Néhány szempont iskolai megemlékezések készítéséhez

Szöveg: Achs Károly tanár, Karcagi SZC Teleki Blanka Gimnáziuma, Szakgimnáziuma és Kollégiuma, Mezőtúr

1. Mi a célunk a műsorral?

Ismeretátadás? A történelemóra színpadi megismétlése? Vagy inkább az érzelmekre hatás, az ünnepélyesség? Ismeretek nélkül valóban nem fog működni az előadás. De valamiféle érzelmi, művészi megközelítés is nélkülözhetetlen. Az arányok témától, helytől függenek. Általános iskolában hangsúlyosabb lehet március 15. eseményeinek számbavétele, mint gimnáziumban. Viszont egy Gulagról szóló műsorban még a gimnáziumban is több adat, esetleg kivetítés is szerepelhet, mert a téma nem annyira ismert. A legérdekesebb úgy hatni az érzelmekre, hogy közben új megközelítést, új információkat is adunk.

2. Honnan vegyük a forgatókönyvet?

Csak látszólag a könnyebbik út, ha kész anyagot választunk a műsorhoz. A másolt műsorok ritkán sikerülnek, szereplőik ritkán alkotók, inkább csak végrehajtók, a rendező nem tudja minden lépés mögöttes tartalmát, maga a másolás pedig etikai kérdéseket is felvethet. Egy megemlékezés akkor jó, ha a tanárok is, a gyerekek is hisznek a fontosságában, ha van közük hozzá, ha tudják, mi miért van benne. Ezért sokkal izgalmasabb a saját magunk által kitalált, olykor megszenvedett koncepció. Kevés boldogabb idő van egy tanár (és egy diák!) életében, mint amikor beindul a munka, amikor elkapja őket az alkotói hév.

Természetesen olyan tanár is megkaphatja a munkát, aki nem mozog otthonosan a színpadon – neki segíthetnek a nyilvánosságra hozott forgatókönyvek (például a SuliHáló honlapon), de mindenképp kezeljék szabadon, formálják át az ott található anyagot.

3. Kell-e egyáltalán forgatókönyv?

Gyakran előfordul, hogy a felkészítő tanár nagy munkával összeállítja a kész szöveget, majd kiosztja a gyerekeknek – pedig nem feltétlenül ez a legjobb út. A tanárnak valóban feladata, hogy kitaláljon egy koncepciót, alapötletet, de ha ez megvan, akkor a gyerekekkel együtt találják ki a részleteket. A színpadi munka kezdetén legyenek improvizációk, aztán foglalkozzunk egyik-másik pontosan elképzelt részlettel: egyszer csak elkezdenek a gyerekek is előállni nagyon jó ötletekkel. Ezzel azt is elérhetjük, hogy alkotótársak lesznek, hogy ügyükké válik az előadás, és a közös munkából alakul ki a szerkezet is. Ha örömteli munka folyik, akkor akár le sem kell írni a szó szerinti forgatókönyvet, csak a főbb pontokat, illetve a kötött szövegeket.

4. Mi legyen az alapötlet?

Egy történelmi eseményt nem csak a közismert mozzanatain keresztül lehet bemutatni. El lehet távolodni térben is, időben is, főszereplőkben is. Március 15-én nem a múzeum lépcsőjén szavaló Petőfit elevenítjük meg, hanem a forradalmárfeleségeket; október 23-án nem Nagy Imre beszédét idézzük vagy a rádió ostromát, hanem az aggódó szülőket, akiknek nem érkezett haza a gyermekük, miközben hallatszódnak a távoli lövések. Vagy 1958-at, amikor a feleség megkapja a hivatalos levelet férje kivégzéséről. A gyereket, akit tizenéves korában visznek ki először az elvadult 301-es parcellába apja sírjához. A nézőpont megválasztása is fontos. Milyen volt 56 egy kamasz szemével?

Különösen érdekesek lehetnek a helyi események: asszonyok beszélgetése a piacon katona férjükről, idézetek korabeli helyi újságokból, az elesett honvédek nevének felsorolása, köztünk élő 56-osok börtönnaplója stb.

5. Kapcsolódás a jelenhez

A jó műsorok akkor hatnak, ha van kapcsolódásuk a mához és magához a nézőhöz. Ez azonban kényes terület: könnyen átcsúszhatunk az aktuálpolitikába. Megkérdőjelezhető, ha konkrét politikai szereplőkre, friss hírekre történik utalás, ugyanis az iskola nem a pártpolitizálás helye. Viszont értékbeli állásfoglalása lehet tanárnak, diáknak, amelyet elsősorban hangsúlyokkal kellene kifejezni. (Mondjuk, az 56-os műsorban súlyossá tenni a disszidáljak vagy maradjak kérdését. Vagy a holokauszt feldolgozását nem a deportálásnál kezdeni, hanem az első kicsi aggasztó lépéseknél: bezárják a kaput a tavaly még beengedett szomszéd gyerekek előtt.)

6. Az előadás szerkezete

Amit nyelvtanórán tanítunk a szövegkohézióról, érvényes a színpadon is: kellenek ismétlések, párhuzamok, ellentétek, témahálózat és még sok-sok elem a globális (és lineáris) kohézió érdekében.

Legfontosabb a szerkezet. Hogy lehessen tudni, hol van a műsor eleje, közepe, vége. Hogy ne maradjanak elvarratlan szálak. Hogy legyenek kiemelt pontok, amelyekre támaszkodhat a folyamat. Az erős szerkezet nagyban hozzájárul ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a közönség figyelmét.

A színpad alapvető eleme a feszültség. Jót tesz a műsornak, ha teremtünk benne „feszültségpontokat”. (Például az éppen ismerkedő fiatal pár eljut az árjáknak és zsidóknak kijelölt padig. Mit csináljon az egyik, mit a másik? Mi lesz a reakció?)

7. Külsőségek

Ne felejtsük el, hogy a színpad legerősebb eleme az élő emberi játék! Ha nem bízunk magunkban vagy a gyerekekben eléggé, ha nincs a műsorban igazi gondolat, üzenet, vagy éppenséggel még több információt, még több hatást bele szeretnénk tölteni műsorunkba, akkor a díszlet, a jelmez, a zene, a vetítés könnyen átveheti a hatalmat. Inkább a szereplő gyerekek színpadi jelenlétére építsünk. Egy jó műsor akkor is hat, ha utcai ruhában a csupasz bordásfal előtt adjuk elő.

8. Ki épül a műsorból?

Ideális esetben mindenki. De legtöbbet a szereplő gyerekek. Még egy nem kiemelkedő előadás esetén is rengeteget épülnek a felkészülés közben: gyakorolják az együttműködést, a fegyelemre való képességet, találkoznak a történelmi szituációkkal, felelősséget (egyben szabadságot), alkotó energiákat kapnak örömmel telített munka során – azaz tehetséggondozásban részesülnek. Egyik-másik osztálynak ez az egyetlen lehetősége, hogy találkozhasson a színpadi munkával. Ezért sem mindegy, hogyan sikerül a megemlékezésünk. Ez már a mi felelősségünk.