Nem csak délelőtt tanár a tanár

Több mint 30 éve tanít az Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumban, s folyamatosan kerülnek ki a keze alól a versenyeken sikereket elérő diákok, ilyen a Nemzetközi Kémiai Diákolimpia vagy a Nemzetközi Junior Természettudományi Olimpia. Milyen eredményekkel büszkélkedhet ezen versenyek esetén? Hogyan kell elképzelni egy-egy ilyen versenyre való felkészítést, adott esetben a verseny helyszínére történő utazás megszervezését?

Fiatalként, amikor jómagam is versenyekre jártam, valahogy mindig úgy adódott, hogy éppen nem kerültem be az utolsó fordulóba. Ilyen volt a biológia OKTV is, ahol abban az évben valamilyen oknál fogva 22–23 embert hívtak csak be, de én pont a 24. voltam. Úgy érzem, ennek a kompenzálásaként kell segítenem azokat a gyerekeket, akik versenyezni akarnak. Sosem kényszerítettem egyik diákomat sem a versenyre, ilyenformán nekem az összes elért eredmény fontos, ami a diákjaimhoz kötődik. Ez inkább az ő sikerük. Hogy hogyan érem el ezt a sikert náluk, nagyjából olyan kérdés, mintha egy színészt megkérdeznénk arról, hogyan is kell eljátszani egy adott szerepet, amire nincs helyes válasz, csak csinálni kell. Néha természetesen elgondolkoztam rajta, mi is a titka, hogy ilyen jó eredmények születnek, és azt állapítottam meg, hogy különösen akkor, amikor sok diákom kerül a verseny döntőjébe, akkor egymással vetélkedve és egyszersmind egymást segítve is érnek el kiváló eredményeket.

Rám az alma materemben való tanítás során, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban figyeltek fel a kémiai tehetséggondozásban jártas szakemberek, amikor az alapvetően nyelvi beállítottságú iskolából az egyik évben öt gyerek jutott a kémia OKTV döntőjébe, amelyre sem azelőtt, sem azóta nem volt példa. Ez az öt diák egymást segítette és provokálta is egyszerre, annak érdekében, hogy jobban teljesítsenek. Az Apáczai jó hírű iskola, de így is nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy olyan gyerekek kerüljenek tagozatunkra, akik kimondottan a kémia iránt érdeklődnek.

Sok versenyre készítettem már fel a diákjaimat – például OKTV-re, Irinyi János Középiskolai Kémiaversenyre –, de konkrétan a Nemzetközi Kémiai Diákolimpiára Magyarországon diákokat nem készítek fel. A saját diákjaimat a tanórákon, szakkörökön felkészítem arra, hogy a verseny válogató két hetében megállják a helyüket, és sikeresen bekerüljenek a csapatba.

2004 óta rendezik meg a Nemzetközi Junior Természettudományi Olimpiát. A versenyt az indonézek indították el, amivel az volt a céljuk, hogy a saját gyerekeiket buzdítsák a természettudományi tárgyak iránt való érdeklődésre. Ennek a versenynek a felkészítőjét és válogatóját az Apáczaiban végezzük fizika és biológia szakos kollégáimmal. Kezdetben a kiutazásunkat kizárólag a Richter Gedeon Gyógyszergyár finanszírozta, bár ez a támogatás azóta is tart, de kiegészült más szponzorokkal, és az utóbbi években a Nemzeti Tehetség Program is támogat bennünket. A saját és más iskolákból érkező diákokat egy júniustól novemberig tartó időszakban készítjük fel, és közülük választjuk ki a legjobb hat főt, akikkel a versenyre pedig decemberben utazunk.

2011 óta Szaúd-Arábiába is jár felkészíteni a középiskolás diákokat a Nemzetközi Kémiai Diákolimpiára. Hogyan jött a lehetőség? Milyen tapasztalatokat szerzett a kinti oktatásról?

Szaúd-Arábia a 2008-as, Budapesten tartott Nemzetközi Kémiai Diákolimpián vett részt először. Ekkor a versenyre felkészítő szaúdi alapítvány képviselője meghívta Magyarfalvi Gábort, az ELTE oktatóját és az egész hazai olimpiai felkészítőnek a szervezőjét, hogy készítse fel a szaúdi csapatot az olimpiára. Kollégámnak azonban azzal kellett szembesülnie, hogy nem tudja betartani az előírt kéthetes felkészítési intervallumot, hiszen azok a gyerekek még a hetedikes tananyagot sem tudják, nemhogy olimpiai szintű feladatokat oldjanak meg. Szükség volt tehát valakire, aki összeköti a középiskolai és az olimpiai anyagot, merthogy náluk a középiskolai tananyag kémiából nagyon alapszintű.

Az Ötösöm lesz kémiából című példatáramnak 2000‑ben készült egy angol nyelvű kiadása, illetve akkor már évek óta jártam ki diákokkal az olimpiára, és sok diákom szerzett érmet, így rám is felfigyeltek. A szaúdiak meg akartak hívni egy egész évre, de ezt családi okok miatt nem tudtam volna vállalni. Azóta évente kétszer-háromszor járok ki egy-két hétre. Az oktatás angolul zajlik, de nem egyszerű, ugyanis a gyerekek többsége kezdetben nem tudott angolul, így mindig volt ott egy arabul beszélő tanár, aki angolról fordította nekik az elmondottakat, majd visszafordította a gyerekek kérdéseit. Az volt az érdekesség, hogy mivel nem lehetnek egy teremben a fiúk és a lányok, így az órákon csak fiúk ültek, a lányok pedig egy másik emeleten, kivetítőn néztek engem, csupán a hangjukat hallottuk, ha kérdeztek.

Az utóbbi egy évben online tartottuk az órákat. Azt tapasztaltam a kulturális különbségek kapcsán, hogy a lányokat sajnos nem tanítják meg logikusan gondolkodni. A tanulás nekik elsősorban csak magolást jelent. Versenyt is például abból rendeznek a gyerekeknek, hogy ki tudja hibátlanul felmondani a Korán teljes szövegét. Azt, hogy a logikus gondolkodásuk hiánya nem „genetikus”, vagyis csak nevelés kérdése, az bizonyítja, hogy nekünk sikerült néhány lánydiákot is eljuttatni az olimpiára, sőt érmet is szereztek.

Több évtizede tagja az általános iskolai korosztály számára meghirdetett Hevesy György Országos Kémiaverseny versenybizottságának és az országos döntő zsűrijének, de az Irinyi János Országos Kémiaverseny és a kémia OKTV döntőjére is szép számmal készített fel diákokat. Ön szerint mi inspirálja leginkább azokat, akik elindulnak ezeken a versenyen?

Óriási dolog, hogy vannak olyan tanárok, akik az egész életüket felteszik arra, hogy gyerekeket indítsanak ezeken a versenyeken. Ma még kevésbé lehet a heti egy-két órás kémiatanítással jó eredményt elérni. A tananyag most már annyira felszínes, hogy szükséges a külön tanári segítség a kiváló versenyeredmények eléréséhez.

Mit gondol a kémiaórákon való kísérletezésről? Miért fontos a diákoknak kísérlet útján bemutatni a kémia mint tantárgy gyakorlati értelmezését és elemzését? Közelebb engedi őket az ismeretekhez?

Azzal, hogy kísérletezünk, felkeltjük a gyerekek érdeklődését, mert robban és színes, amit csinálunk. A tapasztalatom ugyanakkor az, hogy a kísérletezést a gyerekek ugyan élvezik, de a következő órára már nem biztos, hogy emlékeznek arra, hogy valójában milyen kémiai folyamat is történt. Azt mondják, hogy egy prelegáló óra nem olyan hatékony, mint az interaktív, amin a diák is tevőlegesen részt vesz, illetve hogy például csoportmunkában dolgozik. Ezzel teljesen egyetértek, de ahhoz, hogy ilyen kísérletező órák és laborvizsgálatok legyenek, heti 4-5 órára lenne szükség, mert ez teszi igazán hatékonnyá tanítást, a heti 1 órába sajnos ezek nem férnek bele. Azok a tagozatos diákok, akik elegendő heti óraszámban tanulják a tantárgyat és akarnak is tanulni, el tudják érni az érettségin a 90-100%-os teljesítményt is, amellyel bármelyik szakirányú egyetemre felvételt nyerhetnek. Arra is van elég idő, hogy az elméleti tudás megerősítése mellett olyan laborgyakorlatokat is elvégezzenek, amiket majd az egyetemen is hasznosítani tudnak.

Tehát a kísérletnek mindenképpen van helye az oktatásban, de ez nem helyettesítheti az elméleti összefüggések szakszerű magyarázatát. Kétségtelen, hogy a gyerekek egy részét lehet motiválni a kísérletekkel, de a hatékonyságot pusztán ezek a tanári demonstrációs kísérletek nem fogják javítani.

Korábban részt vett a jelenlegi kémia kétszintű érettségi vizsga követelményeinek és a vizsga modelljének kialakításában. Vannak esetleg olyan témakörök vagy feladattípusok az érettségiben, melyek népszerűbbek, vagy olyanok, melyek nehézséget jelentenek a diákok számára?

Leginkább a nem népszerűt tudnám mondani. Az érettségi azért van, hogy befejezzük a gimnáziumot, és felvegyenek az egyetemre. Az érettségi tananyagának célja, hogy felmérje, mi az, amit sikerült tényleg megtanulni, másrészt pedig ellenőrizze, hogy megvannak-e azok a kompetenciák, amelyek szükségesek az egyetemi tanulmányokhoz. Természetesen vannak olyan témakörök, amelyeket a gyerekek nem igazán szeretnek. Ezek többségében a kémiai egyensúllyal kapcsolatosak, amiket ma már csak a fakultáción lehet megtanulni.

Ha valaki kémia–biológia szakterülettel foglalkozna tovább, az Apáczai miként tudja felkészíteni a diákot egy magas kvalitású – akár hazai, akár nemzetközi – egyetemre való bejutásra?

A gimnáziumunkban természettudományi és biológia tagozat is van. Négy- és hatévfolyamos képzési rendszerben dolgozunk. A négyévfolyamos képzésben működnek a már említett tagozatok, a hatévfolyamos pedig egy általános képzés, aminek az utolsó két évében fakultációval segítjük a továbbtanulni vágyókat. Évente közel negyven gyerek érettségizik kémiából az iskolánkban, a legjobb eredményeket általában a természettudományi tagozat éri el, többségében mind ötössel zárják az érettségi vizsgát, a zömük 80–90 pont feletti eredményt ér el. Neuwirth Gábor összesítésében az Apáczai kémiából magasan az első helyen áll; ebből a tárgyból a Fazekas gimnázium előtt vagyunk.

Mire intené tanárkollégiát, mire figyeljenek a kémia tanítása során?

Azt gondolom, hogy nemcsak a kémiatanárnak, hanem bármilyen tanárnak el kell fogadnia, hogy ez nem egy olyan munka, ami reggel nyolckor elkezdődik, azután délután kettőkor befejeződik, majd másnap reggel kezdődik újra. Ez egy olyan munka, ahol a délelőtt nem elég mindenre, hiszen a gyerekek versenyfelkészítése mindenképp délutánra marad, a versenyek általában hétvégén vannak, ahova érdemes tanárként a diákkal tartani. Tehát a tanárság hivatás, ennek következtében pedig ne menjen valaki azért tanárnak, mert hosszú a nyári szünet és délután nem kell foglalkozni semmivel, mert délelőtt vannak az órák. Az sem jó, ha valaki bizonytalan a szakmai tudásában, mert a gyerekek hamar észreveszik, hogy bizonytalan a tudása, és az a tanár-diák kapcsolat rovására megy.

2004-ben Rátz Tanár Úr Életműdíjat kapott. Véleménye szerint a Nemzetközi Kémiai Diákolimpiákra való sikeres felkészítéseknek köszönheti a díjat?

A Rátz Tanár Úr Életműdíjat a Richter Gedeon Gyógyszergyár alapította, ahol 1997 óta engem már jól ismernek. Az Életműdíjat megelőzte a Richter Gedeon Alapítvány Magyar Kémiaoktatásért-díja, amit 2000‑ben kaptam meg. A Kémikusok Egyesületében is sokat tevékenykedem, illetve annak idején a tanári szakosztálynak is vezetőségi tagja voltam, lehetséges, hogy ők támogattak és terjesztettek fel. Nagyon megtisztelve éreztem magam, de kicsit furcsa volt egyedüli 40 évesként ott ülni a sok 60–70 éves professzor között. Amire különösen büszke vagyok, az a MOL Mester-M Díja, amelyre a végzett diákjaim – akik már egyetemisták – ajánlottak engem, így 2010-ben ennek a díjnak is tulajdonosa lettem.

Volt-e olyan tanáregyéniség, aki befolyásolta Önt a pedagógushivatás választásában?

Természetesen volt. Aki a leginkább inspirált, egy orosztanár volt. Novák Évának hívták, mindössze egy évig tanított a gimnáziumban, utána sajnos csak rosszabbnál rosszabb orosztanárokat kaptunk. Nem tudom elmondani pontosan, de a szigora és a következetessége volt az, ami igazán megfogott. Kezdetben természetesen nagyon féltünk tőle – sőt utáltuk is –, de nem sokkal később nagyon megkedveltük. Tanáregyéniségnek mindenképp őt mondanám, de volt az általános iskolában egy kémiatanárom, akitől megtanulhattam a kémia alapjait, és aki megszerettette velem a tárgyat. Ő volt Gere Gézáné, annak a Gere Géza professzor úrnak a felesége, aki az ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékén dolgozott akkoriban. A harmadik pedig egy félzseni matematikatanár, akihez általános iskolában a Kis Matematikusok Baráti Körére jártam, Almási Béla tanár úr. Volt még egy szenzációs matematikatanárom, negyedikes gimnazista évemben, Solti Lajosné Gitta néni, akitől megtanulhattam, hogyan kell iskolai órarendet készíteni (azóta – rövid megszakításokkal – én készítettem az órarendet a mostani iskolámban, de így volt ez a korábbi iskolámban is). Sajnos nem sikerült teljesíteni a neki tett ígéretemet, miszerint a biológia–kémia szak után elvégzem a matematika szakot is. Majd az egyetemen volt egy professzorom, Nyilasi János, aki zseniális tanári demonstrációs kísérleteket mutatott be az előadásain, ami már akkor is rendhagyó volt, hiszen az egyetemen a folyamatos beszéden kívül aligha lehet mást hallani, ő viszont mindig kísérletezett. Úgy tudom, hogy ez manapság sem változott, kevesen kísérleteznek az egyetemi előadásaikon.

Mennyiben alakította át az Ön életét a pandémia? Kémiatanárként milyen megoldásokkal lehetett egy – főként kísérletekre alapuló – tantárgyat szemléletesen tanítani a digitális munkarend során?

Nagyon átalakította, de szerencsésnek érzem magam ebben. Van egy érettségi előkészítő tanfolyamom. Szerencsés véletlen vagy talán a sors keze, hogy egy egykori diákom – aki most már állatorvos és több céget vezet – felkeresett engem a pandémia előtti nyáron, 2019-ben, hogy a tanfolyamomnak az összes előadását és összes példamegoldó-foglalkozását vegyük föl videóra. Így semmi gondot nem okozott a járvány kezdetén az átállás az online tanításra. A hallgatók visszajelzése alapján kvázi jobb is volt a digitális munkarendben tanulni, ugyanis amit nem értettek, azt újra meg újra visszajátszhatták. Az iskolai online oktatás sem okozott gondot, az egyetlen problémám az volt, hogy nem kaptam azonnali visszajelzést, nem láttam a gyerekek szemét, amiből azonnal megtudhatom, tényleg értik-e, amit magyarázok.

Sajnos a tagozatosaimnak nem tudtam online kísérleteket bemutatni. Az interneten található filmek soha nem olyanok, mint amilyeneket én tudok élőben bemutatni. Most májustól újra járhatunk iskolába, ezért ebben az egy hónapban mutatom be nekik azokat a kísérleteket, amelyeket a digitális munkarend során nem volt lehetőségünk együtt megvizsgálni.