Olvasási idő: 
18 perc

Otthon tanulok, otthon tanítok

Üzenetek a karanténiskolából

Kákonyi Lucia és Szabó Beatrix Xénia angoltanárok a BGSZC Hunfalvy János Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Szakgimnáziumában. Beatrix tanárnő néhány éve van a pályán, Lucia tanárnőnek pedig néhány éve van a nyugdíjig. Hogyan élték meg ők az új világot? Hogyan teltek a karantén alatt a hétköznapjaik?

Szabó Beatrix tanárnő és az online oktatás

Emlékszem, diákkoromban az egyik egyetemi tanárom kikérte a véleményünket arról, hogy mi lenne, ha nem kellene bejárnunk az előadásra, hanem valamilyen online módon tudnánk elvégezni a kurzust, és a szemeszter végén, a vizsgán kellene csak személyesen megjelennünk. Először persze kecsegtető volt eljátszani a gondolattal: elég, ha otthonról végzem el az órát? Mennyi időt megtakaríthatok az utazással! A tanév utolsó 11 hetének fényében most azonban azt kérdezem, hosszú távon megéri megspórolni azt a napi egy-két órát?

Eltelt pár év, és egy megváltozott élethelyzetben találtam magam, ahol egyik napról a másikra kellett lényeges döntéseket hoznia a tantestületnek. Úgy gondolom, a mi iskolánk szerencsés helyzetben volt, hiszen a különböző továbbképzéseknek köszönhetően nem voltak ismeretlenek számunkra a digitális platformok, ennek ellenére magamon és kollégáimon is éreztem, hogy ez nem főpróba, itt már élesben fog menni minden.

Szerencsére, főleg a karantén elején, a munkaközösséggel több online „randevúnk” is volt, ahol egy kicsit osztozni tudtunk egymás sikereiben és kudarcaiban is, tanulni tudtunk egymástól. Azt éreztem, közelebb kerültem munkatársaimhoz.

Ezek után kíváncsian vártam, milyen lesz az online térben tanítani. Elkészültek a digitális tanmenetek, és elindult a munka. Emlékszem az első próbaórákra, amikor még a gyerekek is rácsodálkoztak egymásra, egyfajta kedves megmosolygással illették ezt az esetlen szituációt, hogy ott ülünk tizenheten a kamera előtt, és hirtelen betekintést nyerünk egymás személyes életterébe.

Nemcsak a tanulók kerültek ismeretlen helyzetbe, hanem mi, tanárok is. Számomra az első pár héten igazán nehéz volt megtalálni azt a munkamennyiséget, amely a gyermekek számára feldolgozható és harmóniában van az iskolai óraszámmal. Úgy véltem, én így tudok segíteni a diákoknak, hogy legalább addig, ameddig a feladatokat megoldják, ne a kijárási korlátozás vagy a koronavírus járjon az eszükben. Attól függetlenül, hogy a kereteket az online térben is megtartottam, kénytelen voltam különböző engedményeket tenni, és megbízni a diákokban, megbízni abban, hogy nem használják ki a tanárok egyfajta tehetetlenségét ebben a szituációban. Tanárként meddig ér el a kezem? – tettem fel a kérdést. Ahogy Reményik Sándor is megfogalmazza: „Akarom: fontos ne legyek magamnak. / A végtelen falban legyek egy tégla, / Lépcső, min felhalad valaki más”. De ahhoz, hogy lépcső lehessek, kell valaki, aki nem céltalanul bolyong, hanem fel akar menni. És aki fel akar menni, lehet, hogy meg-megáll, hiszen nem tud 11 hétig ugyanolyan tempóval „lépcsőzni”, ami teljesen normális, hiszen ki tud? De ha tényleg akarja, akkor nem egy, két, három fokot fog „megmászni”, hanem annyit, amennyi kell, hogy elérje a célját. Ezt a célt próbáltam tudatosítani a tanulóimban, hogy ott lebegjen a szemük előtt.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább éreztem, hogy átalakul az órák dinamikája. Az első pillanattól kezdve határozottan kértem diákjaimat, hogy kapcsolják be a kamerájukat. Sokan nem értették, miért volt ez annyira fontos. Különféle okai voltak. Először is, örültem, hogy láthattam őket, és örültem, amikor mosolyogva néztek egymásra, vagy megszólították a másikat a virtuális térben. Úgy gondolom, az, hogy nem csak hallották egymást, pozitívabb légkört teremtett, és a csoporttagok közötti kapcsolat fenntartásához is hozzájárult.

Az online oktatásnak természetesen volt más pozitív hozadéka is. Számomra az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor kiküldtem az egyik csoportomnak egy emlékeztető e-mailt arról, hogy délután tesztet írnak. Erre a következő válaszüzenetet kaptam: „mibol irunk???” Miután az illetővel megbeszéltem, hogy nem megfelelő stílust használt, úgy éreztem, kissé sértődötten „távozott”. Azonban az utolsó héten az alábbi e-mailt kaptam tőle:

Tengermély Tiszteletem Tanárnő!
Egy olyan életbe vágó kérdéssel fordulnék ön felé, hogy a mai napi kontaktóránk meg lesz-e tartva?
Sok szeretettel,

Miután elolvastam, jót mosolyogtam magamban. Lehet, hogy gúnyolódik? Vagy komolyan gondolja? Talán nem is ez számít! – Valószínűleg egy életre megtanulta a leckét. További pozitívum, hogy sokkal szélesebb spektrumban láttam rá a diákok munkájára, és ennek hatására lényegesen személyre szabottabb visszajelzést tudtam adni. Jobban megláttam, miben kiemelkedőek, és miben kell még fejlődniük.

Biztos vagyok benne, hogy erre az időszakra mindig emlékezni fogok, mivel igazán rendhagyó volt, sőt, sok szempontból forradalmasító is. Úgy érzem, a karantén, a digitális oktatás még jobban rávilágított arra, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, a közös élmények, a közös emlékek. Olyan emlékek, amelyek lakáson kívül születnek egy olyan időszakban, amikor újra lehet iskolába járni.


Kákonyi Lucia és a szép új világ

Mindössze egy hétvége volt. Péntek reggel még úgy tudtuk, hogy az iskolák nem zárhatnak be, az oktatás változatlan formában zajlik tovább, este meg már meg is született a hivatalos bejelentés, hétfőtől áttérünk a távoktatásra. Péntek délelőtt az igazgató úr és digitális csapata felkészítést tartott, Meet, Zoom, Canvas, Classroom, zúdult ránk az információ. Vajon honnan tudta péntek reggel, hogy hétfőtől itt az online világ? Nem firtattam, kapkodtam a fejem, regisztráltam, letöltöttem, feltöltöttem, lógtam a YouTube-on, tanultam a Classroomot, próbálgattam a Zoomot meg a Meetet. No meg hallgattam, hogy hordjunk-e maszkot vagy inkább mégsem, követtem az elhalálozási listát, megnyugodhattam, hogy kizárólag idős, súlyos, krónikus betegek szerepelnek rajta, de hát én sem vagyok már fiatal, a vérnyomásom is magas, ami bizony krónikus betegség. Komfortzónám feszül, és rohamosan közeledik a hétfő, az első online bevetésem.

Hezitálok, kamerával vagy anélkül? Mi van, ha trollkodnak a fényképemmel? Ha trollkodni akarnak, bármelyik online fotómmal megtehetik. Számtalan képem van a neten. OK, bekapcsolom. És hogy nézek ki a képernyőn? Ha hátradőlök, az előnyösebb, de akkor rosszabbul hallanak. Ha közel hajolok, minden egyes ráncom jól kivehető, sőt, mintha a kamera felnagyítaná a bőrhibáimat is. Lehet, hogy kell egy kis smink. A kamerabeállítás sem mindegy, ha alulról vesz, a tokám háromszorosára nő; felpolcolom a laptopom. Nézzük a fényviszonyokat. Ha oldalról jön, akkor árnyékoktól foltos az arcom. Átvonulok a nagyszobába, az erkély előtt rendezem be online tantermemet. A férjem nem örül, az a közös terünk, menjek a dolgozószobába. Nem tehetem, ott oldalról jön a fény, és az előnytelen. Elfogadja. Akkor jöhet a háttér. A Zoomon könnyű, be lehet állítani, ki is választok egy havas erdei tájképet, pár hete készítettem a Tátrában, olyan, mintha a hófedte erdőből jelentkeznék be az órára, de a Meeten még csak elhomályosítani sem lehet a hátteret. Bizony, látszik a rendetlenség. Elpakolok.

Tapogatózunk az ismeretlenben, én is, meg a tanulóim is. Formálódik az online etikett. Mikrofont ki, kizárólag akkor be, ha szólni kívánnak. Ez lett a digitális jelentkezés a kézfeltartás helyett. Mi lett a kamerákkal? Sajnos a kezdeti lelkesedés után elmaradtak. Az első hetekben láttam az arcokat, ahogy még álmosan, kócosan, kakaót szürcsölve ülnek a monitor előtt. Láttam a háttérben a szobájuk falát, kedves posztereikkel, fényképeikkel. Házi kedvenceik is előkerültek, gyakran beugrott egy-egy cica a képbe, vagy kutyus telepedett a gazdája ölébe, volt, aki leköltözött a padlóra, hogy láthassuk a megtermett nyuszijait, akik túléltek már néhány húsvétot. Kedves, hangulatos órák voltak. Aztán a kamerák elmaradtak, és én úgy éreztem, magamban beszélek, vagy a csupasz falaknak, személytelenné vált minden, de nem erőltettem, védték a magánszférájukat, azt sem tudhattam, hogy milyen az internetszolgáltatásuk. Sok interaktív feladattal próbáltam elérni, hogy a kikapcsolt kamerák ellenére is velem maradjanak. Nem mindig sikerült.

Mit kezdjek az elveszett báránykákkal? Jól vannak? Mit tudunk róluk? Miért nem jelennek meg? Mert nincs internet? Vagy mert négyen vannak testvérek, anya is otthonról dolgozik, és az egyetlen laptopot anya használja délelőttönként? Vagy kisebb testvéreit korrepetálja? Vagy alszik a sorozatokkal telezsúfolt éjszaka után? Vagy csak lóg? Mert az sem kizárt. Hogyan élnek ők a hétköznapokban? Hogyan változott meg az életük? Megkérdezem és elcsodálkozom. „Golfozni kezdtem, nagyszerű sport.” „Már nem idegeskedem annyit. Türelmesebb lettem.” „Újra gitározom.” „Főzni tanulok, meg a tanulási technikám is jobb lett.” „Minden nap vezetek. Egész jól megy.” „Az időbeosztásom rengeteget fejlődött.” „Újra rajzolok és futok.” „Nem tudom, mit mondjak, depressziós lettem. Csak alszom és tanulok. Rengeteg a lecke, nincs szabadidőm.” „Megtanultam az önálló munka titkát. Hatékonyabb vagyok.” „Egyre jobban gépelek a rengeteg lecke miatt.” „Éjjel-nappal sorozatokat nézek angolul. Fejlődik az angolom.” „Megtanultam tolerálni a családomat.” „Azon dolgozom, hogy fizikailag és mentálisan is erősödjek. Jobban koncentrálok.” „Az alvásritmusom fejlődött. Azt hiszem, ezt hívják minőségi alvásnak.”

Én meg lubickolok az online világban, tananyagokat gyártok, problémamegoldó kvízfeladatokat készítek, ahol mindent használhatnak, hogy a miérteket megválaszolják, mégis alig lesz néhány ötös. Készülnek az esszék, a hangfájlok, az olvasónaplók, a csoportos vagy egyéni projektfeladatok, ki hogyan szeretné, érvényesül a tanulói autonómia. A klasszikus értelemben vett dolgozatírás elmarad. Egyáltalán, szükség van rá? Élvezem az új lehetőségeket, bár hozzá kell tennem, hogy éjt nappallá téve javítok.

Utolsó klikk és vége, kilépünk az online tanteremből, de mielőtt búcsút mondunk, hogy két hónapra elfelejtsük egymást meg az online tanulást, Szabó Beatrix tanárnő kérdőívet készít, és megkérdezzük az angolosainkat, hogyan élték meg az elmúlt heteket. A kérdőív kitöltése anonim és önkéntes.

A kérdőívről

Az űrlap négy területet vizsgált: a kontaktórák hatékonyságát, a tanuló saját munkájára vonatkozó visszatekintését, hogyan látnak minket, angoltanárokat az online tanteremben, majd négy nyitott kérdés következett: „Legközelebb azon változtatnék, hogy ...”; „Ügyesebb lettem volna, ha ...”; „Legjobban az a feladat tetszett, amikor ..., mert ....”; „Legkevésbé az a feladat tetszett, amikor ..., mert ....”.

Az általunk tanított diákok 85 %-a, azaz 141 tanuló töltötte ki kérdőívünket.

A digitális órarend rendszert és egyben szabadságot is adott a tanulóknak. Tudták, hogy mikor kell megjelenniük az online térben, ugyanakkor a tananyagot a saját tempójukban dolgozták fel, feladataikat önállóan, a határidőket betartva végezték el. Többségük aktív volt a kontaktórákon, de ha nem is volt mindenki az, követte a tanórák menetét és hasznosnak gondolta a virtuális találkozásokat. Sajnos vannak, még ha alacsony számban is, akik nem érezték az órák pozitív hatását. Túl könnyűek voltak a feladatok? Vagy ellenkezőleg, túl nehezek? Mikor lettek volna elégedettek? Költői kérdések. Szeptemberben visszatérünk rá.

A tanulók számára a legnagyobb kihívást a munka megtervezése jelentette. Az időbeosztás hiánya néhány esetben súlyos következményekkel járt, egy idő után a felzárkózás kilátástalanná vált. Szükséges volt a tanári és szülői beavatkozás, támogatás, hogy a lemaradók átlendüljenek a nehézségeken. Jó néhány tanuló megjegyezte, hogy legközelebb jobban odafigyelnének az időbeosztásra. A tanulók szívesen segítették egymást a tanulásban, tanítva tanultak, ami fokozta a tananyagfeldolgozás hatékonyságát. Megnyugtató, hogy a tanítványaink úgy ítélik meg, az online világban is fejlődtek. Meglepetést okozott viszont, hogy tőlünk, tanároktól csak a tanulók egyharmada kért segítséget, ha elakadt. Mi tarthatta vissza a többieket?

A tanári munkára vonatkozó tanulói válaszok egyértelműen bizonyítják a fejlesztő értékelés konstruktív hatását, és hogy a személyre szabott szöveges értékeléssel eltöltött hosszú órák megtérülnek, megéri a befektetett energia. Úgy tűnik, hogy a mi időgazdálkodásunk sem tökéletes, hiszen a tanulók alig fele gondolja úgy, hogy időben kijavítottuk a feladatokat; a másik felük úgy véli, többnyire időben ellenőriztük azokat. Örömmel láttuk, hogy tanulóink úgy ítélték meg, elérhetőek és felkészültek voltunk a virtuális iskolában is.

A nyílt kérdések megválaszolásával kifejezhették személyes véleményüket. A válaszok színesek, néha egymásnak ellentmondóak, ami az egyéni tanulási utak fontosságát mutatja. Volt, aki a csoportos feladatokat díjazta, más inkább egyedül dolgozott. Kiemelték az alkotás örömét, a kreativitást, de volt, aki a tankönyvi feladatokat részesítette előnyben. Sokan szerették a gazdasági és kulturális témákat, más meg a szabadon választott szépirodalmat jelölte meg kedvencként. Számos tanuló a hangfelvételek ellen berzenkedett, mert utálják a saját hangjukat hallani. Ahány tanuló, annyiféle válasz, de megnyugtató, hogy mindenki talált magának kedvenc feladatot.

Tizenegy hét, amit változó dinamikával éltünk meg. A kezdeti motiváció, az újdonság „varázsa” az év vége felé megkopott. Elmaradtak az osztálykirándulások, hiányzott a DÖK-nap, és sokan emlegették a dugába dőlt külföldi nyelvtanfolyamokat is. A diákoknak nemcsak a digitális osztályterem idegenségével, hanem az otthoni változásokkal is meg kellett küzdeniük. A keretek elmosódtak, az otthon egyben iskola, munkahely, konditerem, mozi lett. Többségüknek kihívást jelentett az online világ, mégis, amikor május elején visszajelzést kértünk, hogy ha lehetne, akkor visszatérnének-e az iskolai környezetbe, csupán egyharmaduk ment volna vissza, kétharmaduk az online tanulásra voksolt, a jövőt pedig kevert oktatásban (blended learning) képzelik el, hatékonyabbnak gondolják ezt a munkaformát.


Hogyan tovább?

Szabó Beatrix Xénia: Egyelőre véget ért a digitális oktatás. Változtatnék-e valamin, ha újracsinálnám? Természetesen! Biztosan kevesebb, de hosszabb projektet indítanék el, mert úgy érzem, a sok kicsi feladat felőrlő volt, és így valószínűleg a tanulók is jobban el tudnának mélyülni egy-egy témában. Vajon mit visznek magukkal a diákok útravalóul? Talán sokkal jobban fogják értékelni mindazt, ami eddig magától értetődő volt: az osztálytársak és a tanárok közelségét, a személyes kontaktust, a Hunfalvy épületét mint életük egy meghatározó periódusának helyszínét. Ezek után talán várni fogják a nyolcadik órákat, a klubból a büfébe menetelt, a kígyózó sorokat az ebédlőben és a mikró előtt, a felfelé vezető macskaköves utat, az offline dolgozatokat, az offline tanárokat és az offline iskolát.

Kákonyi Lucia: Átalakulunk, de nem azért, mert szeretnénk, hanem azért, mert egy gonosz vírus elszabadult és belekényszerített. Azt, amit nem tettünk meg húsz éve, bár megtehettük volna és meg kellett volna tennünk, most megtettük; legalábbis sokan. Titokban mindannyian azt várjuk, hogy valami nagy változás következik be, lehetne akár blended learning, azaz vegyes oktatás is a mindennapokban, hiszen átálltunk a digitálisra. De tényleg átálltunk, vagy inkább ügyesen kezeltünk egy krízishelyzetet? Nem a távoktatás technikai része a kihívás, hanem az, hogy tudunk-e élni az általa biztosított szabadság, kreativitás, autonómia lehetőségével, hogy képesek vagyunk-e bízni egymásban, és elszakadni az értékelés hagyományos formáitól, valamint a tanulóink képesek-e vagy akarnak-e élni az alkotás és az önállóság örömével?

A Hunfalvyról

A Budai Vár oldalában található a főváros első kerületében. Nem egy átlagos kéttannyelvű közgazdasági és kereskedelmi középiskola. 135 éves, 800 tanulóval és 110 tanárral. A HVG 2019-es vizsgálata alapján a Hunfalvy Budapest legjobb és az ország második legjobb szakgimnáziuma. Magas szintű tudást biztosít minden műveltségterületen, de mégis kiemelkednek az idegen nyelvek, a szakmai tárgyak és a matematika. Évek óta nő a jelentkezők száma. Újabb osztályok indulnak, de még így is hétszeres a túljelentkezés. Hunfalvysnak lenni nemcsak egy négy-öt évig tartó állapot, hanem egy életre szóló élmény.