Történelmi emlékezet dolgában nem állunk valami fényesen. Sem mi, magyarok – sem mi, „művelt” nyugatiak. Pedig hát vedd el egy társadalomtól múltját, hőseit, mítoszait – önazonosságát, mi több: jövőjét veszed el.
Körkérdést tett fel az egyik lap a „plázanemzedék” tagjainak: mit jelent számukra ’56 emléke, mit a kommunizmus, mit október 23. Zárva tartó üzleteket – fogalmazódott meg a nem is kirívóan ritka felelet. Abban az országban, amely idegen földben fekvő halottak kísértetével, nemzeti megrázkódtatások tisztázatlan erőviszonyaival küszködik mindmáig. Ahol pár évtizede még nemzetmegtartó erőt képviselt a disszidens családtagok fölemlegetése, a lehúzott redőnyök mögötti emlékezés messze idegenben, értelmetlenül meghalt katonákra. Mostanság mintha baj volna a memóriánkkal. Európa emlékezetvesztésben szenved. A jólét amnéziájában. Azt a társadalmat márpedig, amelynek identitása megrendült, eszméi zavarossá váltak, ő maga pedig tanácstalanná és határozatlanná céljainak kérdésében, védtelenül találja a fundamentalizmus és az agresszió minden formája.
Csakhogy a történések gyökerének azonosítása mulasztásainkkal szembesít. A közvélekedés szerint a nemzeti emlékezet olyasmi, mint valami szoborpark. Eleink dicstetteinek archívuma, idézetgyűjtemény ünnepek esetére. Hogy mennyire nincs így, ennek érzékeltetéséhez hadd elevenítem föl a kulturális emlékezet elméleteinek közös lényegét! Az ember csak részben kapja meg génjeivel a túléléséhez szükséges tudnivalókat. Fiziológiai fajfejlődésünket ember voltunk kezdeteitől kíséri és betetőzi a kulturális emlékezet evolúciója, amely olyan haladvány szerint gyarapítja az egymást követő nemzedékek tudását, aminő információ-fölhalmozódás a gének szintjén elképzelhetetlen.
Ezért egyike az ember ősfélelmeinek az emlékezetvesztés, vizionálja bár Márquez vagy Platón, aki éppenséggel az értelem – emlékezet – akarat készséghármasát teszi meg az emberi autonómia zálogául. Az emlékezet: folytonosan aktiválódó tudáskincs, amely nemzedékek tapasztalataival javítja a mindenkori utódok életesélyeit, életminőségét. Emiatt veszedelmes a „mának élés” nagyképű és felelőtlen gyakorlata, amely a haladás álmitológiájának igézetében és a fogyasztás kultiválásában hátat fordít mindennek, amit eleink a maguk szerényebb technikai eszközeivel megfogalmaztak. A modern embert annyira megbabonázzák hatásvadász kommunikációs eszközei, hogy hajlamos teljességgel feloldódni a pillanatnyi befolyások zsongító áradatában. Kollektív emlékezetvesztésünk tünete, hogy nagyipar nélkül képtelenek lennénk alapvető élelmiszereink megtermelésére – önellátás tekintetében az egyén mára az ősember szintjére süllyedt –, a kulturális áthagyományozódás elsekélyesedése pedig már nem is az évszázados hagyományok, de egyenest az írás-olvasás készségének rohamos elvesztésében mutatkozik meg legszembeszökőbben. Elidegenedtünk.
Hogy mekkora az esélye eme általános kulturális erózió közegében a nemzeti emlékezet életben tartásának? A hagymázas eredetregék iránt megmutatkozó sóvárgás arra utal: az ember alapjában véve mégiscsak érdeklődik a honnan és hová kérdései, származása és célja, időbeni identitása iránt. Reménykeltő tünet a pillanatnak élő tömegcivilizációban. Az ellenben a józan kultúrember felelőssége, hogy Kölcsey módján számot vetve, tárgyszerű, kritikus és konstruktív tartalmakkal segítse a nemzet múlt- és jövőkeresését ahelyett, hogy – mint oly sokszor viharos évszázadaink során – délibábos hősmítoszokkal ringatná magát tétlen álmodozásba, sorsának tevékeny és okos alakítása helyett.
