„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?…” Ez a kérdés bizony nem csak költőknek nem csak a Logodi utca egyik ablakában és nem csak a hajnali, nagy felismerések előtt jut eszébe. Ez a kérdés minden tanári munka alapja. Hogy magyarázzam? Szakmódszertanok, tanári gyakorlat, egyéni konzultációk – mindez a semmibe foszlik, amikor először kellene harminc diák figyelmét magunkra vonni. In-struere (struo): felépíteni, ami következik.
Mert mi lesz, ha hamarabb osztjuk ki a kis kártyákat, mint hogy elmondtuk volna, mi lesz velük a feladat? Mi lesz, ha az instrukció után még mindig csak üres tekinteteket látunk, netán sustorgást hallunk a padokból: „Te érted ezt…?” Mi lesz, ha parancsnak hangzik a kérés, és utasításnak az ösztönzés?
„Várj csak” – ez a felszólítás voltaképpen nem is másoknak, hanem magunknak szól. Arra biztat, hogy elgondolkodjunk arról, hogyan is kezdjük a közös munkát, miként vezessük be a diákot, merre mutassuk az utat. Mert az instrukció amilyen „kicsi”, olyan erős. Amennyire szükséges, annyira fontos is. Az instrukció az órai tervek dolgos szolgája. Csak látszólag a feladatkiosztás része, valójában annál nagyobb a szerepe: az instrukciótól is függ, mennyire sikerül tudást, élményt, felismerést adni az órához, a feladatokhoz.
Egy egész egyetemi kurzus épülhetne az instrukcióra, de nem épül. Odabízzuk a kezdő tanárra, hogy a saját bőrén, a tantermi zajon, az elvesztegetett gyakorlaton tanulja meg, mit is kellene csinálnia. Ráhagyjuk, hogy a sokszor spontán instruálás után reménykedjen: „Megértették, és úgy haladnak, ahogy kértem őket…!” Ha pedig a végén kevés a feltett kéz, a lelkes válasz, akkor lehet, hogy legközelebb kihagyja a feladatot – hisz nem vált be.
A jó instrukció pontos óravázlatot, tiszta célokat és a diákok értő ismeretét, szeretetét kívánja. Egy nyúlfarknyi metainformációban ennyi „tudomány” volna? Nem az a fontos inkább, amit instruálunk? „Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját. Nem tanítunk mesterséget és nem képesítünk semmi mesterségre. Nem tanítunk ismereteket, vagy a feledésnek. Nem tanítunk tudományt: a tudomány nem 10–18 éves gyermekeknek való; aki tudományt akar tanulni, annak már nagyon jól kell gondolkodni tudnia. (…) Gondolkodni és beszélni tanítunk” – írja Babits az Irodalmi nevelés című esszéjében. Valószínűleg ebben rejlik az instrukció lényege is. Ha jó, akkor nem csupán az ismeretig, hanem egészen a gondolatig, a felismerésig vezet. Ha sikerül, akkor nem utasít, hanem bevezet, bevon. Néha erőteljesen, néha viccesen, néha talányosan.
A tanár egy életen át dolgozik az instrukcióval. Minden óra, minden új feladat, minden osztály, minden nap – még az ismétlődő tananyagoknál is – új leleményességet kíván. A kérés és felszólítás elegyét: a bizalmat abban, hogy a diák akkor ott kinyitja a „kis kaput” – ahogy Petőfi mesélője kéri Arany Lacitól – és elindulhatunk vele, együtt az úton.