– Mit válaszolsz, ha megkérdezik, mi a foglalkozásod?
– Drámatanárnak mondom magam. Alapfokú művészetoktatási intézményekben vezetek csoportokat (egyszerre vagyok tanár, rendező és olykor szabadidő-szervező), drámát tanítok egy középiskolában, három társulatban pedig színészként játszom, egyikben ráadásul rendezek is.
– Miként foglalkozol a művészeti iskolás csoportjaiddal?
– A harmadik-negyedik osztályos gyerekekkel játszunk: legfőbb célom, hogy megtanítsam őket arra, hogyan érezhetik jól magukat egy közösségben. Ötödikeseim számukra fontos témák alapján történeteket és jeleneteket találnak ki, improvizálnak foglalkozásaimon. A hatodik-hetedik-nyolcadikosokból álló csoportom munkájában a problémafeldolgozás áll a középpontban: megpróbálunk színpadi előadást létrehozni az ő ötleteik alapján. Középiskolásaimmal konkrét irodalmi anyag, Agota Kristof A szörny című művének színpadra állításával foglalkozunk.
– Miért lettél tanár?
– Otthon ebben nem kaptam iránymutatást, de éreztem, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. A bölcsészpálya iránt általános iskolai barátom, Kovács Zoltán és édesanyja, Kovácsné Lapu Mária keltette fel érdeklődésemet. Vegyipari szakközépiskolai kitérő után magyar-történelem szakra kerültem. Sokat tanultam itt, de a tudás átadása, a pedagógiai munka tekintetében meghatározóbbnak éreztem azt a hatást, ami a színjátszás révén Inárcson és a részben inárcsiak által szervezett színjátszótáborokban ért.
– Milyen volt ez a hatás?
– Úgy éreztem, a színjátszás révén jobban megismerhetem és alakíthatom magam. Fontos közösségi élmény is volt: ráébredtem, hogy nemcsak a családtagjaim és az osztálytársaim jelenthetnek közösséget, hanem más, hasonló érdeklődésű emberek is. A színjátszás nyitottá tett, és sok lehetőséget adott mások megismerésére is.
– Korai színjátszó éveidet a Kovácsné Lapu Mária által vezetett csoportban töltötted, máig a tanítványaiból alakult KB35 Társulat tagja vagy. Mi volt a legfontosabb dolog, amit a színjátszás révén tőle kaptál?
– Bizalmat és biztonságot. Mind a gyermekszínjátszás, mind a drámapedagógia (aminek eszköztárával először Mari ismertetett meg) megfelelő közeget feltételez, hiszen a foglalkozások során megnyílnak a résztvevők, s ez csak biztonságos, baráti légkörben képzelhető el. Amikor Mari vezetésével előadásokat hoztunk létre, a darabok a mi tapasztalataink, érzéseink és érdeklődésünk nyomán készültek. Érintettségünk miatt fokozott izgalommal léptünk közönség elé. Mari személyisége és pedagógiai tapasztalatai révén azonban mindig biztonságban érezhettük magunkat, sohasem voltak kellemetlen élményeink.
– Később együtt is rendeztetek. Milyen volt a közös munka?
– Nem okozott nehézséget. Összekovácsolt bennünket a közös érzés- és gondolatvilág, valamint Mari szerénysége is. Soha nem jelentett számára problémát, hogy játszóként is saját elgondolásaink, egyéni ötleteink vannak, amelyeket meg is szeretnénk valósítani az előadás során. A közös rendezés is természetesen alakult ki, hiszen Mari korábban is adott többünknek hasonló feladatokat.
– Mennyiben tanulható a drámapedagógusok, a színjátszó-rendezők szakmai tudása?
– Számos helyen tanítják, különféle képzések keretében, ugyanakkor valódi ismeretek csak hosszú évek megfigyeléseivel, tapasztalataival szerezhetők. Erre azért van szükség, mert e terület igazi nagyjai, mint Mari is, nem saját magukat helyezik előtérbe, s ettől sokszor szinte észrevétlen a munkájuk.
– Mit jelent számodra az inárcsi színjátszás?
– Nagy szavakat fogok használni: az egyik legértelmesebb, legfontosabb dolog az életemben. Olyan tényező, ami értelmet ad a mindennapjaimnak. Sokszor úgy érzem, van egy több mint húsz főből álló családom. Nem zárt kommuna, hanem nyitott, befogadó, minden új iránt érzékeny közeg. Közösség, ami olykor egy hétre elegendő erőt, energiát ad, s ami otthont tud adni sokunk számára. Ebben az otthonban, ebben a családban Mari az édesanyánk.
