A pedagógusképzésben tevékenykedve, rendszeresen mentorokkal, vezetőtanárokkal beszélgetve, évek óta jelent meglepetést számomra, amilyen örömmel és természetességgel fogadják a gyakorlatra érkező hallgatókat osztályfőnöki óráikon. Jómagam, osztályfőnökként húsz, tizenöt, de talán még öt évvel ezelőtt is osztályommal közös, legféltettebb titkunknak tartottam mindent, ami ezeken a beszélgetéseken elhangzott. Nem, ma sem szégyellem ezt az érzést: velük együtt mindig egyfajta meghatározott közösséget alkottunk. Nem diák-közösséget, nem baráti közösséget – egy-egy osztály és osztályfőnöke sok szempontból bizalmas közösségét, mely heisenbergi módon másképp viselkedik bármely külső megfigyelő jelenlétében, mint rendesen. Ahol az osztályfőnök a nevelőtestület és az osztály halmazának sajátos érintkezési pontja, roppant érzékeny közvetítőként gyermekek és felnőttek világa között.
Nem titkolom azonban, hogy nagy örömmel és rokonszenvvel tölt el kollégáink nyitottsága. Miközben a pályára érkező fiatalok még mindig nehezen mozdulnak ki a szakmai ismeretek átadására vágyó tizenkilencedik századi tanár keréknyomából, már pályán lévő kollégáink egyre tudatosabban látnak és néznek messzebbre, mélyebbre a kiszabott tananyagnál. Pontosabban, egyre evidensebb szakmai elvárásnak tűnik a gyermekek, fiatalok nevelésében mindaz, ami egykor csak a legkiválóbbak személyiségéből fakadó igény volt.
Ez a korszerű nyitottság az élet minden területén elodázhatatlan. Az informatikai nyitottságtól a hálózatos kommunikációig és problémamegoldásig, mindennemű el- és befogadásig, a szakok és tantárgyak fölötti összekacsintásig. Az osztályfőnök pedig, mint oly sok területen, itt is a legnagyobb esélyt kapja arra, hogy emberi minta lehessen tanítványai számára. Nagyobb érintkezési felületet kap. Természetesen nem csupán az osztályfőnöki órák vagy az osztálykirándulások időkeretére gondolva, hanem az iskolai élet pont a tanórákon túli ügyes-bajos emberi vagy intézményi problémáira, melyek között ő kalauzolja a diákokat. Ráadásul manapság lényegesen kevésbé zárt településeken, iskolákban, közösségben, mint évekkel, évtizedekkel korábban. Az osztályfőnöki órán véletlenül megcsörrenő mobiltelefon durva nyerseséggel, de egyúttal tanulságos szimbólumként figyelmeztet arra, hogy ma nem zárható falak, vagy tankönyvek keretei közé mindaz, amit az iskolában adni próbálunk.
Az osztályfőnök: örök „tanító” és „iskolamester”, a szülőkkel a nevelés feladatát megosztó intézménynek a gyermek felé forduló arca. A rábízottak iránti felelősségét a falusi osztott terem meghitt biztonsága helyett ma a nyitott vizeken élheti meg, pásztázó világítótoronyként mutatva az utat.