Neuromuzikológia

– Mivel foglalkozik a neuromuzikológia tudománya, azon belül mire irányulnak az ön kutatásai?

– A neuromuzikológia zenei idegtudományokat jelent, azt kutatja, hogy mi történik az agyban, amikor zenét hallgatunk vagy zenélünk. Magyarországon még kevéssé létezik önálló tudományként, viszont külföldön, főleg nyugati országokban, számos kutató foglalkozik vele. Kutatásaim során neuroanatómiai struktúrákkal és az idegpályák működésével foglalkozom. A neuromuzikológiával neurolingvisztikai alapon, azaz a nyelvekből kiindulva kezdtem foglalkozni, eredményeimre is pedagógiai és nyelvészeti írások hivatkoznak elsősorban. Sokat foglalkoztam a dominancia kérdésével, valamint a jobb- és balkezesség zenéléssel kapcsolatos sajátosságaival is.

– A zene pontos meghatározása nem könnyű. A neuromuzikológus szemével hogyan definiálná?

– Nehéz meghatározni, hiszen az akusztikai jelek igen széles skáláját jelenti a legegyszerűbb zörejtől a legbonyolultabb nagyzenekari hangzásig. Nem könnyű különbséget tenni az úgynevezett „természetes” és a „mesterséges” zene között sem, hiszen tulajdonképpen minden hangot kiadó tárgyat felfoghatunk hangszerként. Sőt, sok esetben nem is feltétlenül emberi produkcióhoz köthető a zene, hiszen a vízcseppek ritmikus hangja is tekinthető annak. A kérdést az is bonyolítja, hogy ezt sok esetben a zeneszerzők is tudatosan alkalmazzák. A kortársak közül Paul Patterson Kennedy elnök halálára komponált gyászmiséjében gépfegyverropogás is hallatszik, Kyrie című művében pedig vonalzóval megszólaltatott zongorahúrok.

– Ki tekinthető énekesnek, illetve zenésznek, és milyen produkciókat különböztetünk meg e diszciplína szempontjából?

– Ennek fogalmát valamivel könnyebb meghatározni, mint a zenéét. Olyan vokális tevékenységet végző személyeket nevezünk énekesnek, akik hangképző szerveik felhasználásával értékelhető művészi produkciót hoznak létre. Az előadás szempontjából megkülönböztetünk szöveggel történő éneklést, illetve dúdolást is.

Az éneklésnek és a beszédnek igen sok közös komponense van, ám a beszéddel foglalkozó agyterületet jóval könnyebb lokalizálni, az ének (és a zene) ugyanis jóval több területet mozgat meg. Amikor éneklünk, akkor a beszédközpontok mellett számos más agyi terület is működésbe lép. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen az ének (és a zene) sokkal több érzelmi töltést vonz magával, s ezeket ugyancsak az agyunk segítségével dolgozzuk fel. Éppen ezért jelent fontos tudományos feladatot annak vizsgálata, hogy az ének vagy a beszéd alakult-e ki hamarabb. A beszéddel összevetve az éneklést, azt kell mondanunk, hogy az ősember inkább énekes lehetett, mint szónok. Kétségtelen, hogy anatómiai és fiziológiai szempontból jóval könnyebb lehetett a hangmagasságot artikulálni, mint komplex magán- vagy mássalhangzókat képezni, mivel a mimikai izmok nem is voltak elég fejlettek, és ez mindenképpen az ének elsőségét támasztja alá.

– És ki tekinthető zenésznek?

– A társadalmi közmegegyezés zenésznek tartja azokat, akik a megfelelő intézményekben végzettséget szereztek, vagy valamilyen szóló vagy együttesbeli tevékenységet végeznek. Neurológiai értelemben azonban csak az tekinthető annak, akinek a szürkeállományában vagy a zenélés során kialakult megfelelő idegpályáiban szignifikáns változások, pl. neuronállomány-szaporodás vagy funkcionális szinaptikus kapcsolatok jönnek létre: ezt nyilvánvalóan csak sok gyakorlással lehet elérni.

Természetesen nem gondolom azt, hogy kizárólag MR-vizsgálat után tekinthetünk valakit zenésznek, de érdemes tudnunk, hogy a zenével való foglalatosságnak e tekintetben „látható” nyomai is vannak, mint pl. a hegedűsök esetében a bal kéz ujjainak meghosszabbodása. Természetesen ez azokra is vonatkozik, akik nem szereztek zenei képesítést, egyszerűen csak sokat foglalkoztak egy-egy hangszerrel.

Ám nemcsak a zene idézhet elő változásokat a testünkben, az idegrendszerünkben, hanem fordítva: a testünk is hatással lehet a zenére. Talán nem is gondolnánk, de egy-egy zeneszerző testének anatómiai sajátosságai is befolyásolhatják egy-egy mű születését. Külföldi kutatások igazolják, hogy egy-egy zeneszerző kézsérülésének következtében bizonyos hangokat (amelyeket nem volt képes maradéktalanul vagy éppen fájdalommentesen megszólaltatni) kevéssé szerepeltetett a műveiben.

A hangszeres zenészeket a hang, a dallam és a harmónia képzésének idegrendszeri funkcionális összetettsége alapján számos kategóriába sorolhatjuk, megkülönböztethetjük pl. egykezes, kétkezes, húros, ütős, fúvós vagy billentyűs hangszerek, illetve négy végtagot igénylő ritmus- (dzsesszdob), illetve dallamhangszerek (templomi orgona) megszólaltatóit. S természetesen e kategóriák bármilyen kombinációja lehetséges.

– Vizsgálataiban kitér a férfi és női zeneszerzők kérdésére is…

– A férfi- és a női agy különbségeit vizsgálva arra következtethetünk, hogy míg az előbbi valamivel nagyobb térfogatú, addig az utóbbi esetében fejlettebb a limbikus rendszer, komplexebbek a szinapszisok, élesebb a hallás, a látás (például színek, arcok, sötétben a tárgyak felismerése). A két agyféltekét összekötő corpus callosum, mely elsődlegesen a bal félteke beszédközpontját köti össze az ellenkező oldal homológ területével, a nőknél közel kétmillióval több axont tartalmaz. Ezért erősebbek a verbális produkcióban, viszont ez a terület a férfiak agyában a helymeghatározás központja, ezért jobbak ők a térbeli tájékozódásban. A női agy két verbális központja is oka lehet annak – a különböző társadalmi szokások és az évszázados gyakorlat mellett –, hogy kevesebb női zeneszerzőt ismerünk. A partitúra áttekintése ugyanis komoly térlátást igényel. Természetesen ez nem megoldhatatlan feladat nők számára sem (mint ahogyan léteznek női taxisofőrök is), de jelenlétük mégis ritkább a zeneszerzők körében, noha a kottaolvasásban többnyire a nők jeleskednek.

A neuromuzikológia zenei idegtudományokat jelent, azt kutatja, hogy mi történik az agyban, amikor zenét hallgatunk vagy zenélünk.

– Hogyan hat a zene a memóriára?

– Az utolsó, Szovjetunióból hazatért hadifogoly vizsgálata során komoly gondot jelentett, hogy nem emlékezett rá, ki ő, hogy hívják, és honnan származik. Bizonyos idő – és sikertelen próbálkozások – után a vizsgálatot végző csoport úgy döntött, az lesz a legcélravezetőbb, ha különböző tájegységekből származó népdalokat énekelnek neki. S valóban felismerte az egyik elhangzott dallamot. Ennek nyomán sikerült beazonosítani – természetesen további kutatómunka eredményeképpen – azt, honnan származik. Azaz bár a saját magára vonatkozó alapvető adatokra már nem emlékezett, a dallam mégis beazonosítható volt a számára. Ennek neurológiai magyarázata nyilvánvalóan az, amit a korábbi kérdésre válaszolva említettem: az éneklésre agyunk kiterjedtebb agyterületet mozgat meg, mint a beszédre. Sok olyan afáziás betegről van tudomásunk, aki egy mondatot sem tud elmondani prózában, de énekelve képes ezt megtenni.

– Segíti-e egymást a zene- és a nyelvpedagógia?

– A zenehallgatás és zenetanulás, illetve az éneklés természetszerűen fejleszti a nyelvi képességeket is. Nyelvtanárként és a mai napig aktív nyelvtanulóként úgy látom, hogy például a popzene különösen alkalmas „segédletet” jelent e téren – főként a prozódia és az intonáció elsajátításának hatékonysága révén. Jómagam ifjúkoromban a Beatles szövegein tanultam meg angolul, természetesen nem elhanyagolhatók az emocionális tényezők sem. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a zene- és a nyelvelsajátításhoz nélkülözhetetlen memóriával kapcsolatos kutatások számos vonatkozásban jelenleg még gyermekcipőben járnak. Ebből adódóan személy szerint nem látom egyértelműen bizonyítottnak az úgynevezett Mozart-effektust sem, melynek lényege, hogy a nagy zeneszerző műveinek hallgatása egyértelműen javítja a memóriát és sok más kognitív funkciót. Tudnunk kell, hogy az ezekkel kapcsolatos kutatási eredmények viszonylag új keletűek, és nem hoztak még egyértelmű eredményeket. Mert például mi van, ha valaki nem szereti Mozart zenéjét? Sok az ezekkel kapcsolatos, az alapkutatók által is cáfolt nézet: például az, hogy Mozart hallgatásától eleve mindenki „okosabb” lesz. Nem véletlen, hogy az egyes speciális neuronhálózatok belső szerkezetének és más hálózatokkal való kapcsolatának felderítése a mai funkcionális humán neuroanatómia egyik fő feladata.

Amikor éneklünk, akkor a beszédközpontok mellett számos más agyi terület is működésbe lép, hiszen sokkal több érzelmi töltést vonz magával, s ezeket ugyancsak az agyunk segítségével dolgozzuk fel.

– Vannak-e olyan zenék, amelyek káros hatásúak?

– Nyilvánvalóan léteznek olyan zenetípusok, amelyek túlzott hangerejüknél fogva vagy éppen bizonyos helyzetekben képesek túlstimulálni az agyat. Gondoljunk az ún. „kemény magos” futballdrukkerek vagy bizonyos militáns csoportok indulóira. Legkárosabbnak azonban azt a zenetípust tartom, ami az élőbeszédre épül, de nem követi annak természetes ritmikáját (rap). Ez természetesen nem mondható el minden zenébe ékelt szóbeli megnyilvánulásról, hiszen az énekbeszéd, a skandálás, a csujogatás számos nyelven ismert és természetes része az adott nép zenéjének. Ugyanez vonatkozik például a hip-hop zenei stílusra is. De ezeket, hiába felelnek meg a prozódia követelményeinek, újabban a köznyelv – tévesen – rapnek nevezi. Ugyanakkor a rap (ami alapjelentésében ’szakítás’-t jelent) sok tekintetben ellenkezik a prozódia törvényeivel. Mintha az előadók szándékosan törekednének arra, hogy a szövegben a szó- és mondathangsúlyok még véletlenül se a megfelelő helyre kerüljenek. Nyilvánvalóan nem kerül kórházba, aki ilyen „zenét” hallgat, de tény, hogy neurológiai szempontból nem természetes módon stimulálja az agyat, és lerontja az illető verbális produkcióját. Ennek elterjedése egy sajnálatos divathullámnak köszönhető.

– Sokan tudatosan hallgatnak olyan zenéket, amelyek megnyugtatják őket…

– Készülnek kifejezetten erre a célra zenék, melyek eredete természetesen a messzi múltba nyúlik vissza. Az ún. relaxáló zenei anyagok tartalmazhatják a tengerzúgástól kezdve a madárcsicsergésen át a gong és egyéb egzotikus hangszerek hangjait. Ezek általában tényleg nyugtatólag hatnak mindenkire.

És idetartozhat az ún. programzene is. Ez a „hivatalos” megfogalmazás szerint olyan hangszeres zenét jelent, amely valamilyen fogalmilag megragadható téma leírásával kapcsolatos, és kifejezett célja, hogy a hallgató képeket, helyzeteket, hangulatokat társítson hozzá. Erre többnyire maga a zeneszerző utal a címadással. A programzenének két típusa létezik annak függvényében, hogy valamely zene a puszta hangfestés eszközeivel él (ilyenek többnyire a már említett meditációs zenék), vagy pedig a program a zenei koncepció keretét adja, mint például Andersson Írógép-szimfóniája vagy Debussy Tengere esetében. Mindkét esetben tudjuk, hogy a nevezett kompozíciót ilyen céllal állították össze, és ezzel a prekoncepcióval, előzetes ismerettel hallgatjuk meg.

– Mi a jelentősége a zenének az emberi élet egyes szakaszaiban?

– A klasszikussá vált mondás szerint a gyerekek zenei nevelését születésük előtt kilenc hónappal kell elkezdeni. A méhen belüli fejlődés során a fül (illetve annak előképződménye) megjelenése előtt, az ún. preembrionális és embrionális stádiumban még nem valószínű, hogy külső hangingereket érzékelnénk – bár erről ma még csak feltételezéseink vannak. Ezt követően már egyértelműen megmutatkozik a hatás: a kívülről érkező zene vagy éppenséggel anyai ének mindenképpen pozitív hatással van a magzatra. Arra következtethetünk, hogy a hangmagasság és a ritmika hatása ilyenkor a legerősebb. Csecsemőkorban is domináns a prozódia zeneisége és a külső, akusztikus hatások összessége. Kisgyermekkorban redukálódnak a különböző akusztikai ingerek: vagyis a kisgyermek kiragadja a felnőttek beszédéből és énekéből a neki tetsző, illetve felfogható elemeket. A beszédből az intonációt és a ritmikát, az énekből az egyszerűbb hangközöket. A tudatos daltanítás óvodáskorban kezdődik meg. A későbbiekben az általános és középiskolás kortól kezdődően didaktikai, fiziológiai szempontok érvényesülnek leginkább az éneklésben, zenélésben, illetve ezek tanításában és az ekkor általánosan jelentkező gátlások leküzdésében. Még ha a különböző életszakaszokban más és más súllyal és formában jelentkezik is a zene hatása, azt gondolom, hogy a zenének születéstől halálig kiemelt jelentősége van az ember életében.