Olvasási idő: 
14 perc
Photographer

Nyitottan a világra

Eredmények és újdonságok az uniós oktatási programokban

A résztvevők száma folyamatosan nő, és ezzel együtt a pályázatokra fordítható éves keret is emelkedik. A Tempus Közalapítvány koordinálta mobilitási, vagyis külföldi tanulmányutak és partnerségi pályázatok az oktatási rendszer egészét lefedik. Tordai Péter igazgatót az egész életen át tartó tanulás jegyében telt 2007–2013-as időszak értékelésére kértük.

– A rendszerváltás után a hazai felsőoktatás számára újra lehetőség nyílt a nyugati egyetemekkel való együttműködésre, amit PHARE-finanszírozás is támogatott. Ennek koordinálására 1996-ban jött létre a Tempus Közalapítvány. A következő években a pályázati paletta és a programok a közoktatásra, a szakképzésre és a felnőttoktatásra is kiterjedtek. A kezdeti célkitűzés, vagyis az európai uniós integrációból adódó nemzetközi együttműködésben rejlő lehetőségek mind jobb kihasználása ma is változatlan. Bár a feladatok valamelyest bővültek, időnként némi változás történt a fókuszban, munkánkban nagyfokú a kontinuitás. Ennek rengeteg előnye van. A szervezetnek nagyon erős beágyazottsága van a hazai intézményhálózatban, mind a felsőoktatásban, mind a közoktatásban és a szakképzésben. Az Alapítvány kuratóriuma közel egy évtizede lehetőségeihez mérten támogatja az esélyegyenlőség elősegítését, vagyis a hátrányos helyzetű célcsoportok hozzáférését a programokhoz. Ez a cél az alapító okirat tavalyi módosításával még markánsabb lett. A szakképzés területén láthatunk leginkább erre példákat. Az előző 7 programév adatait nézve azt mondhatom, hogy a szakképzés együttműködési programja keretében a kiutazók, szakmai gyakorlaton részt vevő tanulók 40 százaléka szociálisan hátrányos helyzetű volt. Ezek csak számok, de személyes történetek húzódnak meg mögötte. Sok tanuló a program keretében lépte át először az országhatárt, vagy látta egyáltalán Budapestet, utazott metróval. Egy külföldi út időnként kulturális sokkot is jelenthet, ezért kimondottan támogattuk az előzetes felkészítést. Ami persze nemcsak nyelvi, hanem interkulturális, vagy akár lélektani felkészítést is jelent.

– Hogy értékeli a 2007–2013 közötti időszakot?

– Ez az időszak az egész életen át tartó tanulás szemléletének jegyében összevonta és egységesítette a korábbi programokat. Létrejött a Comenius (köznevelés), az Erasmus (felsőoktatás), a Leonardo (szakképzés) és a Grundtvig (felnőtt tanulás) egységes programja, az Egész életen át tartó tanulás program. Az integráció a nagy struktúrában megtörtént, de ezen belül sajnos elég sok következetlenség megmaradt. Az egyes programok különutassága továbbélt, nem pont olyan rendszerben lehetett az egyik alágazatban pályázni, mint a másikban. Nem tette lehetővé kellő módon az alágazatok közötti együttműködést.

2014-től fordulat történt, valamennyi oktatási alágazatban lehetőség van már a tarka intézményi együttműködésre, amit a fejlett pedagógiai kultúra megkíván. Szükséges, hogy az iskola nyisson a környező világ felé. De összességében a hét év nagyon eredményes volt. Ha a számokat és a magyar eredményeket nézzük, azt látjuk, hogy a rendelkezésre álló kereteket teljes mértékben lekötöttük. Nagyon magas volt a tényleges felhasználás is, átlagosan 97 százalékos. Ennek az az egyik záloga, hogy magas színvonalú, végiggondolt pályázatokat kapunk.

– Miként alakult a program költségvetése?

– Folyamatosan nőtt. Az induló, 2007-es költségvetés 15 millió euró volt, 2013-ra az éves pályázati keret 23-24 millió euróra emelkedett. Ahogy nőtt az érdeklődés a pályázatok iránt, folyamatosan tudtuk bevonni az új intézményeket, miközben voltak visszatérő törzspályázóink is. Utóbbiak megléte nagyon fontos! Ha komolyan gondoljuk a tanulói mobilitást, a külföldi tanárképzést, egyetlen projekt után nem mondhatjuk, hogy ezt megoldottuk. Az a szerencsés, ha ezek tartósan megjelennek az iskolák pedagógiai gyakorlatában. A pályázati keretnövekedés azt is lehetővé tette, hogy az utolsó évre nagyjából 15 ezer főt értünk el a mobilitási és partnerségi pályázatokkal.

– Mi jellemzi a Tempus által koordinált mobilitási és partnerségi programokat?

– Ezek különböző intenzitású és hosszúságú programok. Egy felsőoktatási hallgató esetében, ha tanulni megy, átlagosan 5, ha szakmai gyakorlatra, akkor 3-4 hónapos külföldi tartózkodásról van szó. A szakközépiskolás fiatalok átlagosan 5-6 hetes programon vesznek részt. Ez főként szakmai gyakorlat, részben képzési elemeket is tartalmazó külföldi program. Tanáraik, gyakorlati oktatóik általában egy-két hetes külföldi tanulmányutakra pályázhatnak. A köznevelés alágazatban jellemző a szélesebb, többoldalú partnerség. A többéves együttműködés során néhánynapos partnertalálkozókról lehet beszélni. Rendszerszintű hatása is van annak, hogy egy-egy évben 150-200 intézmény vesz részt ilyen típusú európai uniós együttműködésben.

A korábbiaknál is fontosabb cél lett a hatékonyság kérdése, nemcsak pénzügyi értelemben. Azzal, hogy az intézmény szerepet, és ezzel kötelezettséget vállal, nagyobb esély van arra, hogy alaposan átgondolt és kidolgozott lesz a pályázat.

– A programok milyen hatással vannak a hazai köznevelésre?

– Számos olyan elem megjelent a hazai oktatási gyakorlatban, amire nagy szükség volt. Ilyen a nyelvtanulás gyakorlatorientált megoldása: a diákok nem a nyelvről tanulnak, hanem használják azt. Lehet, hogy nyelvi hibákkal, lehet, hogy akadozva, de világos cél mentén. A tanulók megtapasztalhatják, hogy miért fontos nyelvet tanulni, értelmet nyer a korábbi, évek óta tartó szeretem-nem szeretem iskolai nyelvtanulás. Nagyon gyakran személyre szabott, önálló feladatot kapnak a tanulók, sokszor először életükben. Gyűjtőmunkát végeznek, idegen szöveget olvasnak, külföldi partnerekkel leveleznek. Sok olyasmit is csinálnak, amit a végzés után a munkaerőpiacon tenniük kell. Bemutatót tartanak az iskoláról, az országról, egy adott témáról. Mindezek segítségével olyan mély ismeretekre tehetnek szert, amelyek elsajátítására a tanterem falai közt kevésbé van lehetőség.

Létrehoztunk egy olyan felületet, módszertani ötletgyűjteményt (http://www.tka.hu/tudastar_kereso), ahová az egyes tanárok tölthetik fel azokat a megoldásokat, amiket ők találtak ki, vagy külföldi tanulmányútjukon ellestek. Kiemelkedő az áttétes hatása a tanárasszisztensi programnak. Tanár szakos hallgatók tanulmányaik során, vagy a végzést követően hosszabb időszakot, 3-6 hónapot külföldi iskolában töltenek el, ahol tanítási feladatokat, részfeladatokat látnak el, rengeteg tapasztalatot szerezve ez által.

– Nagyobb szabású pedagógiai innovációk megvalósítására is van lehetőség a programokban?

– Ilyen fejlesztésre a szakképzés alágazatban volt lehetőség, ezt a pályázattípust innováció-transzfernek hívták. A legalább 3 ország részvételével zajló együttműködésben átlagosan 300 ezer euró volt a támogatási összeg a partnerség egészében. De itt már elvárás volt, hogy olyan tananyagfejlesztésre, modulok kidolgozására, módszertani segédanyagok, online támogatási eszközök kialakítására kerüljön sor, amit nemcsak a partnerségben részt vevő intézmények tudnak hasznosítani, hanem egy szélesebb kör is. 50 ilyen projektünk volt ebben az időszakban.

– Milyen szakterületekről jöttek az eredmények, tudáscsere hol valósult meg elsősorban? Talán az innováció-transzferben?

– Hazai és európai megítélés, hogy a mobilitási rész nagyon jól, kiforrottan működik mindegyik pályázattípusnál. Mindez valószínűleg a magas színvonalú támogatórendszernek köszönhető. Nagyon sok koordinátor messze többet nyújt annál, minthogy a pályáztatást megszervezi.

Az innováció-transzfernél folyamatosan vizsgáljuk, hogy miként lehetne a fejlesztő típusú projektek hatékonyságát növelni. Hogyan lehet azt a 80-100 millió forintot a leghasznosabban, leghatékonyabban felhasználni. Ezt a fajta programot ott érdemes elindítani, ahol többlethozadékra számíthatunk. De nem szabad azt a hibát elkövetni, hogy azt hisszük, a programok 2 éve alatt rendszerszintű, „kulcsrakész” megoldás születhet egy problémára. Azt tapasztaltuk, hogy az a jó megoldás, ha a projektnek hazai folytatása van. Vagyis a partnerség a munka kezdetekor működik, amikor lerakják az alapokat, kialakul az új megoldás szemlélete, iránya. A végleges kialakítás, csiszolás már itthon történik, akár más forrásból támogatva. Illúzió azt is elvárni, hogy rögtön még száz iskola átveszi a fejlesztést. Az pedig egy külön kérdés lesz, hogy az új, központosítottabb hazai pedagógiairányítás mellett ezt a programot miként lehet kezelni. Úgy gondolom, hogy még fontosabb lesz az előzetes hazai relevanciák azonosítása. Példaként említve: ha valaki tankönyvfejlesztésben gondolkodik, annak az érintett szereplőkkel, így például a tankönyvkiadásban megkülönböztetett szerepet játszó OFI-val is fel kell vennie a kapcsolatot.

– Némileg érintettük, hogy egy külföldi tanulmányútnak mekkora szerepe van a nyelvtanulásban. Emellett milyen fejlesztő hatása van ezeknek a programoknak?

– A programokban való részvétel a tanulási sikerességet és a későbbi szakmai karriert meghatározó elemeket hozhat a diák, a hallgató számára. Például a szakmai gyakorlat igazolhatja a szakmaválasztás megalapozottságát: igen, ezt szeretném csinálni, vagy épp ellenkezőleg. A nyelvi, kommunikációs kompetenciák fejlesztése mellett a személyiségformáló hatása is jelentős a programoknak. Még a csoportos kiutazásnál is rengeteg olyan részfeladata van a tanulónak, ahol magára lesz utalva. Például az elhelyezés nagyon gyakran családoknál történik, a diáknak esténként egyedül kell elboldogulnia. Hogy kommunikál, érteti meg magát, hogy viselkedik, hogy illeszkedik be szűk egy hétre a család életébe? Ezek nagyon komoly leckék. Persze 2015-ben egy külföldi út már nem okoz akkora sokkhatást, mint az internet hajnalán. A tanulók már a kiutazás előtt felvehetik a kapcsolatot a vendéglátójukkal, videócsetelhetnek, a google maps-en megnézhetik, hol fognak lakni. Azt látjuk, hogy aki egy ilyen gyakorlatról hazatér, valószínűleg önállóbb, határozottabb, öntudatosabb lesz. Jobban látja, hogy mire van szüksége, ha sikeres akar lenni a tanulásban, nyelvtanulásban, kommunikációban, feladatvállalásban. Emellett nagyon sok kooperatív eleme van az együttműködéseknek, mind a hazai felkészülésben, mind a különböző országokból érkező diákok csoportmunkájában. A tanulási kompetenciák fejlesztése mellett a program a résztvevők személyiségfejlődésére is pozitív hatással van, ami talán a legfontosabb. Nyitottabbá, tudatosabbá válnak a tanulók. Mindez a tanárokra, oktatókra is igaz, emellett náluk a szakmai elhivatottság erősödhet. Sok esetben azt látjuk, hogy a kiégés ellenszere is lehet a programban való részvétel. Egy jó intézményvezető az iskola pedagógiai gyakorlatát felfrissítő eszközként számol ezzel a lehetőséggel.

– Milyen visszajelzéseket kaptak a programokról, a résztvevőktől? Ezekből következtetéseket is le tudtak vonni?

– Folyamatos törekvésünk, hogy párbeszédet folytassunk a programban részt vevő intézményekkel. Gyűjtjük a véleményeket, a beszámolókat. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a pályázattípusok hosszú evolúciós folyamaton mentek végig, az egyes pályázati programok nagymértékben hagyatkoztak az előző évek tapasztalataira. Most ott tartunk, hogy a fő elemek kialakultak, működnek, ezeknek elég jó a visszhangja. Éles fordulatra, nagy kiigazításra nincs szükség. Ez a tevékenységforma megtalálta a helyét a hazai oktatásban és képzésben, bár néha európai szintű politikai döntés miatt új elemmel kell megbirkóznunk.

A 2014-ben induló új programnál érezzük, hogy túlzottan uniformizált lett a támogatások leosztása, de a tényleges hatását még nem látjuk; ahhoz kell egy lezárt akadémiai év, hogy elemezni tudjuk az adatokat. Megnézni, hogy van-e európai szinten korrekciós lehetőség, ha ez tényleg szükséges. A jóhiszemű uniformizálás azzal nem számolt, hogy a megélhetési költségek nem ugyanakkora terhet jelentenek az egyes hallgatók számára a családi háttér függvényében – ennek ellenére azonos célország esetén ugyanakkora ösztöndíjat kell adniuk a felsőoktatási intézményeknek valamennyi magyar hallgató esetében. Mozgástér azért van, de sokkal szűkebb annál, mint ami ezt a nagy háttérbeli különbséget le tudná fedni.

– A 2014–2020 közötti időszak az Erasmus+ összefoglaló nevet viseli. Az egységesítés mellett miben történt változás a korábbiakhoz képest?

– A mostani átalakulásnak az egyszerűsítés is célja volt. Ki kell emelni, hogy azok a pénzügyi technikák erősödtek fel a programban, amelyek a pályázók életét megkönnyítik. Jellemző az egységalapú elszámolás, az átalánytámogatás. Nem kell fillérre pontosan számlákkal igazolni, hogy mire fordították a támogatást, ennél sokkal fontosabb, hogy a pedagógiai cél megvalósult-e. Például egy erasmusos mobilitási pályázatnál azt kell igazolni, hogy külföldön volt a tanuló, és teljesítette-e a krediteket. Ha ez megvan, onnantól kezdve jár neki a támogatás. Ezek az elemek a többi pályázattípusnál is a lehető legnagyobb mértékben megjelentek. Mindez azt jelenti, hogy erős kimeneti ellenőrzés lesz.

2014-től már csak intézmények pályázhatnak, egyének nem. Ennek az az oka, hogy a korábbiaknál is fontosabb cél lett a hatékonyság kérdése, nemcsak pénzügyi értelemben. Azzal, hogy az intézmény szerepet, és ezzel kötelezettséget vállal, nagyobb esély van arra, hogy alaposan átgondolt és kidolgozott lesz a pályázat; felmérik, hogy milyen pontokon szeretnék a saját itthoni alaptevékenységüket egy nemzetközi együttműködési szállal megerősíteni.