Hogy érdekessé, egyúttal elgondolkodtatóvá tegyem egyik szemináriumomat, az év elején egy asszociációs feladatot adok a hallgatóknak. A feladat egyszerű: szavakat diktálok, és le kell írni egy velük kapcsolatos asszociációt, magyarul: képzettársítást. A képzettársítás természetesen bármi lehet. A hallgatók persze sejtik, hogy lehetnek bizonyos elvárásaim, de ezt csak a feladat elvégzése után, a megbeszélés során mondatom ki velük. Lássuk az egyik ilyen tanévkezdő szósort: Párizs – vérvád-per – Tisza – csengőfrász – Pozsony – Balatonszárszó – web2 – A walesi bárdok – holokauszt – Rákosi Mátyás – 1844 – taxisblokád – Arad – privatizáció – Abda – MTA – banánköztársaság – rendszerváltás – Klebelsberg Kunó – 1948.
A hallgatók a hívószók (hívószámok) kapcsán különféle szavakat, mondatokat írnak le. A válaszokat közösen megbeszéljük, értékeljük, s így egy-egy hívószónál sokáig elidőzünk. A közös megbeszélés azért érdekes, mert kiderül belőle, hogy kinek-kinek a képzettársításai milyen szinten mozognak. Nincs helyes és helytelen válasz, de mutat valamit, hogy valaki Párizs kapcsán mit ír le: szerelem, Ady, Louvre, Eiffel-torony, esetleg Bakony (Páris, az én Bakonyom). Párizs természetesen könnyű eset, ezért is szerepel a sor elején. Ám a továbbiakban olyan összetett, történelmi fogalmak is szerepelnek, amelyek már általános műveltséget (történelmi, irodalomtörténeti, esetleg nyelvi műveltséget) feltételeznek. Például: vérvád-per, csengőfrász, taxisblokád, banánköztársaság. Rendszerint kiderül, hogy ezekhez egyszerűen nem tudnak értelmes (releváns) asszociációt rendelni. Nem tudják korhoz, eseményhez kötni őket. Rákosi Mátyás nevét mindenki ismeri, de legutóbb egy 17 fős szemináriumon senki sem mert jelentkezni, hogy mikor is élt. Balatonszárszóról egy-két hallgatónak eszébe jutott József Attila, a többieknek csak a Balaton, nyaralás. A szárszói konferencia senkinek. Akad ellenpélda is. Míg öt évvel ezelőtt szinte bizonyosan senki nem tudta volna, hogy ki volt Klebelsberg Kunó, ma azért néhányan meg tudják mondani.
Az óra végén megkérdezem hallgatóimat, hogy szerintük mire jó ez a feladat. Általában azt vágják rá, hogy műveltségi feladat, s azt lehet vele bizonyítani, hogy keveset tudnak a világról. Megnyugtatom őket, hogy nem ez a fő cél. Azt is szokták mondani, hogy „megrázó” feladat, mert arra figyelmezteti őket, hogy sokat kell tanulni. Nem rossz hatás. Vannak, akik megértik a célomat: ha a szavak mögötti fogalmak, tudás nem elégséges, és nem közös, akkor hogyan beszélhetünk megértésről.
Legutóbb az egyik hallgató ezt a következtetést vonta le: a feladatban szinte minden szó borús, tragikus asszociációkat kelt. Erre én nem is gondoltam. Jó meglátás! Talán az október kicsit tragikus szellője hatott át. Történelmi lecke fiúknak (meg lányoknak)...
