„Nem teszünk különbséget kis és nagy probléma között”

– Közel 39 000 telefonhívás egy évben – ez olvasható a Kék Vonal legfrissebb éves beszámolójában. Hatalmas szám. Ez azt jelenti, hogy szinte folyamatosan csörög a telefon?

– A Kék Vonal az év minden napján hívható 24 órában (általában a délutáni és az esti blokkban telefonálnak a legtöbben), egyszerre több vonalon is tudjuk fogadni a hívásokat – így, habár eloszlik ez a szám az év 365 napjára, valóban sok. Nem mondom, hogy folyamatosan csörög a telefon, de közel vagyunk hozzá.

– Milyen korosztály milyen ügyekkel telefonál a leggyakrabban?

– 24 éves korig fogadunk hívásokat, keresnek minket kicsi gyerekek és huszonévesek egyaránt, de legnagyobb számban a kamaszok telefonálnak. A Kék Vonal egy általános lelkisegély-vonal, így bármilyen témával kereshetnek bennünket a gyerekek. Nem teszünk különbséget kis és nagy probléma között. Mivel a hívóink többsége kamasz, a leggyakoribb témák azok a konfliktusok, problémák, amelyek ezt a korosztályt foglalkoztatják: párkapcsolat, baráti és családi kapcsolatok.

– Közeleg a tanév vége az év végi osztályzatokkal és kinek-kinek vizsgákkal, érettségivel, felvételivel. Ezzel kapcsolatban megszaporodnak-e a telefonhívások?

– Mivel a gyerekek életük nagy részét az iskolában töltik, nem meglepő, hogy sok beszélgetés szól az iskolai problémákról. Ez azonban az esetek többségében inkább kapcsolati problémát jelent („kiközösítenek”; „nem tudok beilleszkedni”; „igazságtalan a tanár”; „nem szeretem a tanáraimat”), és félévkor, illetve valóban most, év vége felé jelennek meg hangsúlyosabban a teljesítményszorongások, a rossz jegyekkel, a bizonyítványosztással kapcsolatos félelmek. Ha az a hangsúlyos, hogy nem merek a bizonyítvánnyal hazamenni, akkor fel kell tárni a családon belüli rossz bánásmód, bántalmazás esélyét is, és erre fókuszálva ajánlunk segítséget.

– A nyár beköszöntével sok gyerek marad szülői, illetve pedagógusi felügyelet nélkül. Ebben az időszakban több vagy kevesebb-e a hívás, és általában mivel keresik meg Önöket? Rossz társaságba keveredés, szerelmi csalódás a nyári táborban?

– Nyáron egyértelműen több megkeresésünk van, témáktól függetlenül is. 2015-ben júliusban, 2016-ban augusztusban hívtak minket a legtöbben. A nagyon várt nyári szünetnek sokszor már az első heteiben megjelenik az unalom, a magány, a strukturálatlan idő mint probléma. Jellegzetes hangulatot hoznak az ügyelői szobába a táborból telefonáló csapatok, akik van, hogy csak jókedvüket osztják meg, de gyakrabban panaszkodnak a rossz koszt, a kevés program vagy a szigorú szabályok miatt.

– Vannak esetek, amikor a fiatalkorú nem tud a környezetében élő felnőttekhez fordulni segítségért, ilyenkor nagyon jó lehetőség a Kék Vonal. De akad számos olyan hívás is, amikor a gyermek megbeszélhetné az adott problémát egy ismerős felnőttel, és mégis azt választja, hogy egy idegennek önti ki a szívét, névtelenül. Miért lehet vonzóbb az anonimitás és az ismeretlenség, mint egy már meglévő kapcsolat?

– A Kék Vonal azon alapgondolat jegyében született meg, hogy a gyerekeknek joguk van a saját védelmük érdekében az általuk megválasztott módon kommunikálni és segítséget kérni, ezáltal joguk van eldönteni, hogy kinek mit és hogyan szeretnének elmondani. A Kék Vonal ehhez biztosít egy meglehetősen alacsony belépési küszöbű csatornát. Valóban sokan gondolják azt, hogy hozzánk csak olyan gyerekek telefonálnak, akik nem számíthatnak másra. Sok ilyen eset van, de hívnak bennünket olyanok is, akik ugyan el tudnának beszélgetni a környezetükkel, mégis a Kék Vonal mellett döntenek – vagy mert egy barátjuk ajánlotta, vagy mert azt gondolják, hogy mégiscsak jó lenne egy felnőttel beszélgetni, de lehetőleg következmények nélkül. És főként anélkül, hogy bárki lenézné őket, és elbagatellizálná a helyzetet.

– Miért alakul ki ez a fajta kommunikációs szakadék a gyerekek és a felnőttek között? A rossz szocializáció az oka? Nem tanuljuk meg, hogyan kell a gyerekekkel beszélni?

– Valójában azt nem tanuljuk meg, hogy hogyan kell beszélgetni. Nemcsak a gyerekekkel, hanem egymással is. Mindemellett a legnagyobb probléma, hogy a felnőttek általában nem tekintik partnernek a gyerekeket, és bármihez, amit tesznek vagy mondanak, lenéző attitűddel állnak hozzá.

– Amikor egy gyermek olyan problémával keresi fel a Kék Vonalat, amelynél a beszélgetés már nem elegendő segítség, mit tud tenni a szervezet?

– Az ügyeletünket reggel nyolc és este kilenc között önkéntesek látják el, akik egy gondos kiválasztási folyamatot követően elméleti és gyakorlati képzésen vesznek részt, melynek része az is, hogy megtanulják felismerni és kezelni azokat a helyzeteket, amikor a gyermek már komolyan veszélyeztetett (bántalmazás, családon belüli vagy iskolai erőszak, elhanyagolás, nem kívánt terhesség, szökés veszélye). Az ügyelő ilyenkor felajánlja a Kék Vonal segítségét, amelynek az a feltétele, hogy a hívó lemond az anonimitásról, hiszen csak így tudunk intézkedni. Ha ez megtörténik, rendszerint felvesszük a kapcsolatot a Család- és Gyermekjóléti Központtal, konzultálunk a családgondozóval, és utána is nyomon követjük a folyamatot, hogy lássuk, mi történik a gyermek érdekében.

– Ha a pedagógus észleli, hogy egy gyereket bántalmaznak, és felhívja a Kék Vonalat, hogyan tudnak segíteni?

– Mi konzultálni, beszélgetni tudunk a pedagógussal arról, hogy mit lehetne vagy kellene tenni a gyermek érdekében. Elméletileg azt is felajánlhatnánk, hogy ha a betelefonáló megadja a veszélyben lévő gyermek adatait, akkor mi felvesszük a kapcsolatot a gyermekjóléti szolgálattal. Szülők, hozzátartozók esetében ez egy teljesen helyénvaló eljárás. Pedagógusoknál azonban inkább arra törekszünk, hogy ők jelezzék a problémát a gyermekjóléti szolgálatnak, hiszen az ilyen intézkedések során éppen az lenne a lényeg, hogy azok a szakemberek, akik a gyermek környezetében vannak, együtt tudjanak működni. Komoly és általános hiányosság, hogy azok a szakemberek, akik gyerekekkel foglalkoznak (legyen szó akár pedagógusokról, akár orvosokról vagy pszichológusokról), az egyetemi tanulmányaik során gyakorlatilag semmilyen formában nem tanulnak a gyermekvédelmi törvényről, és alig tudnak valamit a gyermekvédelmi rendszer szereplőiről, illetve a velük való együttműködésről.

– Felmerül a kérdés, hogy ha az egyetemi tanulmányok során ugyan nincs is lehetőség alaposan megismerni a rendszert, miért nem valósul meg ennek a pótlása a későbbiekben?

– Ez nem a szakemberek hibája, ez a körülmények hiánya. Egyszerűen nem adottak a feltételek. Gyakran előfordul, hogy ugyanonnan tájékozódnak, mint bárki más: a médiából, amely azonban sokszor torz képet ad. Ez is csak erősíti a bizalmatlanságot a gyermekvédelmi rendszerrel szemben. Mindemellett elterjedt az a hiedelem, hogy a gyermekjóléti szolgálat egyenlő a gyámhivatallal, és ha a pedagógus jelez a gyermekjólétinek, akkor a gyereket azonnal elveszik a családjától, és sokan vélik úgy, hogy még egy rossz családban is jobb, mint intézetben. Tudjuk, hogy ez azért nem ennyire fekete-fehér: egyrészt nem szakítanak el egy gyermeket a családjától egyetlen bejelentés alapján, másrészt azt sem lehet kijelenteni, hogy bármelyik családban jobb, mint egy intézetben. Azt hiszem, a rendszer legnagyobb hiányosságát az egyes szakemberek közötti kommunikációs szakadék, az információhiány és a kölcsönös bizalmatlanság jelenti. Ezen kellene változtatni, és törekedni arra, hogy ne akkor történjenek lépések, amikor már megtörtént a baj, hanem sokkal korábban, amikor még van mit megelőzni.