itteni tradíciókba ágyazódnak be. Tehát egy fordító-tolmácsoló szerepről, egy erős tudománykommunikációról van szó. Ennek megfelelően az intézet keretein belül nagyon sok mindent csinálunk, hat kutatási projekt indult el. Ezek a Globális oktatási narratívák, A V4-országok oktatástechnológiai startup világa, A munkahelyi tanulás még feltáratlan világa, egy új típusú, ranking rendszerű Kárpát-medencei egyetemi versenylista kialakítása és a Hatékony és hatásos beruházások a közoktatásban címet viselik; ez utóbbi egyébként egy fejlesztéspolitikai projekt. Ezekkel a projektekkel dolgozunk, amelyek közül mind alkalmazott kutatás és jelentős részben másodkutatás. Vannak persze adatfelvételeink is, de elsősorban stratégiai szintre akarjuk emelni azt a tengernyi kutatást, ami lezajlott már korábbi EFOP,- TÁMOP-, HEFOP-projektek során, illetve nemzetközi színtéren, és amelyeket csak a „beavatottak” olvasnak, de ennek a tudásnak nagy része eddig nem hasznosult a közpolitikában és a közszférában. Egyéves projektek ezek, amik által gyors és eredményes dolgokat akarunk produkálni. Emellett a kommunikációra is nagy hangsúlyt fektetünk, jelen akarunk lenni az oktatásról szóló magyarországi és közép-európai közbeszédben.

Az MCC-ben kurzusokat és órákat is tartanak, vagy elsősorban a kutatásra fókuszálnak?

Először a kutatással indultunk, de az ún. „akadémiai reform” keretében bekapcsolódtunk az egyetemisták oktatásába is, így a vidéki egyetemi központokban is el fogunk kezdeni kurzusokat tartani. Erre azért van szükség, hogy egy egyenminőségű MCC-s oktatási portfólió jöjjön létre az egyetemi szakkollégiumokban, tehát ahhoz a tudáshoz, tapasztalathoz, amihez a fővárosiak természetesen könnyebben hozzájutnak, az út nyíljon meg más egyetemi központokban is.

Mekkora csapattal és milyen szakemberekkel dolgoznak jelenleg az intézetben, illetve mik a terveik?

A csapat folyamatosan bővül, egyre többen csatlakoztak az intézethez más intézetekből és központokból; fiatal kutatóktól kezdve együtt dolgozunk egészen az olyan elismert oktatáskutatókig, mint például Halász Gábor. De említhetném még Dominek Dalma kutatásvezetőnket vagy Hall Melinda pszichológust is. Ez tehát egy vegyes portfóliójú csapat, ahol van egy erős oktatáspolitikai és oktatásszociológiai irány. Akik az MCC szervezetéből csatlakoztak hozzánk, a kognitív pszichológia területéről érkeztek, és alkalmazott kutatásokat, eszközfejlesztést szeretnének folytatni a tanulás területén.

Nekem tetszik, hogy ez a második terület is megjelent, mert ebben is versenyképesnek kell lennünk. Az a tervünk, hogy az év második felében már az ilyen típusú mérésekre, tesztekre alapuló tanulmányok is megszületnek angol nyelven, melyeket nemzetközi folyóiratokban is publikálunk majd. Nagyon erős az MCC-n belül a Csíkszentmihályi Mihály-örökség ápolásának szándéka, tehát az egész flow-paradigma, amit integrálni tudunk a magunk oktatásügyi és tanulásügyi gondolkodásába.

Milyen sikerkritériumokkal dolgozik, mikre figyel az intézet munkája során?

Három területen gondolkodunk sikerkritériumokban. Egyrészt nyilván a tudományos munkának már kiérlelt sikerkritériumai vannak, de a tudományhoz idő kell, így ezek lassabban fognak beérni. Egy-másfél év a beérési idő, most ennek még az elején tartunk. A második ügy az oktatáshoz és a tudománykommunikációhoz kapcsolódik, ezek nagyon konkrét dolgok, szinte minden központban jártunk már, és az előadásokról komoly értékelések és visszajelzések érkeztek, tehát ilyen értelemben itt elég jól állunk. A harmadik terület, amit szinte minden MCC-s intézetnek, így nekünk is tovább kell erősítenünk, az a külső kommunikáció. Ebben magas elvárások vannak a szervezetben. Ez számunkra egy új terület, úgyhogy tanuljuk az elvárásokat, és igyekszünk alkalmazkodni hozzájuk.

A jelenlegi oktatáspolitika egyik kiemelt területe a tanulás és a kompetenciák mérése. Milyen fejlesztések történtek a mérések tekintetében az elmúlt időszakban, és milyen eredmények születtek?

A magyar közoktatásnak nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően fejlett mérési rendszerei vannak, így a rendszer teljesen átlátható. Ezeket a rendszereket és főbb adattrendeket természetesen minden oktatáskutatónak ismernie kell. Ami viszont gyenge pont, az az oktatáspolitika adatokon alapuló döntéshozatala és cselekvési képessége. Nem véletlen, hogy 2022-ben az egyik kutatási projektünk éppen a hatásos és hatékony oktatáspolitikai beavatkozások természetét kutatta – nemzetközi összehasonlításban. A kihívás már nem az adatbőség és informáltság megteremtése, hanem az ezután következő fejlesztési beavatkozások intelligens kivitelezése egy komplex környezetben. A komplex szót hangsúlyoznám, ugyanis aki a komplexitástól irtózva leegyszerűsítő beavatkozásokat kezdeményez, az szükségszerűen kudarcot vall az oktatás XXI. századi környezetében.

Figyelemre méltó karrierút áll a háta mögött. Az ELTE-n tanult magyar–történelem szakon, majd neveléstudományból doktori fokozatot szerzett. Számtalan intézményben dolgozott oktatáskutatóként, osztályvezetőként, szakértőként, illetve saját tanácsadó céget is alapított. Hogyan illeszkedik az MCC a szakmai életútjába?

A saját tanácsadó céget az MCC mellett fenntartottam, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot az üzleti élettel. Erre szükség van, hogy „megtermékenyítse” a gondolkodásmódomat. Az MCC hívására akkor mondtam igent, amikor 60 éves lettem. Ebben az életkorban az ember még csinálhat új dolgokat. Még publikálhat, de a tevékenysége súlypontja szükségszerűen átalakul. Mindabból, amit összegyűjtött, felhalmozott, megtapasztalt, szintetizálnia kell, és át kell adnia a következő generációknak. Erre az MCC ideális terep.

Van a kicsiknek is egy programunk (Fiatal Tehetség Program), van a középiskolásoknak egy országos és Kárpát-medencei programja (Középiskolás Program), és van egy egyetemi szakkollégium, illetve számos, más elemből álló nagy egyetemi program komoly létszámokkal, egyetemi városokban elhelyezett központokkal, tehát az intézet egy regionális központ. Közép-Európa legnagyobb tehetséggondozó rendszerét alakítottuk ki, ami egyértelműen továbbra is bővülésben van.

Az egyetemi „iparba” való betagozódást ugyanakkor nem választottam volna. Tanítottam többször egyetemen, de rájöttem, hogy az nem nekem való. Vannak olyan alkatú emberek, akik ezt nagyon jól bírják, és szeretnek ilyen helyen dolgozni. Nekem ez nem ment, különösen az ezredforduló óta eluralkodó publikációs és reputációs kényszer riasztott. A „publish or perish” világát egyszerűen az egyetemek kritikai potenciáljának lerombolásaként láttam, és aggódva figyeltem az akadémiai hivatás „proletársorba” süllyesztését. Úgyhogy csak óraadóként kóstoltam bele az egyetemi világba. Az MCC Tanuláskutató Intézet egy sokkal rugalmasabb, alternatív szerkezet, amiben valószínűleg sokkal jobban tudják hasznosítani azt, amit át kell adnom. Nekem a következő 5-10 évben az lesz a feladatom, hogy mindent visszaadjak, és vigyázni kell, hogy 70 éves korom után már ezt sem szabad folytatni. Nagy oktatáskutatókat, közgazdászokat és politikatudományi embereket, bölcsészeket figyeltem meg, és bár az idő előrehaladtával a gondolatok kétségtelenül egyre egyszerűsödnek és a végén egészen tisztává, de gyermekivé válnak. Ezzel a huszonéves generáció már nem tud mit kezdeni, mert inkább Weöres Sándor játékosságú gyermeki gondolatok ezek. Van bennük bölcsesség, de ezek nem használhatóak abban a létharcban, amibe készülnek belépni a huszon- és harmincéves fiatalok.

Életrajzából és interjúiból széles körű nyitottság rajzolódik ki más kultúrák iránt. Milyen szerepet játszik életében a finn és a kínai élet és kultúra?

Goethe szerint ahány nyelv, annyi ember, ez már szinte közhely. A finn nyelv a szocializmus alatt volt nekem ablaknyitó. Rövidebb időszakokban, de rendszeresen éltem is ott, és viszonyítási ponttá vált. Ez először elidegeníti az embert az öröklött természetes közegétől, aztán persze visszatalál oda, de mégsem úgy tekint a hétköznapi dolgokra, mint az itt születettek, akik más buborékokat nem ismernek, nekik természetesek a hazai dolgok. Néha megértően, lelkesen, néha elszörnyedve figyeli, ahogy honfitársai élik az életüket. Emellett maga Finnország mára egy átlagos nyugat-európai ország lett, egykori identitását elvesztette, ezért most már nem annyira érdekes. A kultúráját, nyelvét felszívtam. Ezt szeretem, az életem része, de alapvetően ez a viszonyítási pont az, ami elsősorban a magyarokra és a magyar viszonyokra való visszacsatolás tekintetében izgalmas. A második ilyen nagy eltávolodás és egy új ablak kinyitása számomra Kína volt. Ez egy nagy ablak, inkább balkon. Több hatása van, az egyik, hogy ha az ember megismeri a kínai kultúrát, akkor boldogabb lesz, eltűnik ez az európai depresszió. Ez egy nagyon erős hatás és egy szintén másfajta „benchmarking” pont, de nagyon más a finnhez képest. Ez egy hegylánc, nem egy szék, ami szintén nagyon-nagyon termékeny összehasonlításokat tesz lehetővé.

Hadd mondjak el egy rövid sztorit erről: egy nagyon okos kínai doktoranduszlánnyal beszélgetek. Felmerül a katolikus egyház ügye, és a cölibátust próbálom elmagyarázni neki. Érti, hogy mit mondok, egy kicsit ingatja a fejét, majd rákérdez egy ázsiai szempontból döntő indikátorra a papi tisztasággal kapcsolatban: húst ehetnek? Ugye egy buddhistánál ez alapvető kérdés. A házasság láthatóan másodlagos kérdés, az ő szemszögükből a legfontosabb, hogy hogy húst ehet-e. Értem én, hogy miért kérdezi, és nagyon ritka, amikor meghökkenek egy interkulturális szituációban, de akkor sikerült. Azt dadogom, hogy igen, persze, ehet. Erre bólint, kicsit unottan, számára innentől nem komoly a kérdés; ha húst ehet, akkor a nőtlenség jelentéktelen, nincs valós önkorlátozása az életben.

Egészen meglepő, érdekes visszacsatolások vannak, és másképp látja az ember a világot. A finneknél csak egy kicsit más fénytörésben, de a kínaiaknál számomra a boldogság részben onnan fakad, hogy a lineáris struktúrákat felszámolja a kínai civilizáció megismerése. Ez a linearitás a progresszió, hogy haladni kell. Kína megismerésével minden spirálissá válik, ciklusok vannak. Az a fejlődés, ami az európaiakat hajtja – ami nyilván nincs –, egy gyerekes elképzelés. A régi dolgok egy magasabb szinten térnek vissza. Ez egy derűs, játékos világszemléletet tesz lehetővé, és ebben nincs helye annak a depressziónak, amit a haladárok érzenek. Amikor visszahullik egy szituáció egy fejletlenebb állapotba, eljutottunk valahova. Ha visszahullik, nekik az a világvége, de ez valójában nem a világvége, csak a hitük dől ilyenkor össze, és ezt megszenvedik. Egyébként szeretem a haladárokat, mert becsületes európai emberek, és a baráti körömnek egy, ma már nem túlnyomó, de jelentős része ilyen komor haladárokból áll.