Nagy-Kálózy Eszter

Már az interjú egyeztetésénél egyértelművé vált, hogy Péterrel mindketten nagyon elfoglaltak. Hogy tudnak ennek ellenére családként működni?

Az utóbbi években gyakran próbáltunk együtt, így a nap nagy része közösen telt. Ez mostantól másképp lesz, leszerződtem a Nemzeti Színházhoz, Péter maradt szabadúszó. Nemrég forgattuk a Kossuthkifli című filmet, amiben én játszom az egyik főszerepet, így a nyarat is együtt tölthettük. A gyerekeink már felnőttek, ami természetesen könnyebbséget jelent. Ugyanakkor nagyon hiányozott, hogy nem tudunk igazi családi életet élni, napokig csak egy reggeli vagy egy esti puszi volt. Mindig várom a nyugodtabb időszakot, amikor újra feleség és anya lehetek.

Vannak olyan apró gesztusok, trükkök, amik segítenek abban, hogy egy-egy sűrűbb időszakon könnyebben túljussanak?

Ilyenkor mindig rohanok, mert úgy érzem, az én feladatom meleg ételt biztosítani a családnak. Főzni sajnos sokszor nincs időm, de ha van egy szabad fél órám, elmegyek és veszek valamit, hogy amikor hazaérnek a többiek, legyen étel az asztalon. Fontos számomra, hogy ezt megteremtsem nekik nap mint nap.

Az különösen nehéz lehet, hogy mindketten ennyire elfoglaltak…

Természetesen húsz év alatt voltak nehéz időszakok, amikor azt éreztem, egyedül állok a világban, kicsúszik a lábam alól a talaj, a rohanásban megszűnök létezni, mint ember, mint nő, mint feleség. Aztán mindig rájövök, hogy az én talajom az, hogy van családom. Ha ők nem lennének, akkor csinálhatnék bármit, valószínűleg nem tudnék egész lenni, nem tudnék az lenni, aki vagyok.

Gyakran mondják, hogy – főleg nőként – az embernek előbb-utóbb el kell döntenie, hogy a karriert vagy a családot választja.

Mindig sok gyereket szerettem volna, végül úgy alakult, hogy csak három lett. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy színésznő szeretnék lenni. De ha a szakmámban nem értek volna sikerek, sokkal kevésbé éltem volna meg kudarcnak, mintha nem lennék anya. Szerencsére úgy alakult, hogy mindig volt munkám, és amikor dolgozom, akkor azt megszállottan teszem. Szeretem, amit csinálok, és nagyon izgat még a mai napig is. Úgy érzem, a két szerep: anya és színésznő erősíti egymást, miközben függetleníteni is tudom őket.

Az, hogy Péterrel együtt dolgoznak, nem okoz nehézséget? Sok kapcsolat megromlik, ha a felek munkatársak is egyben.

Nálunk ez egyáltalán nem így történt. Talán azért, mert mindkettőnkben van bizalom és tisztelet a másik iránt. Azt mondják, hogy a színészházasságok nem tudnak sokáig megmaradni. Én azt érzem, hogy kevésbé tudnék egy vegyes kapcsolatban működni, mert nem értenénk egymást. Az ember kiáll a színpadra, és ott tényleg szinte meztelen lesz, át kell lépni a gátlásainkat, a szorongásainkat, a félelmeinket. Ezek nap mint nap felmerülő kétségek. A folyamatos „kitettség” olyan felfokozott állapot, amivel nem tudom, egy másik ember együtt tudna-e élni.

Hogyan tudnak együttműködni Péterrel, mikor rendező-színész felállásban dolgoznak? Hiszen ekkor az egyenrangú társ szerepből hirtelen főnök-beosztott viszonyba kerülnek.

Ez legutóbb idén nyáron, a Kossuthkifli forgatásán fordult elő. Könnyen együtt tudtunk működni, hiszen már volt tapasztalatunk arról, hogyan dolgozunk együtt. Az első közös munkánk, ahol Péter nemcsak színészként, hanem rendezőként is jelen volt, az És Rómeó és Júlia című darab. Akkor jöttünk rá, hogy tudunk együtt gondolkodni, játszani, és inspiráljuk egymást, ami szerintem nagyon fontos. Aztán a későbbiekben Péter már inkább rendezett, én pedig színészként vettem részt a produkciókban. Nagyon megbízom benne, soha nem hagy cserben, amikor a színpadon állok. Ha nem tudok, vagy nem értek valamit, akkor addig próbálunk, míg meg nem születik bennem a szerep.  Annyira ismer, mint senkit a pályán, tudja, hogyan működöm, és nagyon élvezem, amikor a szerephez felépít belőlem egy másik embert. Szeretek karaktereket játszani, például a Kossuthkifliben alakított figurám is nagyon különbözött tőlem. Péter ötlete volt, hogy eljátsszam. Ez egy arisztokratikus, de idős, csúnya, púpos, nagyorrú vénkisasszony. Azt mondta, számára az arisztokratikus kisugárzást én annyira hordozom, hogy minden külső jegy ellenére szeretné, ha én játszanám a karaktert.  Nagyon sokáig hadakoztam ellene, de győzködött, hogy próbáljuk meg. Végül is nagyon örülök neki, hogy rábeszélt.

A színház nevelő hatása mennyire fontos az Ön számára?

Nagyon fontos, hiszen egy Csehov vagy egy Dosztojevszkij darabban olyan mondatok hangzanak el, amik igazán hozzám tudnak szólni, vagy adott esetben segítséget tudnak nyújtani egy morális kérdésben. Az utóbbi pár évtizedben ez kissé felhígult, kevesebb olyan előadást játszunk, ami az emberiség nagy kérdéseit boncolgatja. Az olvasás sem része többé az emberek mindennapjainak, a filmeknél is elsősorban a könnyebb műfajok kerültek előtérbe. Néha az embernek szüksége van arra is, hogy komolyan beszéljünk. A színháznak a szórakoztatáson túl mindenképp van nevelő hatása, és nemcsak az elhangzó mondatok miatt. A jelenben létezik, és az érzelmeket közvetlenül megélni magával ragadó élmény lehet. Egy katartikus előadás után biztos, hogy megmozdul valami az emberekben, és ez már önmagában nevelő hatású. Meglátásom szerint ilyen szempontból a színház az egyedüli műfaj, ami pótolhatatlan.

Melyik volt az az előadás, ami valamiért különösen sokat adott Önnek?

Rengeteget kaptam az És Rómeó és Júliától, hiszen ezt tizennégy éven át játszottuk. Ez alatt az időszak alatt magánemberként is sok élmény ért, ami az előadáson is tükröződik. A Művész Színházban töltött éveket is nagyon élveztem, könnyedebb és komoly előadásokat egyaránt játszottunk. Ekkor azt éreztem, hogy a helyemen vagyok, azt csinálom, ami igazán belőlem fakad.

Nagyon fontos volt az a pedagógus, akire rábíztuk a gyerekeket, főleg az első tanító néni vagy tanító bácsi. Leginkább az érdekelt, hogy azt a személyt lássam benne, aki a gyerekemnek jót tesz, hiszen mindegyiknek másra van szüksége.

Hogyan boldogultak a gyerekneveléssel a sok munka mellett?

Természetesen a nagymamák sokat segítettek, és mindig volt bébiszitterünk is, aki jött, ha épp nem volt családi segítség,  az estéket nem tudtuk másképp megoldani. De annak ellenére, hogy mi színészek vagyunk, és este dolgozunk, fontosnak tartottuk, hogy felkeljünk a gyerekekkel reggel, uzsonnát készítettünk nekik, mint egy normális család. Megpróbáltunk mindent megtenni értük, amit csak lehetett.  Esténként az előadásokon mindenképp ott kellett lennem, hiszen ez a másik életem, de minden mást igyekeztünk nekik megadni. Próbák között rohantunk haza, elmentünk értük az óvodába, játszottunk velük.

Az én talajom az, hogy van családom. Ha ők nem lennének, akkor csinálhatnék bármit, valószínűleg nem tudnék egész lenni, nem tudnék az lenni, aki vagyok.

A családban hogy alakulnak a szerepek, ki milyen részt vállalt a gyereknevelésből?

Péter olyan apuka, aki részt akar venni a gyerekek életében, de nemcsak a beszélgetésekben, amikor már nagyobbak, hanem a legelső pillanattól. Fürdetett, pelenkázott, etetett, ez nem volt kérdés, nem is kellett erről beszélnünk. De nem is tudtam volna folytatni a pályát, ha nem így áll hozzá. Természetes volt, hogy ezt ketten csináljuk.

Három gyermeke van. Változott, hogy hogyan neveli őket, ahogy egyre több tapasztalata lett anyaként?

Mindenképpen, hiszen Flóra huszonegy éves koromban született, még nagyon gyerek voltam. Akkor persze ezt nem így éreztem, azt gondoltam, hogy érett vagyok és babát szeretnék. Visszanézve úgy látom, inkább együtt nőttünk fel, néha nem is az anyukája voltam, hanem egy barátnő, aminek van sok pozitívuma, de nehézségeket is okozott. Később, amikor már hárman voltak, sokkal jobban éreztem, hogy mi a feladatom, hogy mekkora felelősség anyának lenni.

Volt olyan értékrend, vagy gondolkodásmód, amit mindenképpen át szeretett volna adni a gyerekeknek?

Bennem működik egy nagyon erős megfelelési kényszer, őket megpróbáltam ennek az ellentététre tanítani, hogy ne a mások véleményre figyeljenek, úgy sosem találják meg a boldogságukat. Nem az volt a legfontosabb, hogy milyen jegyet kapnak az iskolában, hanem, hogy a kitűzött célért mindent megtegyenek, hogy tudják, merre tartanak az életben. Ennek ellenére azt gondolom, mégis van bennük szorongás. Valószínűleg annyira érzékenyek ők maguk is, mint mi, vagy talán még inkább, és ebből fakad az állandó önmarcangolás.

Mi volt a legfontosabb szempont, mikor iskolát választottak a gyerekeknek?

Nagyon fontos volt az a pedagógus, akire rábíztuk a gyerekeket, főleg az első tanító néni vagy tanító bácsi. Leginkább az érdekelt, hogy azt a személyt lássam benne, aki a gyerekemnek jót tesz, hiszen mindegyiknek másra van szüksége. Mindhárman ugyanott kezdtek, de aztán mentek a maguk útján, ahogy jónak látták, gimnáziumot már ők választottak.

Hogyan reagáltak, mikor világossá vált, hogy a gyerekek is a művészet irányába indulnak el?

Ha megtalálják a saját útjukat, azt, amiben tehetségük van, amiben ki tudnak teljesedni, akkor bármilyen szakmát választhatnak az életben. Támogatom őket, én soha nem beszélném le őket semmiről. Nyilván látják, hogy a művészélet tud nehéz is lenni, ezt megélni minden nap néha nagyon terhes és kimerítő. Ennek ellenére ők ebbe nőttek bele, és szerintem ezután nagyon nehéz egészen más felé elindulni. Arra mindig vigyáztam, hogy a színház ne legyen a mindennapi életük része, nem akartam, hogy a büfében éljenek, de nagyon sok előadást láttak, és nagyon szerettek színházba járni.  Mindig azt mondtam, ha már ezt szeretik, én boldog vagyok.

Ismert ember gyermekének lenni nem mindig könnyű. Igyekeztek őket megvédeni ettől a helyzettől?

Hétköznapian élünk. Számomra természetes, hogy amint kilépek a színházból, elsősorban anya és feleség vagyok. Örülök annak, ha nem ismernek fel az utcán, amikor el lehet bújni a kutató szemek elől. Szerintem ezt jól kezeltük, nem éltük meg feltűnően a népszerűségünket. Péter is szeret családapa lenni, hétköznapi emberként létezni. A gyerekeket a mai napig nagyon frusztrálja az, ha miattunk keresik meg, vagy miattunk kérik fel valamire őket. Ezt lehetetlen kivédeni, amíg mi a pályán vagyunk, ezzel ők küszködni fognak. Keményen harcolnak azért, hogy saját magukért fogadják el őket, és ne a szüleik miatt. Lehet, hogy ezért is mentek külföldre. A nagylányom Montrealban végzett az ottani színiakadémián, és úgy döntött, ott kezdi el a pályafutását. A fiam zenész, a Konzervatóriumban tanult gitár szakon, és úgy érezte, hogy legszívesebben a könnyűzene felé indulna el. Londonban talált is egy iskolát, most már második éve jár oda. Nem tudjuk még, hogyan alakul az élete, de egyelőre kint él. Bennük van, hogy nekik el kell menni ahhoz, hogy a saját lábukra tudjanak állni, és saját magukért értékeljék őket. Ez az ő nehézségük, amivel szembe kell nézniük.

Anyaként milyen szívvel tudta elengedni ilyen messzire a gyerekeket?

Önző lennék, ha azért tartanám itt őket, mert engem boldoggá tesz a közelségük, és bármikor mellettük lehetek, amikor szükségük van rám. Szerintem ez nem helyes. Ha ő keresi magát, a boldogságát az életben, és ehhez el kell mennie, akkor nekem meg kell tanulnom elengedni őt. Nem az én életemet kell élniük, hanem a sajátjukat, ami lehet ilyen-olyan, kacskaringós, bármilyen, de ebbe én már nem szólhatok bele.

Most, hogy jönnek az ünnepek, azért haza tudnak jönni, együtt lesz a család?

A nagylányom nem tud hazajönni Montrealból. Ez egy nagyon fájdalmas pont nekem, de legalább telefonon próbálunk sokat beszélni. Tudom, hogy ezt nem szabad mondanom neki, mert őt is megviseli. Ha legalább Európában élne, egy fokkal könnyebb lenne a helyzet. Ugyanakkor, ha ő ott boldog, akkor örülnöm kell ennek, és meg kell tanulnom feldolgozni a hiányát. Remélhetőleg január végén haza tud jönni. Csak arra vágyom, hogy megölelhessem, ez nagyon hiányzik. Amikor nincsenek itt, és tudom, hogy valami bajuk van, egészségügyi, lelki, vagy bármilyen, akkor nem tudok mással foglalkozni. Azt érzem, hogy mennem kéne, és meg kéne oldanom valahogy, pedig már felnőttek, és nyilván megoldják. Nagyon erősen működik bennem az anyai ösztön.

A rohanás mellett lehet egyáltalán az ünnepre készülni?

Nagyon szeretek készülni, nekem fontosak az ünnepek. Arra mindig több energiát tudok összpontosítani, mint a hétköznapokra. Szeretek belefeledkezni az ünnepi készülődésbe, és nehezen élem meg, amikor karácsony előtt is sokat dolgozom, akkor azt érzem, elveszik tőlem ezt az örömöt. Élvezem, amikor az ünnep részletein gondolkodhatok, pedig általában képtelen vagyok előre tervezni. Péter mindig mondja nekem, hogy a következő napot sem tudom átlátni. Ez általában igaz, de a karácsony kivétel, szeretem minden részletét, a meghittséget, a családias hangulatot.

Ilyenkor visszaváltozik háziasszonnyá?

Pontosan, bevásárolok, felkészülök, kitalálom a világítást, főzök, bejglit sütök. Imádok sütni. Szeretek csomagolni, apró ajándékokat megtalálni. Számunkra azért is van nagy jelentősége egy-egy ünnepnek, mert a hétköznapjainkból hiányoznak a meghitt esték. Pont ezért figyeltünk arra, amikor a gyerekek kisebbek voltak, hogy legalább a reggelinél együtt legyünk. Úgy zajlott ez nálunk, mint más családban egy közös vacsora.

A hétköznapokban mi az a program, amit szívesen csinálnak együtt, ami összehozza a családot?

Számunkra az Őrség jelent biztos pontot, ahova el tudunk vonulni a hétköznapok elől. Van a hegyekben egy kis házunk, ott tudok igazán kisimulni, kipihenni magam, nézni a tájat, és átmosódni a levegőtől. Szeretem azokat az embereket, akik ott élnek. Ez egy idillikus falusi környezet, teljesen más időszámítással, mint Budapesten. Azt érzem, hogy ott egyszerűen megáll az idő. A gyerekeim is nagyon szeretik, mindenki oda vágyik, amikor itt befejeződik a munka.