Author
Photographer

Okosokk

Megkérdeztem nemrégiben a tanítványaimat, szerintük mi az iskolák előtt álló legnagyobb kihívás. Az ismeret tekintélyének megtartása és az információs versenyben való részvétel – válaszolták nagy hozzáértéssel. És mitől számít jónak ma egy iskola? – folytattam a kíváncsiskodást. Attól, hogy a legfrissebb digitális-technológiai fejlesztéssel felszerelt. Merthogy a lemaradás, fejtették ki, ma bájtokban és lájkokban mérhető.

Kicsit megdöbbentem. Vajon tényleg a projektor és a prezi egy óra legnagyobb értéke? Nem vesztünk el a technológiai forradalom nem is annyira vértelen csatái közt a részletekben? Nem a tanár, a jó tanár az, aki az iskolát mássá, különbbé teszi, mint bármely helyet, ahol hozzáférhetünk az információhoz? Tényleg a szélessávú internetre emlékszünk majd a 25 éves érettségi találkozón és nem a tanáraink mélyen szántó vagy humoros magyarázataira? És nem az iskolai közösség az, amely által a személyre-szabottság kívánalma ellenére megtanuljuk, milyen az, ha más, másképp, máshogyan ért, értelmez, emlékezik; hogy van még közös tudás, mint például a kultúra?

Lehet-e digitálisan fejlett egy közeg a résztvevők és a tartalmak fejlettsége nélkül? Persze, hogy lehet. Többek között egy korai példa is ékesen bizonyítja ezt.  2000-ben, Hole-in-the-Wall (Rés a falon) címmel a New Delhiben élő, nehéz sorsú utcagyerekek internettel való ellátásáért indítottak el egy digitális projektet. A leginkább rászorulók környezetében öt, számítógéppel és ingyenes internetkapcsolattal felszerelt fülkét állítottak fel, hogy lekössék a gyerekeket, kedvet csináljanak nekik a tanuláshoz: bevonják őket a tudástársadalomba. A billentyűzetet egy speciális egér helyettesítette, a kioszkban önkéntesek segítették az eligazodást. Azért, hogy a direkt tanulás látszatát is elkerüljék, és a gyerekeket pedig saját tempójuk szerinti tudásgyarapításra ösztönözzék, oktatást és tanárt sem biztosítottak. A kezdeményezés céljai, bármennyire nemesek voltak is, nem teljesültek. Többek között azért, mert megvalósításuk során nem vették figyelembe, hogy az interneten elérhető, gyerekek által beszélt hindi nyelvű tartalmak száma alacsony, és hogy a jártasságok és facilitálás (ösztönzés) hiányában a gyerekek nem információszerzésre, hanem játékra és rajzolásra fogják használni a számítógépet és az internetet. Végeredményben a projekt rossz hatással volt a gyerekek tanulási hajlandóságára és iskolai eredményeire.

Úgy tűnik, a digitális lehetőség és a képesség még nem megváltás a tudatlanságból vagy szegénységből: fontos tehát a ki, a kinek és a mi is. Ezért, bár megható és mindenki jóindulatára számíthat a Google legutóbbi, „Loon for All” jelszóval indított kezdeményezése, amely keretében hőlégballonokkal a lehető legtöbb helyre el kívánják juttatni a megbízható internetkapcsolatot, azért kétségek is felmerülhetnek bennünk. Legalább annyira, hogy Neil Postman médiakritikus gondolata ne hangozzék nagyon idegenül a digitália megvalósulni látszó utópiájában:

„A szabad emberi párbeszéd, az elme hajlandóságának kihasználása: ez az oktatás legfontosabb feladata. Ha a tanároknak nincs idejük, késztetésük, intellektuális kedvük, hogy ezt elvégezzék; ha a diákok túl unottak, demoralizáltak és kedvetlenek, hogy odaadják a tanáraik által kért figyelmet, akkor EZ az a nevelési probléma, amit meg kell oldani (…). Ez pedig a legkevésbé sem technikai, hanem metafizikai természetű.”