„Ó én édes hazám, te jó Magyarország!”

Hogy nemzeti jelképpé lett zeneműveink a romantika korában keletkeztek, ezzel nem állunk egyedül a világ népei között. A nemzeti gondolat és a történelmi érdeklődés egyaránt a romantika programjának magvát alkotják. A polgárosodás, amely egybeesett a műzene széles körű elterjedésével, Európa-szerte kitárta a kapukat a nemzeti érzés erőteljes, izzó, lélekröpítő megfogalmazásai, a nemzeti tartalmú zeneművek előtt. Ahogyan Chopin a lengyelek vagy Smetana a csehek fiaként, a mi Lisztünk éppúgy öntötte muzsikába a magyarok lelkében leledzett hazafias érzelmeket, egész népük karakterét emelve be a művelt világ közgondolkodásába, ismerőssé téve dallamaikat és érzelemvilágukat a nyugati koncerttermek közönsége előtt.

A romantikát megelőző korok műzenéje a legkevésbé sem számolt a nemzeti gondolat kifejezésre juttatásának fölemelő kötelességével. Nem is igen számolhatott, hisz a mai értelemben vett nemzeteszme csak a késő újkorban lelt otthonra a közgondolkodásban. A megelőző századok szemében a műzene ráadásul fényűzési cikknek számított, megrendelői arisztokrata házak és királyi udvarok voltak, amelyeknek történelmi érdeklődése legföljebb dinasztikus témák, megörökítésre érdemes uralkodói tettek körére terjedt ki, mint Händel Dettingeni Te Deuma vagy Haydn Nelson-miséje esetében. S ha ez utóbbi, magyar főúri udvarban keletkezett zenemű alkalmas is a napóleoni idők szemléltetésére, a korabeli udvari opera egyebekben mitológiai allegóriákat, árkádiai románcokat tett meg cselekményéül.

Hazánkban ez utóbbi két műfaj – az opera és az egyházi műzene ‒ csak egy-két kivételes gazdagságú főúri kastélyban jelenhetett meg, amelyek a nyugatias műveltség oázisait képviselték a három részre szabdalt, viharok tépázta Magyarországon. Akár az Esterházyak, akár a nagyváradi püspök, Patachich Ádám zenepártoló udvarába tekintünk, ott nyugatról meghívott muzsikusokat találunk, akik német, olasz, francia muzsikával szórakoztatják a magyarul nem is igen beszélő előkelőségeket. Jellemző, hogy mindkét udvar elbüszkélkedhet egy-egy Haydnnal: Joseph Eszterházán, öccse, Michael Váradon tevékenykedik a bécsi ízlést követő zenei fényűzés szolgálatában. Habár Haydn egyik-másik szimfóniájában és vonósnégyesében éppúgy felbukkannak a magyar köznép – elsősorban verbunkos és cigányzenei gyökerű – tánczenei motívumai, mint a zselici Esterházy-kastélyban házitanítóskodó Schubertnél, aki a vidéki Magyarország kilátástalan bánatát, dacos heroizmusát és megadó melankóliáját is szóhoz juttatja, utat mutatva Liszt magyar rapszódiáinak (Divertissement á la Hongroise D 818), ez alig több mint egzotikus szuvenír a távolba vesző puszta regényes világából.

Ahogyan tehát a hamisítatlan magyar muzsika, éppúgy a nemzeti sorskérdések, közös történelmi emlékezetünk tanúságai sem szüremkednek be a főúri zene termeibe, a kor műzenéjébe; erre a romantika koráig kell várnunk. Nemzeti identitásunk megtartó zenei örökségét ezért másutt kell keresnünk.

Két csapáson indulhatunk meg: az egyházi illetve a népi hagyományén.

Hivatalos, kanonizált, „állami” történelmünk zenés krónikáját az egyház szentjeinek körébe emelt uralkodóink emlékét életben tartó liturgikus hagyomány örökíti át egy évezred nemzedékein keresztül. Szent István, Szent Imre, Szent László, Boldog Gizella, Szent Margit és Szent Erzsébet alakja egyaránt elevenen él a magyar gregorián hagyományában és a templomi népének szabadabb, kötetlenebb formájú, több nemzeti karakterjegynek teret engedő alkotásaiban (Gaude mater Hungariae; Sanctissimus rex Stephanus; Ó Szent István dicsértessél ‒ 1112‒1115 k.; Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály; Novae laudis attolamus ‒ XV. századi lejegyzésben). Máig kedvelt katolikus énekeink közül Szent Istvánt szólongatja még a Magyarok fénye, ország reménye az 1674-i, Szegedi-féle Cantus catholici lapjairól, XVII. századi szövegre; a Kodálytól kórusművé alakított Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga az 1752-ből való Dőri-kézirat nyomán. Ez utóbbinak lantváltozatát már 1485-ben feljegyezték, régiségét pedig jelzi, hogy moldvai énekmondók ajkán is fennmaradt. A Szent Erzsébet asszony életéről való imádság Náray 1695-ben közreadott Lyra coelestisében örökíttetik meg első ízben, 170 esztendővel előzve meg Liszt Szent Erzsébet legendáját (1865). Ugyanitt találjuk az Árpád-házi szenteket sorra vevő Isten, hazánkért kezdetű himnuszt. Szent Margitot a Pannóniában nőtt teljes szép viola kezdetű ének dicséri először nyomtatásban, Bozóki 1797-ben megjelentetett Katholikus Karbeli Kótás Énekeskönyvében. Csángó testvéreink ajkán mindmáig száll az ég felé az évszázadok mélyéből Árpád-házi királyaink dicsérete ‒ Hol vagy István király? Ének Szent Lászlóhoz ‒, mi több: egykor nemzeti himnuszunkképpen is használatos Mária-énekünk, a Boldogasszony anyánk ősi változatának keleties hangközeiben messzi sztyeppék őrtüzeinek emléke lobban. A csíksomlyói kántor-barát, Kájoni János (1676) illetve Faludi Ferenc följegyzésében (1771) ránk maradt Szent István- és Szent László-ének már inkább a reneszánsz udvari tónus konzerválódásának tanúi. A kanonikus, egyházi ordenáriumokba foglalt identitásképzés mellett azonban mindvégig életben maradnak ősi eredetmítoszaink a regősök, igricek, kobzosok, később lantosok, históriás énekmondók ajkán. Magának a lovagkirálynak, Szent Lászlónak zenei emlékezetét is sok helyütt átjárják pogány hiedelem- és dallamvilágunk emlékei. A IV. Béla királyról és a tatárokról való ének följegyzője az erdélyi Dés városának főbírája, Temesvári János volt 1571-ben, akinek krónikáját Heltai Gáspár nyomtatta ki három esztendő elmúltával. Hunyadi Jánost és Mátyást az erdélyi-északmagyarországi protestantizmus kedvelt énekmondója, Nagybáncsai Mátyás foglalta dalba 1560-ban, illetve 1574-ben.

Magyar nyelven irodalmi minőségben elsőként verselő költőnk, Balassi, korának szokása szerint, többnyire közkézen forgó táncdallamokra, énektónusokra szabta rímeit. Dalolva megszólaltatott versei ma is elevenen hatnak, legfőképpen az Európa-szerte ungarescaként, mifelénk ugrós vagy hajdútánc néven ismeretes, szilaj lüktetésű dallamokkal, amelyek évszázadokon át voltak végvári vitézek, táborozó kurucok és bujdokoló szegénylegények vigasztalására.^[1] Hódoltságkori énekeink részint a végvárak sanyarú sorsát, a megtizedelt nemzet keserűségeit panaszolják, de bőséggel találunk a korszakból olyan zenés hírmondót is, amely nemesi udvarházaink ünnepnapjait, szilaj férfinépünk és büszke tartású szépségeink mulatságait kelti életre. Többségüket szorgos templomi muzsikusok rótták föl tabulatúrás könyveikbe jobbmódú, királyságbeli és erdélyi városainkban, ahol a magisztrátusnak olykor még toronyzenészekre is futotta. Legszebbjeikből Farkas Ferenc alakított szvitet Régi magyar táncok címen (1953). Az 1604-ből származó „Ének, mely az magyar nemzetségnek nyomorúlt múlt és jelen való állapatját traktálja” törökös hangja abban leli magyarázatát, hogy szerzője, Wathay Ferenc cseszneki várkapitány fogságban, a konstantinápolyi fekete toronyban költötte énekeit, melyeket szerencsés szabadulása után, 1604-ben rendezett ékes kötetbe.

Csínom Palkó, Csínom Jankó, Zöld erdő harmatát, Rákóczi-nóta ‒ a kuruc szabadságharc énekei ‒ amelyek első nyomaira olyan becses kéziratokban bukkanhatunk, mint az 1716-ból való Bocskor-kódex ‒ mindmáig elevenen őrzik nemzeti emlékezetünkben az európai történelemben is ritkaságszámba menő összefogást a nemzet minden rendjét egyként sújtó idegen önkénnyel szemben. Európa történetének legdemokratikusabb fölkelése során jobbágy, köznemes és főrendű egy emberként ragadott kardot a lánglelkű Rákóczi felszólítására. S habár a dallamokhoz mára köztudomásúlag hozzátapadt hangszer, a tárogató csupán a XIX. század találmánya, a tilalmas kuruc nóták szájról szájra jártak jó egy évszázadon át, míg első lejegyzőik papírra vetették őket. Aki volt oly bátorságos, hogy el-eldalolja őket, képzeletben megjártathatta tekintetét a felső-magyarországi tájakon, vallatva a ködbe rejtőző hegyeket, zizegő erdőket: szól-e még a szél zenéi közt a magyar szabadság siráma? A bujdosó kurucok zenei anyanyelve utóbb az elbukott szabadságharc felé visszamerengő nemzeti emlékezet szimbolikus nyelvezetévé vált: a magyar köznemesség e büszke hagyomány jegyében szegült szembe a teréziánus kor német hatásaival. A régi csaták letiport avarja alatt tovább izzott az elégedetlenség parazsa, és rendre azzal fenyegette az osztrák elnyomókat, hogy lángba borítja a rebellis koronaországot. Jellemzője a szabadságharcos eszme nem fakuló fényének, hogy nemcsak a kuruc énekek élnek mindmáig a nemzet ajkán, hanem motívum­kincsük fölhasználásával két modern kori zeneszerzőnk is daljátékot szerzett: Kacsoh Pongrác a Rákóczit (1906), Farkas Ferenc pedig a Csínom Palkót (1950).

Alig telik el egy évszázad, a magyar nép énekeiben új legendárium formálódik Kossuth Lajos emlékét életben tartandó, 1848 szellemében egyesítve a nemzetet minden elnyomás ellen. Ütik a rézdobot; 1848-ban el kell menni háborúban; Megütik a dobot; Gábor Áron rézágyúja; Bécs várában sír a német; Ördögfüzesi Kossuth-nóta; Kossuth Lajos táborában; Zúg az erdő, zúg a mező; Huszár gyerek szereti a táncot; Elindult már Kossuth is; Klapka induló; Jó dolga van a mostani huszárnak; Kossuth Lajos azt üzente; Ballada az aradi 13-akról ‒ 1848 dallamainak sorában népi táncdallamok éppúgy találhatóak, mint balladák, bujdosódalok, hazafias verbunkok, városi kávéházakban divatozott népies műdalok, a nemzeti romantika neves és kevéssé ismert alkotóinak szerzeményei. Petőfi Nemzeti dalát 1848. március 15-én este már lelkes forradalmi tömeg énekelte a Nemzeti Színházban. Az élen a komponista, Egressy Béni dalolt. Az A jó lovas katonának és a Nemzetőr dalnak dallamát nem más, mint Arany János szerezte. A hangversenyzene végül Bartók 1904-ben bemutatott Kossuth-szimfóniájával áldozott 48 emlékének. A műfaji sokszínűség zenei igazolása annak, hogy 1848-49 az egész nemzet szabadságharca volt.

Verdink nekünk, magyaroknak nem volt, nem is lehetett. Sem a barokk operát fogyasztó főúri réteg, sem a műfaj romantika korabeli közönsége, a polgárság nem tett ki mifelénk akkora létszámot, amely állandó operaéletet tett volna lehetővé akár csak Pest-Budán is. A műfajt évtizedeken át vándor truppok, gyakorta németajkú teátrumok ápolták csak, a korabeli világszínvonaltól messze alulmaradó minőségben. Hogy egy zeneszerzőből a nemzetegyesítés élő jelképe, operáiból pedig a forradalmi gondolat gyúanyaga válhatott, ez csakis olasz földön fordulhatott elő, ahol az utca és az operaházak zenéje sohasem távolodott el egymástól abban a mértékben, mint másutt. Erkel Ferenc életműve így aztán jószerével „tűzokádó gyanánt” lobbantotta lángra a magyar polgárosodás programot kereső, lelkesítésre szomjazó nemzedékét. Történelmi operáit a Bellinitől és Donizettitől megalapozott, Verdi által kiteljesített romantikus szellemiség hatja át, ami kiváló alkalom arra, hogy reflektorfénybe állítsa egy-egy kimagasló hősünket, sorsunk fordulópontjait. A Hunyadi László (1844) és a Bánk bán (1861) éppolyan forradalmi hatást vált ki áthallásos párhuzamaival a magyar publikum körében, mint az utóbbi prózai eredetije a pesti forradalom estéjén vagy Verdi történelmi parabolái, a Nabucco vagy a Don Carlos olasz földön. Erkel számos további történelmi operával ajándékozta meg a magyar zenetörténetet, noha a Bátori Mária (1840), az István király (1855), a Brankovics György (1874) vagy a Dózsa György (1867) rendre-korra újrafölfedezett partitúrái messze elmaradnak a két, máig lelkes fogadtatásnak örvendő Erkel-opera találó hangsúlyai, lendülete és feszültsége mögött.^[2]

A magyarok ügyének legnagyobb muzsikus prófétája a doborjáni gazdatiszt idegen kultúrán óriássá nevelkedett fia, aki elmaradott hazájában lelt rá a művészetét elevenítő gyökerekre: Liszt Ferenc. A világot Párizsból végigturnézó zongoristafenomén az 1838-as pesti árvíz hírének hallatán ébredt rá magyar voltára. Életét és művészetét ettől fogva távoli nemzete fölemelésének szentelte: magyarországi fellépései a forradalom előtti nemzeti ébredés fontos pillanatainak mondhatók. Habár közismert, hogy Liszt, osztva a XIX. század közvélekedését, a – Himnusz és a Szózat zenei hátterét is jelentő ‒ verbunkost és a cigányzenét tekintette magyar népzenének, magyarságtudata, a zene lelkesítő erejébe, katartikus eszmeiségébe vetett hite megkérdőjelezhetetlen. Míg magyar rapszódiáival inkább az árvalányhajas magyarságképet erősítette meg az európai elit körében, mindig az elsők között volt, ha föllépéseivel vagy szerzeményeivel előrelendíthette a magyarság ügyét. Amikor – Erkelt követően és Berlioz feldolgozását megelőzően ‒ 15. magyar rapszódiájává fejlesztette a Rákóczi-indulót (1840), azzal a nemzet szabadságtörekvéseit emelte himnikus kiáltvánnyá, „egyfajta arisztokratikus magyar Marseillaise”-zé, amint maga írta,^[3] amelynek egy variánsát, Magyar Király-dal képében, forradalmi merészséggel Ferenc József jelenlétében tervezte megszólaltatni az Operaház megnyitásakor.^[4] A levert szabadságharcot követően Liszt az eltiport magyar ügy szószólója lett a művelt Nyugaton. 1885-ben alkotta meg a Magyar Történelmi Arcképek ciklusát több, korábbi magyar témájú műkezdemény nyomán, köztük egy Petőfi emlékének szentelt darabbal. A Barabás Miklós tónusában megörökített alakok többségéhez Lisztet személyes barátság fűzte, a zenei panteon így egyszerre vált személyes és nemzeti gyászciklussá. A megidézett nagy magyarok sorrendben: Széchenyi István, Deák Ferenc, Teleki László, Eötvös József, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Mosonyi Mihály. A levert szabadságharc emlékét tartotta életben a magyar rapszódiák sorozata, de a magyar szimfonikus költészet alapvetésének mondható szimfonikus költemény, a Vörösmarty Ódájára válaszul 1854-ben szerzett Hungária is. Liszt legmegrendítőbb történelmi tanúságtétele azonban az 1850-ben szerzett Funérailles, a Transzcendens etűdök 7. darabja. E komor gyászzene Európa-szerte kongatta a részvét és a lázadás ólomhangjait az aradi tizenhármak emlékére. 

Ami a népzenénkben testet öltő kollektív emlékezetet illeti, utolsó virágait a közös hazában élő magyarság végórájában, első világháborús nótáinkban termette. Aki figyelmesen hallgatja őket, a katonabúcsúztatók, hadba vonulók ajkán termett menetindulók és népies műdalok hangjaiban éppúgy fölfedezheti a nemzeti tragédia előérzetét, mint a kor irodalmi reprezentációjában. A katonadalok is egyre-másra elhullajtják hetyke, vitézkedő fordulataikat: „Megy a gőzös, ripeg-ropog a kereke. / Honvéd baka hajlik ki belőle. / A csákója hej, de szépen ragyog, / Látod, babám én is huszonkettős vagyok.”

A „Most kezdődik a tánc” típusú katonaromantika helyébe a hazai hegyek öleléséből kitépett, az otthoni mezőről iderívó siratók, kesergők lépnek: „Fiuméből sebesülve jönnek a katonák. / De sok szőke, barna kislány várja a babáját. / De csak minden tizediknek jön haza a párja, / A többinek közös sírban nyugszik a babája.”

Trianon után a vezetőszólamot az esztétikailag kétesebb értékű, hazafias pátosztól duzzadó romantikus sanzon és magyar nóta ragadja magához: Csak azért is úgy lesz, ahogy régen volt; Igazságot Magyarországnak; Mindent vissza!, Ott, ahol zúg az a négy folyó stb. Sokakat megtéveszt a rendszerváltozás óta ismét széles körben énekelt Székely himnusz népszerűsége, holott ugyancsak Trianon utóéletéhez tartozik: Mihalik Kálmán az 1921-ben Szegedre száműzött kolozsvári egyetem tanársegédjeként szerezte.

A Kádár-korszak kultúrpolitikája nem kedvezett a történelmi irányultságú, nemzeti hagyományainkat fölelevenítő zeneművek keletkezésének. Jószerével csak Kodály és Bárdos kórusművei jelentettek kivételt, életben tartva nagyjaink egyházi hagyományból forrásozó zenei emlékeit, más esetben történelmi parabolába bújtatva az aktuálpolitikai üzenetet – „Ne bántsd a magyart!” (Kodály: Zrínyi szózata, 1954; Nemzeti dal, 1956). ^[5] Ebben a közegben a karöltve járó táncház-mozgalom és a popkultúra képviselte a történelmi tradíciók bátor vállalását, amely együtt járt a monolitikus rendszer kritikájával. Egy-egy Bródy- vagy Zorán-dal áthallásos soraira egy nemzet kacsintott össze: „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa / Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra” (Illés ‒ Bródy: Miért hagytuk, hogy így legyen, 1969). A jelenség az István, a király című rockopera rendszerváltó tettként is minősíthető bemutatásában csúcsosodott (Szörényi – Bródy, 1983). Bár ellentmondásos nyilatkozataikban a szerzők olykor relativizálják szándékaikat, a mű, a filmváltozat és az eredeti színpadi előadások a rendszerváltozás szimbolikus pillanataként vonultak be a nemzeti emlékezetbe. A mű fogadtatása történelmi rockoperák sorát hívja életre egészen napjainkig. Szörényi Levente hangzó történelmi arcképcsarnok megalkotására tett kísérletet (Atilla, Veled, Uram, A kiátkozott), született zenés mű az Egri csillagokból, Zrínyiről és Rákócziról. Az 1956 emlékének adózó Utazás (Kocsák Tibor – Miklós Tibor, 1996) nem csupán nívós irodalmi alapanyagát, Tábori György filmregényét hasznosítja méltó igényességgel, de dramaturgiai tekintetben a musicalműfaj egyik legkiforrottabb alkotása, azzal pedig, hogy egyik fináléjában történelmi operatablóvá tágítja Szózatunkat, vállaltan is kapcsolódni kíván nemzeti emlékezetünk zenei folyamatosságához.

LEMEZAJÁNLÓ

Államalapítás, középkor:

• Hungarian Chronicle (Vagantes Trió, Hungaroton 31638)
• A Lovagkirály (Kecskés Együttes, kazetta, 1995)

Reneszánsz:

• Court music for King Matthias (Camerata Hungarica, Hungaroton 11844-2)
• Balassa éneki. (Kecskés Együttes. Pro Musica Antiqua Hungarica Danubiana Egyesület kiadása)
• Ungaresca – 500 years of Hungarian music (Mandel Quartet. Hungaroton 31429)
• Budavár (Tabulatúra régizene-együttes. Allegro Thaler 2005)
• Egy könyv lanthoz való (Kecskés Együttes. Pro Musica Antiqua Hungarica Danubiana Egyesület kiadása)
• Koboz is peng I-II. (Kecskés Együttes. Pro Musica Antiqua Hungarica Danubiana Egyesület kiadása)

A hódoltság kora és Rákóczi-kor:

• The Music of the „Kuruc” Era (Kecskés Együttes. Hungaroton 31088)
• A kuruc kor zeneköltészete I-II. (Kecskés Együttes. Pro Musica Antiqua Hungarica Danubiana Egyesület kiadása 2003)
• Ancient Turkish Music in Europe (Kecskés Együttes. Hungaroton 12560)

Reformkor és szabadságharc:

• 1848-as dalok és táncok Noszlopy Gáspár emlékére (Kecskés Együttes. Pro Musica Antiqua Hungarica Danubiana Egyesület kiadása)
• Honfidal. Hungarian liberty songs. (Vagantes Trió, Hungaroton 14261)
• Rózsavölgyi Márk: Ballroom dances on period instruments (Festetics Quartet. Hungaroton 31781)

I. világháború és Trianon:

• Magyar katonadalok és énekek a XX. századból (Összeállította: Cseh Tamás és Péterdi Péter; Megafilm Kft. 2000)
• Trianon (archív felvételekből szerkesztette: Éliás Tibor. Musica Hungarica 2003)