Manapság, amikor a postacímünk kevésbé fontos, mint az elektronikus, amikor már egy évtizede Bécsben is nyithatnánk kávézót, és amikor a fiatalok legtöbbje különösebb merészség nélkül fontolgathatja, hogy külföldön tanul vagy dolgozik, szóval ebben a világban más itthon lenni, mint korábban volt.
Ma, amikor csak abból vesszük észre, hogy átléptük a határt, hogy megváltozott a benzinár, vagy éppen abból, hogy a mobilszolgáltató üzenetet küld a roamingról, amikor már nem szorul össze a gyomrunk a féltve gyűjtött dugi-valuta és a vámos fürkésző tekintete (és fenyegető hangsúlya) miatt, amikor az interneten valósághű virtuális sétát tehetünk zegzugos utcáinkon és mozgalmas tereinken, akkor nehéz megmondani, hol is vannak az ország vagy a haza földrajzi körvonalai.
Nem merészkedem azok közé, akik – költőként, íróként, gondolkodóként – örökbecsű bölcsességgel illették és nevezték a helyet, ahol élek, ahol élünk. Nem tudnék hozzájuk méltót írni. Persze, nincs is bennem mindig poézis, ha hétköznapjaimra, a közlekedésre, a nyűgös embersokaságra, az esti városi zajok kibírhatatlan erősségére és érzéketlen folytonosságára gondolok. Nem is tudom pontosan, ha a belvárosban járok, hogy nem Bécsben vagyok-e, vagy Prágában, vagy Pozsonyban, mert olyan egyformák az üzletek, és a tőkeerős nagyáruházak és étteremláncok szinte megkülönböztethetetlenné teszik az egyébként egyszerre hasonló és eltérő fővárosokat.
Mégis, a közösségnek olyan Magyarország, mint léleknek a test. Utóbbival, ahogyan ez illik, soha nem voltam igazán elégedett. Másé szebbnek, alkalmasabbnak, vonzóbbnak és ígéretesebbnek tűnt. Megint mások büszkébbek voltak rá. Amikor szerettem volna sokat kihozni belőle, még nem ismertem eléggé. Most, mikor már ismerem, nincs elég lelkierőm mindahhoz, amit lehetővé tesz.
Magyarország is ilyen. Ilyen titokzatosan, különlegesen és valóságosan saját, sajátunk. Történetei, tájai, távlatai a szívünkön keresztül vezetnek. Magyarország a valóság megalapozója, olyan, mint az első szó, amelyre többet fűzök, az önismeret egyik talpköve, amelyre az emberi kapcsolatok és a személyes tartás is épül. Anélkül ismerjük, hogy jártunk volna mindenütt. Anélkül rejtélyes, hogy ne lehetne körbeutazni pár óra alatt. Birtokolhatatlan örökség, tékozolható vagyon, kötelező üzenet.
Magyarország: haza, otthon, „nemtérképetáj”. Az Óperencián innen, de a Facebookon túl a miénk. A kérdés az, hogy adunk-e „neki” annyit, amennyit tőle kaphatunk.
