Nyelvművelés, ékesszólás és anyanyelvi lelkiismeret

Mikor és miért vált fontossá az Ön számára a nyelvészet tudománya és a nyelvművelés ügye?

Iskoláskoromban már egyértelmű jelei voltak, hogy a humán, bölcsészeti tárgyak állnak közelebb hozzám. A latin nagy kedvencem volt, kimondottan a nyelv struktúrája, rendszere nyűgözött le, illetve az a temérdek művelődéstörténeti adalék, amelyre felhívta remek tanárunk a figyelmünket. Emellett az irodalom, a nyelvtan és kiváltképp a történelem volt rám nagy hatással. Ugyanakkor már a kezdetektől érdekelt mindaz, amivel az iskolában nemigen lehet találkozni: minden, ami a dolgok mögött megcsillan, ami emberi, a lélek, a gondolkodás perspektívája. Ez volt az, ami aztán később az egyetemen igazán a középpontba került: hogy hogyan beszélünk, miként formáljuk meg a mondandónkat, hiszen ezek mind-mind tükrei gondolkodásunknak és lelkünknek. A nyelvészetben tehát leginkább a lelki, pszichológiai kérdések keltették fel az érdeklődésemet. Mindamellett a tudományos érdeklődésemben a történelem is visszaköszön, hiszen az anyanyelv egy olyan felbecsülhetetlen nemzeti kincsünk, amely mint kultúránk hordozója semmihez nem fogható, pótolhatatlant jelent nekünk. Ha ez nem lenne, emlékekkel sem rendelkeznénk múltunkról, sem képzetekkel az értékeinkről, nem lenne művészetünk, filozófiánk, történetünk. A nemzeti kultúra átörökítése, illetve az emberi lélek megismerése tehát szoros egységet alkotnak a tudományos és a legszemélyesebb érdeklődésemben egyaránt.

Később, az egyetem magyar–történelem tanári szakán már lehetőségem nyílt konferenciákra járni, illetve különféle cikkeket, tanulmányokat írni a témában. Azt mondhatom, az élet gurította elém azokat a feladatokat és lehetőségeket, amelyek végül nyelvművelővé tettek. A nyelvészet tipikusan olyan szakma, amely csak belülről fakadóan, személyes indíttatásból végezhető igazán eredményesen. Viszont léteznek a nyelvészetnek olyan „trendjei” is, amelyek reáltudományként művelik a nyelvészetet, vagyis csak megfigyelnek, s megfigyelések alapján különféle konklúziókat vonnak le. Ez egészen hasonlatos egy olyan orvosi praxishoz, amelyben az orvos ugyan diagnosztizál, de nem gyógyít. Engem ellenben az érdekel, hogy lehet a nyelvet az emberek szolgálatába állítani. Mivel az embereket egészen mély, érzelmi szálak fűzik a nyelvhez, nem tekinthetünk el amellett, hogy a szó legszorosabb értelmében hatunk a szavainkkal. Az egyes kommunikációs helyzetekben szavainkon keresztül alkotunk képet magunkról másokban, amely a legmesszemenőbben képes meghatározni nem csupán egyéni sikereinket, de személyes önképünket is.

Hogyan válhat a nyelvészet hivatássá? Mivel foglalkozik nyelvészként a mindennapokban?

A nyelvet mindig is a kultúrán belül láttam körvonalazódni, ezért a klasszikus nyelvművelésnél szélesebb körben foglalkoztat a nyelv és a nyelvművelés. Érdekel, hogy a különféle szakmák képviselői hogyan beszélnek – köztük kiemelten a közgondolkodást meghatározó művészek és tudósok –, de ugyanígy az is, hogy az átlagemberek hogyan viszonyulnak a nyelvhez, hogy mit tartanak fontosnak a nyelv megőrzéséből, illetve, hogy miként „csorog le” az egyes társadalmi csoportokhoz mindaz, amit a nyelven keresztül közvetítünk és őrzünk: például az irodalom. Nem kevésbé érdekes számomra, hogy a zene, lévén, hogy egy sajátos, nyelv fölötti eszköztárral rendelkezik, hogyan képes kommunikálni, interakcióra lépni velünk.

Doktori tanulmányaim során alkalmam adódott a rádiós Édes anyanyelvünk című műsor szakértő munkatársaként mélyebb bepillantást nyerni a nyelvművelés hétköznapi valóságába. Szakértői feladataim közé tartozik, hogy válaszoljak a hallgatói levelekre. Ennek a közel százéves műsornak van egy olyan hagyománya, hogy lehet levelet írni a műsorszerkesztőknek különféle nyelvi kérdésekben. Érkeznek is levelek a világ minden tájáról elszármazott honfitársainktól, de a Kárpát-medencében élő magyar közösségektől is rengeteg kérdést kapunk. Különböző nyelvi témákban tesznek fel kérdéseket ezekben a levelekben, nyelv- és szóhasználati szabályszerűségek vagy épp etimológiai magyarázatok után kutatva. Nyelvészként rendkívül izgalmas látni, hogy mely területekről, magyar közösségektől milyen tipikus kérdések futnak be, hogy mit és miért kérdeznek, hogyan viszonyulnak egy-egy nyelvi jelenséghez vagy akár a nyelvi változás tényéhez.

Mindemellett két folyóirat szerkesztőségében is dolgozom. Az egyik szintén az Édes Anyanyelvünk címet viseli. 1979-ben jött létre, és rendkívül fontos szellemi örökséget őriz. A másik a Magyaróra, amely inkább egy magyartanároknak szóló tematikus, szakmódszertani folyóirat. Mindemellett egy rádiós és egy televíziós műsor szerkesztésében, forgatásában is részt veszek – amelyre már utaltam a doktori tanulmányaim kapcsán. Vannak különféle vita-, beszélgető és magazinműsorok, amelyekben a kutatási területemhez közeleső témák kapcsán mint alkalmi vendég volt szerencsém több ízben is részt venni. A televízió- és rádióműsorok azonban nem minden esetben jutnak el a fiatalokhoz, akik megszólítását mégis felelősségemnek érzem. Így jutottam végül arra az elhatározásra, hogy elindítok egy Facebook-platformot is. Ezen az oldalon olyan tartalmakat osztok meg, amelyek valamilyen színes, izgalmas módon képesek bepillantást engedni a nyelvművelés világába.

Ilyen például a Három szóval című sorozat, amelyben az volt a célom, hogy megmutassam, igenis sokunknak fontos a nyelv, és nem kell ahhoz nyelvésznek vagy fanatikus nyelvvédőnek lenni, hogy ez bárki számára fontossá váljon. A másik, a Cservenka Judittal közösen vezetett Tempora mutantur című sorozat mélyebb tartalmakat érintett, és ehhez mérten hosszabb volumenű is volt. Büszke vagyok, hogy Marton Évától Kiss Gergelyen és Győrfi Pálon át Vizi E. Szilveszterig a magyar értelmiségi elit kiemelkedő képviselőit szólaltathattam meg e műsorokban. Juhász Juditnak, az Anyanyelvápolók Szövetsége elnökének, akitől rengeteget tanultam a szakmáról és az emberségről az elmúlt években, igazán hálás vagyok, hogy a sorozatot támogatta, és több mint 150 ezer emberhez jutottak el a részei. Ezen kívül még az ELTE Egyetemi Doktorandusz Önkormányzatának vagyok az elnöke, képviselem azt a több mint kétezer doktoranduszt, aki az ELTE-n végzi doktori tanulmányait.

Hogyan jelenik meg hivatásában a pedagógia, illetve milyen szálak fűzik a nyelvészetet és a nyelvművelést a pedagógia világához?

Ahogyan említettem, a nyelvészetben megjelent egy olyan szemlélet, amely szerint a nyelvet nem szükséges művelni, hanem elég pusztán megfigyelni. Ez ellentétes emberi természetünkkel, hiszen már a legkisebb korban megjelenik a szülők és a pedagógusok részéről a nyelvtanulás és az anyanyelv elsajátítása kapcsán a helytelen vagy a kezdetleges nyelvi alakzatok korrekciója, javítása. Ugyanígy magától értetődő, hogy az írás és olvasás készségeinek átadásakor sem hagyhatjuk figyelmen kívül a helyes írásmód és a vonatkozó nyelvtani szabályok érvényességét.

Mindazonáltal sohasem szabad tiltani bizonyos nyelvi megnyilatkozási formákat, hanem azt kell megértetni a gyermekekkel, hogy minden nyelvi szituációhoz igazodik egy ahhoz megfelelő nyelvi stílus. Ezeket a regiszterváltásokat anélkül hajtjuk végre akár napjában többször is, hogy felfigyelnénk rájuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna szükséges egy nagyfokú tudatosságot vinnünk ezekbe a regiszterváltásokba. Ebben áll a szülők és a pedagógusok elsődleges felelőssége a nyelvi készségek átadásakor: hogy felhívják a gyermekek figyelmét ezekre az íratlan szabályokra, és ellássák őket egy olyan szituatív nyelvi érzékenységgel és eszköztárral, amelyek birtokában bármilyen kommunikációs szituációban helytállhatnak majd.

Meglátása szerint mi a megítélése korunkban az anyanyelvápolásnak?

A különféle kommunikációs trendek terjedésével együtt gyorsulnak azok a folyamatok, amelyek a köznapi nyelvhasználat változását illetően eddig érvényben voltak. Lényegi különbség talán a változás mértékében és tempójában állapítható meg. Az idősebb generációknál például megjelenik egyfajta ellenérzés a fiatalok nyelvhasználati szokásaival szemben. Ennek egész egyszerűen az az oka, hogy minden generáció a saját gyermekkorában megélt nyelvi szituációkban alakít ki egy képet a kommunikáció lehetséges módjáról, eszközeiről, ennek köszönhetően pedig generációról generációra változnak azok a köztudatban élő nyelvhasználati normák, amelyek az adott kor nyelvi közegeit szabályozzák és formálják. Mindazonáltal nagy tételben fogadhatnánk, hogy a mostani idős generáció nagyszüleinek éppúgy nem tetszene az, ahogy a mai idősek beszélnek.

Fontos hangsúlyozni, hogy a nyelvhasználat valamennyi formája gazdagítja a nyelvet, ennek megfelelően pedig legfeljebb abban kell társadalmi konszenzusra jutnunk, hogy milyen nyelvi formákat milyen helyzetekben lehet és kell használni. Az egyes szociális szituációk döntik el, hogy milyen kifejezésformáknak van létjogosultságuk és melyektől kell tartózkodni. Éppen ezért nem tartom szerencsésnek az anyanyelvápolás kifejezést, hiszen a nyelv önmagában nem beteg. A nyelvművelésben hiszek!

A nyelvészet és nyelvművelés bűvkörében töltött évek alatt milyen tapasztalatokkal gazdagodott és melyek azok a legjelentősebb belátások, amelyek ez idő alatt kristályosodtak ki Önben?

A nyelvészeti kutatásokkal töltött évek alatt lelkembe íródott, mennyi embert érdekel a nyelv, a nyelvművelés és a nyelvhelyesség. Megdöbbentő volt találkozni azzal a mindannyiukban ott búvó anyanyelvi lelkiismerettel, amely gondolkodásra és önvizsgálatra késztet saját írott vagy kiejtett szavaink fölött. Hiszen talán egyikünk számára sem érdektelen, hogy ki tudjuk-e fejezni mindazt, amit akarunk, vagy hogy helyesen, választékosan tudunk-e hangot adni vágyainknak, véleményünknek, gondolatainknak. Ez az anyanyelvi lelkiismeret felelős bennünk a hibák, torzítások, pongyolaságok kiszűréséért és javításáért, valamint az igényes, szépen megformált mondatok és gondolati egységek fölött érzett elégedettségért és a beszélgetés öröméért. Anyanyelvünkhöz is hasonló kapcsolat fűz minket, mint a levegőhöz: ha bárki kérdezné, hogy szeretünk-e levegőt venni, gondolkodnunk sem kellene a válaszon, mégis, ritkán támad bennünk hála egy mély lélegzetvétel után.

Ugyanakkor a nyelvhasználat mennyisége is radikális változáson ment keresztül az elmúlt évszázadokban. Egyre többet beszélünk, és a digitalizáció bekapcsolódásával a nyelvhasználatba egyre nagyobb mértékben érzünk késztetést hangunk hallatására. Nem hiába hívják korunkat a kommunikáció évszázadának. A beszédmennyiség növekedése ugyanakkor nem újkeletű dolog. Az ember evolúciós története során a hangképző szervek és az agykapacitás fejlődésével egyenes arányban változtak az önkifejezés módjára és mennyiségére vonatkozó faji jellegzetességek. Mostanra azonban megfigyelhetővé és mérhetővé vált a túlműködés a beszédszerveinket illetően. Az utóbbi években, évtizedekben ugrásszerűen megszaporodtak a beszédszervi és beszédértési diszfunkciók és betegségek. Egész egyszerűen nem arra valók beszédszerveink, hogy napi nyolc-tíz órában, tekintet nélkül a fagyra és a kánikulára, folyamatosan használjuk őket.

Mindemellett rendkívül izgalmasnak tartom az egyéni és közösségi nyelvhasználati szokásokat és idiolektusokat is. Mindnyájan számontartunk bizonyos szavakat, kifejezéseket, szófordulatokat, amelyek jellemzőek lehetnek ránk vagy szűkebb-tágabb közösségünkre, ahogy olyanokat is, amelyektől egyenesen „falra mászunk”. Visszacsatolva a levegő és a nyelv allegorikus viszonyára, számomra mindig ünnep ellátogatni határon túli magyar közösségekhez. Esetükben mindennél jobban megmutatkozik a szó szinte mágikus ereje, a nyelv iránt érzett óvó szeretet és hála, amellyel egyre ritkábban találkozik az ember.

Szoros kapcsolat fűzte a nemrégiben elhunyt Grétsy László nyelvészprofesszorhoz. Hogyan emlékszik vissza a közös munkával töltött évekre? Meglátása szerint mi a szerepe a nyelvművelésben a mentorálásnak?

Grétsy László tanár úrral – ellenére a többgenerációs korkülönbségnek – egészen mélyen megértettük egymást, rengeteg dologban hasonlóképp gondolkodtunk – legyen szó nyelvművelésről vagy éppen a család és a mindennapok kérdéseiről. Abban állt tanár úr személyes varázsa, hogy rendkívüli módon tudott figyelni, és egy múlhatatlan, gyermeki nyitottsággal fordult minden és mindenki felé. Ez kulcsszerepet játszott abban, hogy az ismeretterjesztés és közművelés olyan új területeit hódította meg, amelyek addig ismeretlenek voltak. Ki tudott lépni azokból a rögzült, hagyományos keretekből, amelyek sokáig a nyelvművelést és az ismeretátadást szabályozták. Egyetértésre találtunk abban is, hogy a nyelvművelés kapcsán nem szabad mindenáron ragaszkodni bizonyos rögzült sémákhoz és hagyományokhoz, hanem a nyelvet mint egy örökké változó, mindig új arcát mutató jelenséget kell figyelni.

Tanár úr kivételes példája annak, amikor egy szakmát valaki művészetté emelve képes képviselni. Tőle tanultam, hogy az ismeretterjesztés sikerének a kulcsa az őszinteségben van. Emiatt is tekintek vissza sajátos sikerként még, a talán szakmai szempontból nem kiemelkedő első rádiós vagy televíziós felvételeimre is. Akkoriban még fogalmam sem volt ennek a műfajnak az írott és íratlan szabályairól. De éppen ez tette lehetővé, hogy ne egy pózból tanuljam meg tenni a dolgomat, hanem magából az életből és a tapasztalatból merítve vethessem meg a lábam ezekben a műfajokban. Ez az őszinteség és ösztönösség, a természetesség hangja köszön vissza Grétsy tanár úr munkáiban, és ezt igyekszem megőrizni én is. Tanár úr minden nyilvános szereplése alkalmával meg tudott maradni ugyanannak az embernek, aki barátai, tanítványai körében is volt. Kevesen képesek mentessé tenni magukat a műfajra jellemző manírtól és „púdertől”. Ugyanez a varázsa egy igazán remek tanárnak: ha valaki saját életén keresztül képes kikristályosítani egy szívének kedves tudományterületet, és azt saját élete tükrében adni át másoknak. Grétsy tanár úrtól, a csodás mentortól és atyai jóbaráttól ennél több és igazabb útmutatást nem kaphattam volna.

Milyen reményekkel, tervekkel fordul a jövő felé? Véleménye szerint milyen irányban alakul a nyelvművelés ügye, a köznapi nyelvhasználat divatja?

A nyelvművelésen belül két nagy fejlődési irányt lehet felfedezni. Egyfelől megerősödött a pozitív nyelvművelés, amely leginkább megerősítéseken, és a helyes nyelvhasználat példázásán keresztül tesz ajánlatot a nyelvhasználat alakítására, nem pedig a tiltás és retorzió eszközeivel. A másik irány az egy, központi norma helyett a több norma elfogadását hangsúlyozza. Sokáig az a meggyőződés volt uralkodó a szakmában, hogy egyetlen központi norma létezik csupán, és minden egyedi nyelvhasználati szokást ehhez kell igazítani. Ez szerintem egy banális tévképzeten alapul. Az emellett érvelők hagyományosan olyan, tipikusan 19. századi, romantikus nyelvművelői autoritásokkal támogatták meg nézeteiket, mint Arany János, Kazinczy Ferenc vagy Jókai Mór, eltekintve attól a nem elhanyagolható körülménytől, hogy említett nagyjaink nyelvhasználati szokásaira csupán írott szövegeikből következtethetünk. Igencsak kétes, hogy Petőfi abban a bizonyos faluvégi kurta kocsmában ugyanúgy szólalt meg, mint ahogyan erről írt versében. A beszélt nyelvet nem – de még az írottat sem – érdemes 19. századi klasszikusokhoz hasonlítani. Az irodalmi nyelvet természetesen lehet, de fontos észben tartanunk, hogy az távol áll a hétköznapok nyelvi regiszterétől.

Valójában rendkívül keveset tudunk a spontán beszédről, lévén nem áll módunkban reprezentatív mintákon vizsgálni azt. Minden mérési vagy felvevőeljárás már eleve módosítja a beszédhelyzetet. Ugyanígy nem lehet például a harmincas évek filmes megszólalási módját alapul venni ugyanezen kor hétköznapi nyelvhasználatának megítéléséhez. Újabban tehát plurális módon szokás gondolkodni e kérdésről, miszerint több regisztere és normája van a nyelvnek, amelyek mindegyike szituációfüggő. Létezik köznyelvi norma, ahogy léteznek különböző szaknyelvi normák is, de ugyanígy léteznek nyelvjárási, irodalmi, szónoki, családon belüli, vagy akár életkor és nem szerinti nyelvi normák is.

Leendő nyelvtudósként milyen tanácsokkal tud szolgálni a nyelvművelésre fogékony fiatalok szá­mára?

A legfontosabb, hogy világossá tegyük a magunk számára, hogy milyen szinten akarunk kommunikálni, és hogy alaposan megfigyeljük az adott szint sajátosságait. Tisztában kell lennünk választott nyelvi regiszterünk legalapvetőbb fordulataival, terminusaival, amelyhez elengedhetetlen, hogy felébresszük magunkban a már említett anyanyelvi lelkiismeretet és önreflexiót. Aki a beszédéből kíván megélni, érezze magában azt a felelősséget, hogy szakmáján keresztül sokakhoz szól, sokak számára szolgál mintaképül a nyelv használatát illetően. Nemhiába eredeztetik a nyelvművelést a görög−római kor szónoki mesterségéből, hiszen az ékesszólás mindig is megkövetelte a szónokoktól, hogy a nyelv legmagasabb szintjén és regiszterében szólaljanak meg. Mára sajnos ez kiveszőben van a közélet és a média nyelvhasználati reflexeiből. Így viszont még értékesebb, ha valaki rendelkezik még az ékesszólás klasszikus erényével, és jó nyelvművelői példával tud fellépni hallgatósága és egész kora előtt.