Nem a versenyeredmény, hanem az ember számít

Mikor kezdődött a pedagóguspályájuk? Milyen tantárgyakat tanítanak jelenleg a Batthyány Lajos Gimnáziumban?

Alexa Mercédesz: 1993-ban végeztem földrajz–testnevelés szakos tanárként, egy év kihagyással azóta a pályán vagyok. Volt, hogy csak úszást tanítottam, volt, hogy testnevelést. 2001 óta vagyok a Batthyány Lajos Gimnáziumban, ahol mindkét tárgyat emelt óraszámban tanítom.

Alexa Péter: Én 1995-ben szereztem meg az első diplomámat a főiskolán, aztán ezt két egyetemi kiegészítő diploma követte. 1995 óta tanítok, az első négy évemet Székesfehérváron töltöttem, majd Nagykanizsára kerültem 1999-ben, azóta vagyok a Batthyány Lajos Gimnázium földrajz–történelem szakos tanára.

2020-ban megkapták a Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért díjat. Mióta foglalkoznak tehetséggondozással? Mit jelent ez a díj Önöknek?

A. P.: Ez a díj óriási megtiszteltetés számomra, főleg azért, mert korábban évekig nem sikerült elnyernem, így én már nem is igen számítottam rá. Azt el kell árulnom, hogy abban az évben az ajánlók nélkülem adták be a pályázatot, így én az egészről semmit nem tudtam mindaddig, amíg meg nem kaptam az értesítést. Azt ellenben tudtam, hogy Mercédeszt jelölik. Érdekes történet, hogy amikor Merci megkapta az értesítést, akkor olyan helyen voltunk, ahol nem igazán volt térerő, így az én üzenetem nem érkezett meg. Ő már mindenkivel beszélt, mindenkit felhívott, de mivel én nem tudtam, hogy én is elnyertem, meglepődtem, amikor nekem is jött értesítés. Az volt az első gondolatom, hogy milyen kedvesek, hogy férjként nekem is gratulálnak Mercédesz díjához. Csak utána néztem meg jobban, és akkor láttam meg a saját nevemet a levélben. Mióta elkezdtem dolgozni, azóta foglalkozom tehetséggondozással. Nekem ez egy nagyon lényeges része a mindennapi munkámnak. Az előző iskolámban is végeztem ilyen munkát, és nagyon jó érzés, hogy az első földrajz OKTV-döntősöm most a Szegedi Tudományegyetem tanára. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de én erre tettem fel az életem.

A. M.: Én nem olyan régóta foglalkozom tehetséggondozással, mert sok más munkát is végeztem az iskolában, nem igazán maradt rá energiám. Tánckoreográfiákat tanítottam be szalagavatókra, táncversenyekre. Amikor Péterrel kezdtünk közös utakat járni, akkor támadt az a gondolatom, hogy megpróbálom az én diákjaimmal is. Kezdetben a tehetséges, érdeklődő diákjaimat Péterhez irányítottam, így a tanórákon én voltam velük, ő pedig felkészítette őket a versenyekre. Azt, hogy mikortól foglalkozom tehetséggondozással, nagyon nehéz megmondani. Körülbelül tíz-tizenöt éve már én készítem fel a saját tanítványaim. Mindig volt egy erős mag, akikre építeni tudtam, és persze a tehetséggondozásba a végén mindig bekapcsolódott Péter is. Mondhatjuk, hogy külön-külön dolgozunk, de mindig volt átfedés is. Ami a Bonis Bona díjat illeti, először Péter ötlete volt, hogy jelöljenek engem, mert már annyi eredményem volt. Emlékszem, az első reakcióm az volt, hogy nincs időm a sok feladatom mellett összeállítani a pályázatom anyagát. Nem igazán vettem komolyan ezt a felvetést, de az egyik kisdiákom anyukája jelölt, a pályázatot pedig a párom rakta össze. Miután Péter többször nem kapta meg, így én sem reménykedtem benne. Nagyon meglepődtem, amikor jött az értesítés, megtisztelő volt, nagyon meghatódtam.

Aki tehetségeket gondoz, az a jövőbe tekint. Mit gondolnak Önök erről? Szükség van a tehetségek felkarolására a Z és az alfa generációnál is?

A. P.: Teljesen másként kell gondozni őket, ebből fakadnak is kihívások számunkra bőven. Nem is feltétlenül kapcsolnám generációkhoz, mert akár néhány évenként is tapasztaljuk, hogy radikálisan változtatni kell. Mi nyolcosztályos és négyosztályos képzésekre járókkal is dolgozunk. Nagyon sokat kell változni és változtatni akkor, ha az ember sikeresen akar versenyre felkészítést vagy tehetséggondozást végezni. Manapság talán a legnagyobb különbség az, hogy lényegesen nehezebb a diákokat motiválni, többletmunkára bírni. Sokkal intenzívebb a világuk, amihez a tehetséggondozásnak is alkalmazkodni kell. Lényegesen célratörőbbnek és sokkal hatékonyabbnak kell lenni, mint régen, ugyanakkor nagyon céltudatosak a mai fiatalok. Azt nem lehet, hogy a gyereket igazítjuk az öt vagy tíz évvel ezelőtti módszerekhez, mert akkor biztos, hogy nem lesz eredmény.

A. M.: Én azt vettem észre, hogy először ki kell alakítani egy személyes kapcsolatot a gyerekekkel. Ez nem biztos, hogy a tananyagon keresztül fog történni. Ha megérzik, hogy valami pluszt fognak kapni, akkor egy idő után be lehet vonni őket olyan munkába, amivel eredményeket fognak elérni. Ha azt mondjuk nekik, hogy ha ezt megcsinálod, akkor ilyen és ilyen eredményt fogsz elérni, az mostanában már nem elég, mert teljesen más a munkamorál most, mint régen. Sokkal többet játszunk vagy beszélgetünk a felkészítő órákon is akár, mint régen, de ez szükséges ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk együtt dolgozni. A mai generáció világa túlpörgött, tele van kütyükkel. Ha nem jön nekik azonnal sikerélmény, nem csinálják tovább, feladják, nem érdekli őket tovább az adott dolog.

A. P.: Ennek kapcsán egyre többször merül fel az a kérdés is, ami tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt: „Miért kell ezt megtanulni?” Többször kérdezték már a gyerekek például, hogy miért kell megtanulniuk a térképhasználatot, mikor ott van a GPS. Több ilyen példát is tudnék még mondani, és ezeket a kérdéseket nem ugorhatom át, mert várják tőlem a választ.

A. M.: Amivel szerintem meg tudjuk fogni őket, hogy nemcsak tantárgyat tanítunk, hanem kompetenciákat. Megtanítjuk, hogyan kell egy pályamunkát megírni, vagy hogyan kell külső vizsgabizottság előtt szóbelizni, vagy akár népes közönség előtt előadást tartani. Nemegyszer kapunk visszajelzést a volt diákjainktól, hogy milyen jó, hogy nekik nem az egyetemen kell megtanulni jegyzetet készíteni a dolgozataikhoz, tudnak jó prezentációt készíteni és azt elő is tudják adni. Akikkel meg tudjuk értetni a szakkörökkel kapcsolatban, hogy a munkának igazán ez a hozadéka, és nem csak a versenyeredmény számít, azokkal tudunk együtt dolgozni.

Elhivatottan tesznek azért, hogy a diákokból a legjobbat hozzák ki, hogy felismerjék és segítsék a tehetségeket. Miért érdemes egy pedagógusnak ilyen tevékenységet végezni?

A. P.: Nekem a tehetséggondozás a cseresznye a tejszínhab tetején. Az embernek van egy mindennapi munkája, amiben van egyfajta monotonitás. Részemről a tehetséggondozás akkor működik jól, ha ez egy kölcsönös adok-kapok. Egyrészt azért szeretem a tehetséggondozást, mert szeretek nálam okosabbakkal együtt lenni. Másrészről nagyon sokat segít a mindennapi munkámban az, hogy néha kizökkenek belőle, mert a szakkörök kapcsán olyan dolgokat tehetek, amiket nagyon szeretek, ezáltal én is töltődöm. Sokat segít abban, hogy szakmailag megújuljak, hogy folyamatosan új információkhoz jussak. Mentálisan is sokat jelent, ha egy verseny után látom, hogy a diák boldogan megy haza, mert tudja, hogy jól sikerült, én meg tudom, hogy ebben nekem is részem volt.

A. M.: Ez hasonló nálam is. Sok energiát kell a tehetséggondozásba fektetni, de sokkal több energiát kapok vissza a gyerekektől. Azért a mindennapi tanítás, a napi küzdelmek le tudják törni az ember lelkesedését, a tehetséggondozás kapcsán viszont sok esetben olyan energiákat kapunk, amelyekért megéri dolgozni. Ezekre a felkészítésekre nekünk is sokat kell készülni, de ez nagyon jó dolog, mert miközben egyre kevesebb anyagot kell a hétköznapokban megtanítani, addig itt a szakkörökön sokkal többet kell átadni. A másik dolog, hogy most már nemcsak azt kell megnézni, ami a versenyekre kell, hanem azt is meg kell nézni, hogyan tudom az anyagot eljuttatni hozzájuk. Egyre többet olvasok, videókat nézek ezzel kapcsolatban, keresem, hogy mik azok a módszerek, amikkel hatékonyabbá tudom tenni a tanítást. Szükséges a folyamatos tanulás a tehetséggondozáshoz, és ez engem feltölt.

A hétköznapokban hogyan zajlik a tehetség­gondozás?

A. P.: A felkészülések, a tehetséggondozás általában délutánonként zajlanak, szakkörök formájában. Ennek a felépítése a gyerekektől is függ. Volt olyan időszakom, amikor heti négy délután is bent voltam, most heti két alkalommal tartok szakkört. Van egy versenynaptárunk, tudjuk, hogy mikor milyen versenyekre készülünk, vagy hogy mikor kell a Tudományos Diákköri Konferenciára anyagot készíteni. Ezt szeptemberben összeállítjuk, ennek alapján történik a felkészítés. Minden versenyre egy kicsit másként kell készülni, ezért ilyenkor figyeljük, meddig lehet a diákot terhelni. Mindig elmondjuk nekik, hogy milyen versenyek vannak, milyen határidőkkel, és megkérdezzük, hogy mit tudnak vállalni. Ha párhuzamosan futnak versenyek, akkor külön kell rá készülni, ilyenkor csoportokban dolgozunk, ez főleg a történelemnél szokott előfordulni. Talán a legjobb példa erre az Estöri nevezetű nagyon speciális, kreatív történelmi verseny, amelynek minden évben egy adott magyar történelmi korszak a témája. Van online fordulója, a középdöntőben egy előadást kell készítenie a háromfős csapatnak, a döntőben pedig többek között egy színpadi jelenetet kell előadni, tehát ez tényleg egy nagyon komplex verseny. Erre nem mindenki kapható, hiszen teljesen más attitűd kell ahhoz, hogy valaki ki merjen állni a kismartoni Esterházy-kastély Haydn-termének a színpadára, mint az osztályteremben. Az egyik földrajzverseny döntőjében például terepi tájékozódás szerepel gyakorlati feladatként. Ezért fontosnak tartjuk tájékoztatni a gyerekeket az egyes versenyekkel kapcsolatos sajátosságokról, és tiszteletben kell tartanunk a választásukat, mert egy földrajz iránt érdeklődő diák nem biztos, hogy szívesen szaladgál térképpel és iránytűvel a kezében egy erdőben.

A. M.: Nekem is hasonlóan telnek a délutánjaim, de tavaly is volt olyan, hogy a szakköröm nulladik órában heti egy alkalommal indult. Majd jöttek a gyerekek, hogy „tanárnő, még egy legyen!”, meg még egy és még egy, és eljutottunk oda, hogy heti négyszer is bementem nulladik órára. Egy nagyobb és több kisebb létszámú tehetséggondozó csoportom van. Nemegyszer volt olyan is, hogy online beszéltünk este hét óra után, mert akkor ért rá mindenki. De az online térben is az történt, ami személyesen: volt, hogy tételt mondtak fel, volt, hogy pályamunkához témát fejtettek ki. Ilyen tekintetben nagy szerencsénk van, hogy a pandémia óta már ismerjük az online tér adta lehetőségeket. Olyan is előfordult már velem, hogy az iskolában egy teremben ültem, és óránként váltották egymást a gyerekek. Néha besűrűsödnek a feladatok, és van, hogy nagyon fáradtan fekszünk le, de akkor is megéri, mert töltődünk általa.

A tehetséggondozásnak része a pályázatokon való részvétel? Szoktak pályázatokon részt venni? Vannak esetleg olyan versenyek, amelyekre minden évben készítenek fel diákokat?

A. M.: Általában a standard versenyekre készítjük fel a diákokat, ez teszi ki a tehetséggondozás jelentős részét. Ha bejön egy pályázat, akkor elsősorban megbeszéljük, hogy érdemes-e elindulni rajta, érdemes-e energiát belefektetni és van-e olyan diák, akinek ez jó lenne. Idén volt az Izsák Imre Alapítvány vármegyei természettudományos diákkonferenciája. Ez a lehetőség szembejött velünk egy kirándulás során. Egy kislányt indítottunk rajta, aki ugyan nem akart versenyezni, de hihetetlenül jó előadó. Végül meggyőztük, részt vett a konferencián és nagyon jó kis előadás született, tehát igyekszünk figyelni és kihasználni a pályázat jellegű lehetőségeket is.

A. P.: A pályázatok és versenyek kapcsán ragaszkodunk ahhoz, hogy olyan kihívás legyen a gyerekek számára, ahol bele kell tenniük valami pluszt. Nagyon ritkán megyünk bele olyan lehetőségbe, ahol csupán a szakirodalom mechanikus feldolgozása a cél. Számos figyelemre méltó kutatást, riportot készítettek a diákjaim, például készítettek egy kisfilmet, melynek keretében beszélgettek a Felvidékről kitelepített hazánkfiával, de forgattak videót elhagyott faluról is egy pályázat keretében. Ami a versenyeket illeti, az összes fontosabb országos versenyen el tudunk indulni, vagy részt veszünk rajtuk lebonyolítóként. Fontos az is, hogy az adott versenyre személyesen is el tudjunk jutni. Hála Istennek a tankerület és az intézmény is támogat minket, így például el tudjuk vinni a gyerekeket a debreceni Less Nándor Földrajzversenyre, ami tőlünk 500 kilométerre van.

Pályájuk során voltak olyan eredmények, amelyekre a mai napig büszkén gondolnak vissza, vagy amelyeknek hosszú távú következményeik voltak?

A. M.: Nem is eredményekre tudok visszagondolni, hanem emberekre, és nem is biztos, hogy az a diák, akire én büszkén gondolok vissza, jó versenyeredményeket ért el. Az egyik volt diákom például, aki most írja a doktoriját, úgy került hozzám, hogy nem is érdekelte a földrajz, csak jelentkeznie kellett valamilyen fakultációra. Mikor le kellett adni az érettségi jelentkezést, odaállt elém februárban és megkérdezte, hogy szerintem sikerrel venné-e az emelt szintű földrajzérettségit. Mondtam neki, hogy ha beleteszi a munkát, akkor én segítek. Végül szép eredménnyel tette le az érettségit, geológus lett és most írja a doktoriját. Van egy most egyetemista volt diákom is, aki mindig ír, hogy éppen hol tartott földrajzból előadást angol nyelven, milyen eredményt ért el az OTDK-n, és hogy csak azért lett második helyezett, mert egy szintén volt tanítványom megelőzte. Számomra ezek a dolgok azok, amelyekre büszke vagyok.

A. P.: Az iskolában nemcsak szakköröket tartunk, hanem kvízeket is. Most szombaton találkoztam a volt diákokkal, akik kérték, hogy legyen újra egy kvíz az iskolában, amikor senki más nincs bent. Ha pár évvel ezelőtt kérdeztek volna, soroltam volna a versenyeredményeket, de rájöttem, hogy a lényeg, amit Merci is mondott: az emberek. Az, hogy a volt diákjaim a barátaim lettek, hogy kikérik a szakmai véleményem, sőt, voltam tanítványaim esküvői tanúja is. Nagyon jó érzés, amikor évekkel később is üzeneteket írnak, hogy milyen eredményeket értek el, vagy felkérnek, hogy első körben lektoráljam valamely tudományos munkájukat, netán meghívnak a doktori védésükre vagy a könyvbemutatójukra, vagy csak eljönnek kvízelni sok év után is. Nekem ezek az igazi eredmények, amik miatt a tehetséggondozást addig folytatom, amíg erőm engedi.