„Nincs más haza, csak az anyanyelv” – írja Márai Sándor Naplójában (1975). Túlzottan patetikusnak hangzik így. Ha az idézet elejétől olvassuk, tartalmat nyer: „Az ’ország’, a ’nép’ még nem ’haza’. A tényekből – az országból, a népből – akkor lesz csak ’haza’, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek! Nincs más haza, csak az anyanyelv.” Vagyis a megnevezés, a néven nevezés tesz valamit valósággá. Sőt: ha a nevek tartalommal telnek meg. Ez teszi az országot, a népet, a hazát valósággá. Nem vitatható el valakitől, aki esetleg nem tud magyarul, hogy hazájának tekintse Magyarországot. Ritka eset, de elképzelhető magyar identitás magyar nyelvtudás nélkül is. De az identitás mégis legjobban a nyelvben, nekünk a magyar nyelvben van kódolva.
Karácsony Sándor, a nagy pedagógus, filozófus és nyelvész válasza a „Mi az, ami magyar?” kérdésre: „Ilyen valami csak egy van már elegyítetlen, eredeti állapotában. A nyelv. A magyar nyelv.” (A magyar észjárás; A magyar lélek, 1939). Ezért gondolkodunk el, ha kiüresednek a szavak, ha elveszítik egykori tágabb asszociációs köreiket, ha nem jut eszünkbe róluk semmi, avagy pusztulnak a szinonimák (a rokon értelmű szavak), s mindenütt csak a harsány, kiüresedett klisék, divatkifejezések hallatszanak.
Tegyenek próbát! Például a tulajdonnevekkel! Mit jelentenek, milyen asszociációkat hívnak elő ezek a nevek: Verecke, Dévény, Ópusztaszer, Muhi, Mohács, Székesfehérvár, Esztergom, Buda. Az asszociációknak persze vannak fokozatai. Ha valaki azt mondja: település, az valószínűleg kevés. Ha eszébe jut róla a történelem, az irodalom, egy személy, akkor már élő jelentéssel töltődött meg a helynév. S az a legjobb, ha saját élményt is tud hozzá kapcsolni.
Persze bonyolultabb tartalmakat magukba foglaló kifejezések is előkerülhetnek: szekértábor, szalmaláng, patópáloskodás, keserű pohár, kompország… S ezt követhetik az állandóan, különösen nehéz pillanatokban mondható idézetek. Valamint családunk, településünk érzelemmel telített kifejezései. Hiszen Ózd, Nagybajom, Kőbánya… kinek-kinek további jelentéssel töltődik meg. A szülőhely, a szülőföld (anyaföld?) egyedi érzelmeivel. Nem mindenki és nem mindig érzi ezt az érzelemtelített állapotot. Néha ellenkezünk, haragszunk. De tudni kell, hogy ezek vannak legbelül, s ha elég sokáig élünk, ki is derül, ez munkált végig, olykor rejtve, tudat alatt, letagadhatatlanul. Mi, magyarok könnyű helyzetben vagyunk, mert anyanyelvünk fontosságának tudatára sokan figyelmeztetnek. Ha kell, patetikusan: „Mert emberi létünkben szerzett tulajdonaink közt alig van szentebb, mint a nyelv.” (Illyés Gyula) És költőien, de modern elméletekkel is alátámaszthatóan: „Az anyanyelv: a nemzet érzékszerve és memóriarendszere.” (Ratkó József)
