Eric Mazur hét éve tanított már fizikát a Harvardon, előadásait értették és szerették a hallgatói. A szép vizsgaátlag és a diákok elégedettsége megnyugtatta: jól végzi a dolgát. Aztán elolvasott egy tanulmányt, David Hestenes cikkét egy kísérletről. Ez a lehető legegyszerűbben azt ellenőrizte, mennyit értettek meg a hallgatók a fizika legalapvetőbb fogalmaiból a sikeresen elvégzett, bevezető fizikakurzus után. A vizsgálat – megdöbbentő módon – azt mutatta, hogy szinte semmit.
Nem hagyta nyugodni a felmérés eredménye, elhatározta, hogy elvégzi a saját hallgatóival is. A tesztlapok kiosztásakor érte az első meglepetés: egyik diákja ugyanis azt kérdezte, hogy a válaszokat az alapján adja-e meg, amit tanult, vagy aszerint, ahogy ő gondolja. De a végén sem spórolhatta meg a megrázkódtatást, hiszen ugyanazt tapasztalta, amit a tanulmány szerzője. Egy teljes félévnyi előadás, a sikeresen letett vizsgák után a hallgatói nem értették a fizika alapvető fogalmait. A törvényeket, tételeket, képleteket ismerték, csak a lényeget nem. Pontosabban azt, hogy ismereteik miként vonatkoznak életszerű vagy éppen valóságos eseményekre. Sokszor már a feladatokat is félreértelmezték.
Eric Mazur számára ez volt a jel, hogy másként kell tanítania. Amikor egyik előadásán már tíz perce magyarázott egy viszonylag egyszerű fogalmat anélkül, hogy diákjai megértették volna, hirtelen ötlettől vezérelve azt kérte tőlük: beszéljék meg csoportban a kérdést. A tanterem megtelt élettel, a tanulók vitáztak, magyaráztak, érveltek, öt perc múlva pedig készen álltak a válasszal. Azóta az órai jegyzeteket kiadja, azokat el kell olvasni a találkozásig. Az órán pedig problémákat beszélnek meg: alkalmazzák, megvitatják a tanultakat. Fizikusként az egyik „leghumánabb” módszert honosította meg, amit 16 éve ismerünk interaktív tanulásként, illetve tükrözött osztályteremként. De mintha nem alkalmaznánk. A matematikával kapcsolatban legalábbis igen ritkán.
A matematika nem „lila”, hanem „fekete-fehér”, a matematikáról nem beszélgetni kell, azt vagy tudod, vagy nem – mondta egykori tanárom. Eközben pedig a kutatások azt mutatják, hogy a szaktanárok közül a matematikatanár a legfrusztráltabb, mert érzi, hogy nem szeretik a tantárgyát.
Tele vagyunk merev és ezért használhatatlan kijelentésekkel a matematikáról és a tanulásáról. A kérdezéstechnika és a szövegértés például nemigen kerül elő matematikaórán, hiszen akkor mire való az irodalom- és nyelvtanóra?!... Sértetten olvassuk a felmérések eredményeit: „jó matekos” tanítványaink sincsenek a legkiválóbbak szintjén az OECD-felmérésben vagy a PISA-teszteken.
Közben nem szakítunk a módszerrel, amely számokká, képletekké formalizálja az életet, nem pedig fordítva. Elhisszük, hogy van „rossz matekos”, akinek csak az érettségin kell valahogy túljutnia. Aztán jöhet a „matematikátlan” élet… Amelyben családi kasszát kell kezelni, adózni, olykor hitelt felvenni, elosztani napokat feladatokkal, megszorozni Facebook-posztokat kedvelőkkel és ismertséggel. Titkon talán büszkék is vagyunk arra, hogy a matematika a kevesek kiváltsága, egy „külön világ”, és matematikusokból ritkán lesz közszereplő.
Jó lenne ebbe a külön világba menetrend szerinti járatokat indítani, jobb PISA-eredményekről olvasni, több lelkes diákkal találkozni, a közéletben is megmutatni a logika erejét.
Lehet, hogy Eric Mazur története rólunk szól? Vagy még inkább: hozzánk?