Olvasási idő: 
9 perc
Author

„Nem akartam önmagam karikatúrája lenni”

Spori! című rovatunkban hónapról hónapra olyan fiatal sportolókat szólaltatunk meg, akik az évek során kitartó munkával egyre feljebb és feljebb jutottak választott sportágukban, ezúttal viszont egy röplabdaedzővel volt alkalmunk beszélgetni. Karrierjének kezdete egészen Dunaújvárosig nyúlik vissza, s életének különböző fázisaiban először sportolóként, majd másodedzőként tevékenykedett, végül e sport iránti szeretete és tudása szerint felkérték a békéscsabai női röplabdacsapat vezetőedzőjének. Tóth Gábor röplabdaedzővel beszélgettünk elhivatottságról, edzői affinitásról és sportpszichológiáról.

Tóth Gábor Dunaújvárosban kezdte röplabdakarrierjét. 1997-ben találkozott először a sporttal, ahogyan fogalmaz, egy banális félreértés okán, ugyanis a Dunaújvárosi Arany János Általános Iskolában – ahol Gábor iskolás éveit töltötte – különféle szakkörök közül lehetett válogatni. Leginkább a futball vagy a kézilabda irányába húzott a szíve, „mert a labda volt az, ami gyerekként mindig is nagyon vonzott.” De – ha lehet így fogalmazni – rosszkor volt jó helyen, hiszen kézilabdaedzésre készült, ám egy röplabdaedzésre ment el. Ott Szentirmai László úgy gondolta, hogy érdemes lenne foglalkoznia a sporttal, mert volt hozzá affinitása, jól állt neki, ügyes volt benne. S ugyanő volt az is, aki kapcsolatban volt a Dunaferr Sportegyesülettel, ahol számos szakosztály mellett megtalálható volt – mindmáig – a röplabda is. Így került Gábor a városi és megyei amatőr versenyektől a már versenysportolói keretek között működő utánpótláscsapatba, ahol Kelemen István trenírozta. Nála tanulta meg a röplabda minden csínját-bínját.

Szakközépiskolai éveit a – mai nevén – Dunaújvárosi SZC Hild József Technikum, Szakképző Iskola és Szakiskolában töltötte. „Kiemelkedő pedagógusként és sportnagyapaként tekintettem Liszi Ferenc testnevelőtanárra. Ő volt az, aki nagyon sok fiúból nevelt férfit, s megtanította számunkra, mit jelent a hűség, a bizalom, a lojalitás és a csapatszellem” – mesélte Gábor. „Ők hárman voltak azok a pedagógusok az életemben, akiknek nagyon sokat köszönhetek, és hálás vagyok minden erőfeszítésükért és kitartásukért.” Gábor a középiskola második osztályába járt, amikor felnőtt szerződést kapott többedmagával, így a profi pályafutása már igen fiatalon elkezdődhetett.

Az élet viszont másképp alakult számára. A fiatal edző egy román csapatnál játszott az első osztályban, amikor azt érezte, hogy elérte azt a célt, amit kitűzött magának az induláskor. „Jó szezonokat futottam, jól teljesítettem, minden tökéletesen haladt előre. A válogatottba is mindig bejutottam, ezért vártam, hogy továbbjuthassak, hogy valami változzon, hogy valami új történjen. De hát nem jött semmiféle újdonság” – magyarázta Gábor. „Felismertem, hogy ez nincs rendjén, és bizonyára mást akarhat tőlem az élet. Elhatároztam, hogy nem leszek önmagam karikatúrája játékosként.”

Felmondott a klubnál. Ezt követően Svédországban töltött hat hónapot egy félamatőr klubnál, ahol nagyjából a fizetése volt az egyetlen motivációja, ezért inkább hazaköltözött Magyarországra, ahol viszont egy légüres térben érezte magát; nem tudta, mihez kezdjen a jövőben. „Ez nem olyan, hogy ha valamit leraktál az asztalra, akkor már rögtön minden klub sorban áll, hogy téged akar” – tette hozzá Gábor.

Egy sportkomplexumban vállalt munkát „kávéfőzőként”. És végtére is, szerencséje volt, hiszen számos röplabdához közel álló edző, sportoló vagy újságíró fordult meg a kávézóban, így nemsokára a második kerületi Pénzügyőr Sportegyesület utánpótláscsapatának lett az edzője. Bár igazán jól érezte magát, élvezte az edzői létet, de már nem akart visszamenni játszani. S hogy, hogy nem, kapott egy telefonhívást Sasa Nedeljkovićtól, aki a békéscsabai női röplabdacsapathoz hívta másodedzőnek. „Nem gondolkoztam rajta, hogy elfogadjam-e vagy sem. Ez egy lehetőség volt, amit nem szabadott elszalasztani, mert ha az ember elszalasztja a felkínált lehetőségeket, akkor aligha fog az élet újakat kínálni.”

A 2016/2017-es szezonban nagy sikereket ért el a csapat, de Gábor szeretett volna még feljebb jutni. Egy évvel később az MTK-tól keresték fel, ahol elkezdhette vezetőedzői képességeit kipróbálni, elképzeléseit véghez vinni. „Az edzői ars poeticám, hogy azoknak az embereknek, játékosoknak, akik velem dolgoznak, sikeresnek kell lenniük a sportban és az életben egyaránt. Az a feladatom, hogy sikeressé tegyem a csapatomat.” 2020-ig maradt az MTK vezetőedzője, ám a koronavírus-járvány keresztülhúzta a csapat számításait, így Gábornak is változtatnia kellett. Mivel nem akart felhagyni edzői munkálkodásával, ezért mint vezetőedző visszatért Békéscsabára (BRSE), ahol azóta is folytatja edzői feladatkörét.

A fiatal, tapasztalt edző szerint az edzői léthez hozzátartozik az is, hogy olykor pszichológusként gondolkozzon az ember. Szerinte munkájában gyakran kell ellátnia pszichológusi feladatkört, egyszerűen kötelező foglalkoznia játékosainak lelki gondjaival és terheivel is. „Nagyon jó elmondani, ha éppen megnyertünk egy meccset, azonban az odáig vezető út nagyon sok hétköznapon át vezet. Mindenkinek vannak problémái, a sportolóknak ugyanúgy, mint annak, aki beül az irodába. Az sem segít a dolgon, hogy férfiként kell – ami valljuk be, nem mindig egyszerű – megértenem a női csapat minden tagjának egyéni problémáját, s ugyanígy van ez visszafelé is, nekik sem feltétlen a legegyszerűbb engem megérteniük” – fejtette ki Gábor.

Úgy gondolja, hogy minden játékosnak, illetve az edzőnek is saját világképe van. Ezek gyakran nem egyeznek, de mindig találniuk kell egy metszéspontot, amiben egyetértenek, amiben közös az érdekük. Az edzőnek – mondja Gábor – az a feladata, hogy meggyőzze a játékosait arról, hogy nem ellenük akar dolgozni, hanem értük, vagy sokkal inkább velük. Ezt többféleképpen meg lehet tenni, de az talán biztos, hogy a racionális érvek nem mindig a legkézenfekvőbb motivációs tényezők egy csapat életében. A racionalitás a sport világában nem vállalható, csak egy szelete a világnak, ami az egyéni érdekekről szól. A játékosait leginkább intuitív módon igyekszik meggyőzni. Jól ismeri őket, tudja, milyen nehézségekkel küzdenek. „Ilyen helyzetben nincs olyan, hogy a magam igazáról kell meggyőznöm valakit, ez képtelenség” – tette hozzá.

Az egyéni motiváció tehát sokkal árnyaltabb képlet. Gábor magát nagyon jól tudja motiválni magasztos célokkal, mint a csapatsporttal, ahol egymás hátának feszülve küzd a csapat egy közös célért. Számára ez ad erőt sokszor, de mivel nem vagyunk egyformák – mondja –, ezért vannak olyanok, akiket ilyen célokkal aligha lehet motiválni. „De nekem mint edzőnek – s ezzel együtt »mint pszichológusnak« – meg kell találnom azt a triggert a játékosban, amitől ő »megindul«, amitől a legtöbbet beleadja a játékba.” Gábor egyébként nagyon sokat foglalkozott a sportpszichológiával is, aminek a legfontosabb célja és feladata, hogy a csapatot egy közös irányba terelje. Ennek pedig megvannak a maga alapelemei, mint például a közös idő, amivel a csapat mélyítheti az önképét. „Ha nem töltenek együtt elég időt a játékosok, akkor az egész semmit sem ér. Úgy nem lehet csapatot építeni, ha nincsenek együtt az emberek. Fontos, hogy együtt legyünk mindig, hogy a pályán is érezhető legyen, ott van mindenki, akire számíthatok” – magyarázta Gábor.

Gábor beszélt arról is, hogy csapata milyen sikereket ért el az utóbbi időben. „Közép-európai sikernek tartom a Mevza-kupagyőzelmet. Az elődöntőt a Mladost Zagreb ellen nyertük meg, ahol a lányok heroikusan küzdöttek. A döntőt Szlovéniában játszottuk a Nova KBM Branik Maribor ellen, idegen környezetben. Annak ellenére is mindent beleadtak a lányok, hogy a döntő előtt egy héttel a Vasassal szemben elvesztettük a Magyar Kupát.” Hozzátette: ennek a két kupaküzdelemnek a hátteréből kitetszik, hogy a BRSE nagyon jó mentális állapotról adott tanúbizonyságot, hiszen annak ellenére, hogy a Magyar Kupa döntőjében veszítettek, talán sokkal erősebbé váltak a külföldi környezetben, ahol bizonyíthattak a szlovénekkel szemben. Gábor – aki bizakodóan beszélt végig – szerint komoly riválisai egymásnak a Vasassal. Kiemelte, hogy a koronavírus-járvány miatt volt, hogy az egész csapat megbetegedett, ezért nem tudtak megjelenni a bajnoki döntő mérkőzésen, „tehát ez egy hullámvölgyekkel és -hegyekkel tarkított út; van még hova fejlődnünk, van miért edzenünk, de nagyon jó irányba tart a békés­csabai női röplabdacsapat.”