Nem kell zenészcsaládba születni ahhoz, hogy szerethessük a zenét

Mikor döntöttél úgy, hogy óvodáskorúakkal szeretnél foglalkozni? Eleve kitűzött cél volt az óvó néni szerepkör?

Mindig a gyerekekkel való foglalkozás érdekelt, bár eleinte arra gondoltam, hogy csak a zeneoktatás terén, ilyenformán konzervatóriumba jelentkeztem, ahol rájöttem végül, hogy nem csak a zene miatt érdekel a gyermeknevelés. Így ötvöztem a kettőt, tehát a konzervatórium után az óvónői szakot jelöltem meg, ahol tulajdonképpen ugyanúgy tudom művelni a zenét, csak nem annyira kizárólagosan, mint ha csak zenetanári szakra mentem volna. Gyakorló óvónőként egyébként a zenei fejlesztés lesz a fő profilom, amit úgy tudok elképzelni, hogy esetleg egy zenei specializált óvodába megyek el. De szívesen tartanék zenei foglalkozásokat, hiszen a kutatásom pont arra irányult, hogy nem kell zenészcsaládból érkezni ahhoz, hogy megadhassuk a zenei ingerközeget a gyerekeknek.

Hogyan foglalnád össze röviden a kutatásod célját?

Ahogy figyeltem a most 10 éves kistestvérem ugrásszerű zenei fejlődését, rájöttem, hogy ez a zenei lehetőség nem csak az én testvéremben lehet meg. Mások ezt lehet, hogy tehetségnek mondják, vagy a genetikával hozzák összefüggésbe. Én úgy gondolom, hogy ez egy lehetőség, ami persze összefügghet a génekkel, tehát lehet, hogy valaki hordoz egy olyan gént, ami csak akkor fejeződik ki, ha a környezete olyan hatással van rá. A zenében ez akkor tud kibontakozni, ha a gyerek megkapja azt az ingerközeget nullától hatéves koráig. A kutatásom célja tehát az volt, hogy igazoljam: lehetséges biztosítani legalább hasonló – ha nem is ugyanolyan – zenei ingerközeget az óvodában, mint amit egy zenészcsaládba született gyermek megkaphat otthon nap mint nap.

Miként határozható meg a térérzékelés zenei alapú fejlesztése?

Amikor meg szeretnék győzni valakit arról, hogy a zene nemcsak azért fontos, hogy zenészeket képezzünk, hanem a mindennapi élet egyéb készségeire is hatással van, akkor a térérzékelést szoktam felhozni példaként, mert a kutatásom is igazolta, hogy igenis van összefüggése a zenének és a térérzékelésnek. A kutatásom eredményei arra engedtek következtetni, hogy amikor több hangszert próbál ki egy gyerek, akkor mindig talál egy adott rendszert, ahol a távolságok hangokat jelölnek, és a távolság növelésével vagy csökkentésével változtathatja a hangot, melyről tapasztalatot szerezhet. Így kapcsolódik tehát össze a zene a térrel.

A dal, a ritmus, a ritmika alapvetően behálózza az egész lényünket, mondhatni létszükségletünk a zene. Honnan jött az ötlet, hogy olyan zenei tevékenységeket vigyél be az óvodába, amivel fejleszthetőek a térorientációs képességek?

Nullától hatéves korig tart az az időszak, amikor el kell kezdeni a gyermek zenei fejlesztését. A 3–6 éves korosztály pont az óvodai időszak, ahol – akinek nincs otthon kéznél hangszer – a szülők elérhetik, hogy valamilyen zenei fejlesztésben részesülhessen a gyermek. Tehát itt már esélyük van arra, hogy a bennük rejlő tehetség kibontakozzon, ezért fontos, hogy egy olyan ideális csoport jöjjön létre, ahol foglalkozunk a gyerekek zenei fejlesztésével. Ott azt imitálnák az óvónők, ahogy egy zenészcsaládban passzív módon szívják magukba a zenét a gyerekek, nem pedig külön foglalkozásokat tartanának. El szerettem volna rugaszkodni a frontális módszerektől.

Mit gondolsz, a zene milyen hatást képes gyakorolni a mindennapi életre kisgyermekkorban?

Például indirekt módon fejlődik a logikus gondolkodásuk vagy a szóbeli kifejeződésük, melyeknek az iskoláskorban, de később felnőttkorban is vitathatatlanul hasznát vehetik a gyerekek. A zenei értésük, a zene iránti viszonyulásuk és az esztétikai érzékeik is fejlődnek, de a zene természetesen az empátiára is hatással van. Ha pedig nem egy járványhullám közepén zajlik le a kutatás, akkor nemcsak egy stagnálást észlelhettünk volna ez utóbbinál, hanem biztos vagyok benne, hogy emelkedett volna a pozitív hatások értéke, ugyanis a kontrollcsoport ugyanennél a változónál visszaesést mutatott.

Hogyan kell elképzelni azt a szintfelmérő rendszert, amivel felmérhető egy gyermek aktuális zenei fejlettségi szintje?

Zenei tartalmú játékos feladatokat végeztünk a gyerekekkel, egyénileg, egy külön szobában, tehát csak a felmért gyerek és én voltunk jelen. Minden feladat valamilyen készségre irányult. Ilyen például a dallamhallás, ahol én eléneklek egy rövid dallamot, amit nekik első hallás után vissza kell énekelniük. Hasonló elven vizsgáltam a tempóérzékelést, mely során hallanak egy rövid hangszeres részletet, ami folyamatosan gyorsul vagy lassul, esetleg ugyanazt a tempót diktálja, így ezt kell észrevenniük. Természetesen az ő nyelvükön, hiszen nyilván a gyorsulás, lassulás, stagnálás fogalmakat nem értik meg, ezért megbeszéltük, hogy figyeljék a zenét, és fogalmazzák meg, mit tapasztalnak a zene végén: vagy „gepárdgyors” lett a zene, vagy csigalassú, vagy ugyanolyan maradt – itt persze az azonosság és a különbség fogalmát előre tisztáztuk a gyerekekkel.

Milyen méréstechnikai lehetőségeket tudtál használni?

A zenei fejlettségi szintek vizsgálatánál egy tematikai egység mentén vizsgálódtam, mégpedig a Janurik–Józsa kutatáshoz^[1] használt tesztsornak a témakörei voltak megadva – dallamhallás, tempóérzékelés –, és a zenei előképzettségemből kiindulva találtam ki feladatokat óvodás szinten. Ez szolgált eszközül a zenei fejlettség vizsgálatához.

Az érzelmi fejlettség vizsgálatához egy SDQ-kérdőív^[2] (Képességek és nehézségek) alapján tájékozódtam, amit az óvónők a kutatás elején, illetve végén kitöltöttek minden egyes gyerekre vonatkozóan. Például, hogy mennyire ingerlékeny egy gyerek, hány barátja van, mennyit beszél stb.

A térbeli tájékozódást pedig testsémával vizsgáltam, azaz először a jobb kéz-bal láb, bal kéz-jobb láb mozgást vizsgáltam, majd jöttek olyan szituációk, amelyek már voltak, akiknek nem mentek olyan könnyen – pl. fogjuk meg a jobb kezünkkel a bal fülünket.

A kognitív vizsgálathoz Gyarmathy Éva Kognitív Profil Tesztjének egyik altesztjét használtam fel számítógépes program formájában, ahol halmazkiegészítés volt a feladat, amiben különböző formájú alakzatok voltak egy halmazban, ezekből hiányzott egy-egy darab, és oda kellett beilleszteni a hiányzó alakzatot.

A beszédkészséget két részről vizsgáltam. Egyrészt megfigyeltem a beszédtisztaságot, azaz, hogy mennyi hangot tudott tisztán ejteni egy gyerek – volt olyan gyerek, akinek már megvolt az összes hangja –, de ha valakinek hiányzott a „s” hangja vagy az „r” hangja, úgy azokat feljegyeztem. Másrészt a szókincset mértem, ahol úgy tudtam vizsgálni az alapszókincs mértékét, hogy el kellett magyarázniuk egy ismeretlen szót, például ilyen volt a csizmadia – amit jellemzően egy-két gyereknél többen nem ismertek egy meséből –, a mondatalkotásuk, szóbeli kifejeződésük így meg tudott mutatkozni, ahogyan próbálták meghatározni a jelentését.

A szülők mennyire voltak partnerek a kutatás során?

A legeslegelső lépésem az volt, hogy adtam egy részletes tájékoztatót minden szülőnek mind a zenei csoportban, mind a kontrollcsoportban. Ebben a tájékoztatóban leírtam, hogy ki vagyok, és mit szeretnék csinálni, illetve mindebben milyen szerepet kapnak a gyerekeik. Ezeket aláírással visszakértem, senkinek nem volt ellenvetése, volt egy szülő, aki megkeresett, de csak azért, mert nagyon érdekelte, amit csinálok, így külön kért tőlem anyagot, felmérőt – ő egyébként fuvolatanár a helyi iskolában, és ennek természetesen külön örültem.

Milyen tematikus egységekre sikerült felosztani a 8 hónapon át tartó, heti rendszerességgel megtervezett, 23 alkalmas zenei gazdagító programot?

Két nagy területre osztottam a zenei programomat. Egyrészt a zeneismereti repertoár bővítése, másrészt pedig a hangszerismeret bővítése. Ezeket váltogattam hétről hétre. Hol új hangszert, hol új zenét vittem be – amire valamilyen játékot találtam ki, vagy csak rajzoltunk, a lényeg, hogy valamilyen nem zenei dolgot csináltunk zenére. Amikor hangszert vittem be, elsőként bemutattam részletesen, elmagyaráztam a hangszer felépítését, megszólaltatását, majd játszottam rajta néhány dalt. Ezután egyből adtam teret, hogy mindenki megnézhesse, ha volt rá alkalom, meg is szólaltathatták – persze egy klarinétot nem lehet mindenki szájába adni, de meg tudják fogni, mozgathatják a billentyűin az ujjaikat, amivel már megvan a sikerélmény. Egy hangszerbemutatónak ez a legfontosabb momentuma, ugyanis a lehető legtöbb érzékszervet bekapcsolja, ezzel pedig egyre maradandóbbá válhat az élmény.

Mit érthetünk azon, hogy „a legsokoldalúbb és a legkülönfélébb zenei ingereket kell biztosítanunk a gyerekek számára”?

Az emberi agy a hallás tekintetében úgy fejlődik, hogy azokból a zenei, illetve nem-zenei – vagyis verbális – ingerekből tud később gazdálkodni, amit kisgyerekkorban az agy megtanult elkülöníteni. Tehát minél több különféle hangot tudunk megkülönböztetni, annál tudatosabban tudjuk használni azokat. Azt gondolom, hogy ez lehet a szépen éneklés képességének az eredete. Ez az a plaszticitás, ami hároméves korban egyszer, majd 6–7 éves korban véglegesen bezárul. Ha ezt a sokszínűséget biztosítjuk a gyermeknek az életkezdéstől, minél variábilisabb hangszerek, zenék, éneklési skálák hallgattatásával, azzal bizonyosan sokat tudunk tenni zenei fejlődéséért.