Múzeum a gyermekekről − nem csak gyermekeknek

Az intézmény elődjének számító Országos Tanszermúzeumot Trefort Ágoston minisztersége alatt, 1877-ben alapították. Ekkoriban a múzeum célja a legkorszerűbb tanításmódszertani eszközök bemutatása volt. Mennyiben változott ez a funkció az eltelt idő során?

A tanszermúzeum – Kelemen Elemér szavaival élve – „élő pedagógiai műhely, a magyar tanítók és tanárok didaktikai-módszertani tájékozódásának, továbbképzésének központja volt”. Bizonyos szempontból a kései utód, az OPKM ilyen szerepet is betölt azzal, hogy újra felfedezésre kínál eltűnt módszertani megoldásokat, egykori tapasztalatokkal is inspirálóan hat. A tárgyak, dokumentumok arról is tanúskodnak, hogy milyen magas színvonalat képviselt oktatásunk, egyben ráirányítják a figyelmet az egykor élt és működött tudós tanárok alakjára is. Ma országos gyűjtőkörű szakmúzeumként működünk, fő témánk a magyarországi oktatás és nevelés története, de nem csupán a gyermekkor intézményesített világával, vagyis az iskolával foglalkozunk, hanem a gyermekkor társadalom- és művelődéstörténetével is.

A múzeum állandó kiállítása az OrbisPictus – Szemléltetés az iskolában címet viseli és az oktatási folyamatok során használt szemléltetőeszközök széles tárházát vonultatja fel. A tárlatot gyakorlatilag végigkíséri a címadó Comenius-mű, melynek egy korai kiadása a kiállítás egyik első tárgya. Miért éppen ez lett a tárlat rendezőelve?

Az iskolai szemléltetés a hazai neveléstörténet egyik legkevésbé kutatott területének számít. A kiállítás rendezői, P. Bálind Márta és Munkácsy Gyula Comenius alapvető pedagógiai munkáját, az iskolai oktatás első képeskönyvét választották nemcsak címnek, hanem mintegy „vezérfonalnak” is. Ez a mű a maga korában a világról szerzett ismeretek egységes összekapcsolását reprezentálta. Az ebben foglalt jelenségek és fogalmak lettek az iskolai szemléltetés tárgyaivá, és ismertették meg a tanulókkal a címben is szereplő „látható világot”.

A kiállításon a látogatók sok érdekességet tekinthetnek meg, így többek között egy, a Nagyszombati Egyetemről származó „biztos egyensúlyú babát”, vagy egy eredeti Edison-fonográfot. Mesélne pár szót ezekről a különleges tárgyakról?

Tárgyi gyűjteményünk legnagyobb része természettani, fizikai eszközökből áll. E kollekció egyik kiemelkedő jelentőségű tárgya az úgynevezett „biztos egyensúlyú baba”. (Az egykoriak „kötéltáncosnak” is nevezték.) Elnevezése arra utal, hogy súlypontja az alátámasztási pont alá esik, ezért a testet nem tudjuk kitéríteni helyzetéből, hiszen az egyensúlyozó készülék biztos egyensúlyi helyzetben van. Modellünk abban különbözik társaitól, hogy maga a báb hársfából készített, festett, aranyozott figura. A nagyszombati egyetemen ezt a gyönyörű barokk puttót kísérleti eszközként használták a jezsuita professzorok. Martsa Piroska restaurátor, szobrászművész munkájának köszönhető, hogy műtárgyunk ma ismét eredeti szépségében látható.

A fonográf, egykorú magyar nevén hangíró, a beszéd-, ének- és zenei hangok rögzítésére és lejátszására szolgáló mechanikus készülék volt, melyet Thomas Alva Edison szabadalmaztatott 1878-ban. Az első fonográfokon – mint a mi példányunkon is – a forgóhengerre helyezett sztaniol- (ónfólia) lemezre, és még nem, mint később, viaszhengerre, karcolta egy fémtű a hangrezgéseket. Mind a felvétel, mind a lejátszás kézi forgatással történt. Ezt később óraszerkezettel oldották meg. Puskás Tivadar ajánlására − aki ezidőtájt Edison párizsi ügynöke volt − egyszerűbb megoldásnak bizonyult, ha az európai piac számára nem Amerikában állítják elő a „hangírókat”, hiszen a szállítás és az itteni kereskedelmi hálózat kiépítése tetemes költséget jelentett volna. Ezért ezeket a korai, kézzel hajtott, kisméretű Edison-féle fonográfokat az óvilági vásárlók számára Edmé Hardy gyártotta Párizsban.

A mi ritka, az első szériákból származó darabunkat egykor a budapesti Mária Terézia Leánygimnáziumban használták, ugyancsak szemléltetés céljára. 1972-ben került múzeumunkba, az utódiskolából, a Varga Katalin Gimnáziumból, amikor azt ruhaipari szakközépiskolává alakították át. Akkoriban a hangrögzítést már rég magnetofonnal végezték, fonográfra nem volt szükség…

A múzeum a kiállított tárgyakon túl is óriási gyűjteményekkel rendelkezik. Milyen módon kerültek a különféle tárgyak és dokumentumok a múzeumba, és milyen kihívásokat rejt a gyűjtemény bővítése?

Egy múzeum anyagát tekintve a kiállítás tárgyai mindig egy kis töredéket jelentenek. Gyűjteményünkben mintegy kétszázezer műtárgyat őrzünk. Sajnos, az eredeti tanszermúzeum anyagából szinte semmi sem maradt meg. A múzeum 1968-as újjáalakulása után sok mindent szervezett gyűjtőmunkával szerzett meg. Még országos gyűjtőpályázatokat is kiírt. Volt úgy, hogy iskolák kerestek meg bennünket: kénytelenek selejtezni a ma már nem használatos szertári anyagukból. Az iskolabezárások során is sok tárgyat tudtunk megmenteni − és még több odaveszett, ha nem értesítettek minket az iskolaigazgatók. Több esetben nekünk kellett rábírnunk a tanár kollégákat, hogy érdemesebb a tárgyakat múzeumnak adni, mint egy poros szekrényben elfektetni. Egyik értékes kollekciónkat – az Uránia Szemléltető Taneszközök Gyára által az 1920-as években készített üvegdiákat – a Fazekas Gimnázium pincéjéből sikerült kimentenie Munkácsy Gyula egykori múzeumigazgatónak. Ugyanakkor vannak középiskolák, ahol magas szinten ápolják hagyományaikat, történeti jelentőségű szertáraikban makulátlanul sorakoznak az eszközök az értő tanárok jóvoltából.

Vásárlás útján is szerzünk meg tárgyakat, elsősorban tematikus képzőművészeti gyűjteményünket gyarapíthattuk ilyen módon.Nem hagyhatom említés nélkül adományozóinkat sem, akiknek jelentős része a pedagógusok köréből kerül ki. Sokszor keresnek meg idős, nyugdíjas tanárnők és tanárok, hogy nemcsak személyes tárgyakat, hanem fontos, sőt néha kuriózumszámba menő iskolatörténeti emlékeket is eljuttassanak hozzánk. Ezt a gesztust, ezt a hozzáállást szakmaszeretetük és hivatástudatuk diktálja. A kihívást elsősorban a raktárak immár szűkös volta jelenti, feltétlenül bővítenünk, korszerűsítenünk kell. Ez sajnos anyagi kérdés is. Lényeges az is, hogy a múzeum ne pusztán a véletleneknek köszönhetően gyarapodjon, hanem a múlt szelekcióját reflexíven végezze. Ugyancsak anyagi kérdés, hogy a növekvő gyűjteményt be is tudjuk mutatni a nagyközönségnek, ennek alapfeltétele lenne, hogy időszaki kiállítótérrel rendelkezzünk.

Járványmentes időszakban az egyéni vagy csoportos tárlatvezetések mellett különféle múzeumpedagógiai foglalkozásokat is szerveznek. Kik a foglalkozások célközönsége? Milyen többlettudást kapnak ilyenkor az érdeklődők?

Bár múzeumunk egy adott témakör történetére specializálódott, foglalkozásaink alapjában véve mindenki számára elérhetőek, hiszen közgyűjtemény vagyunk. Jelenleg főként szabadtéri programokban gondolkodunk, az általunk szervezett és szakembereink által vezetett tematikus, városi sétáink iránt a társadalom legkülönfélébb rétegeiből mutatkozik élénk érdeklődés. Már több hétre előre minden helyünk betelt.

Járványmentes időszakban viszont az iskolák képezik törzsközönségünk egyik jelentős részét. Nemcsak ők jönnek hozzánk, hanem mi is megyünk hozzájuk a Táskamúzeum című programunk részeként, amikor az adott iskolában, tanóra keretében mutatjuk be, hogy milyen volt a régi iskolakultúra. Fontosnak tartjuk kapcsolatunkat a felsőoktatással is, lényeges lenne, hogy a tanár- és tanítójelöltek mind eljussanak hozzánk. Ennek a folyamatnak térnyerését szakdolgozatok, közös kiállítások, foglalkozások mutatják.

Van azonban egy olyan rendezvényünk, ami jó példa arra, hogy szakmúzeumként miként lehet igényesen tartalmat közvetíteni szélesebb körben. Ez a nagyon sokak által ismert Múzeumok Éjszakája, amelyen már tizenhárom éve a diákszínjátszóknak adunk teret. Rendszeresen látogatjuk a diákszínjátszó fesztivál előadásait, a drámapedagógusok segítségével a legérdekesebb produkciókat hívjuk meg. A Múzeumok Éjszakáján a diákok előadásait profi fellépők is kísérik, például az orkesztikát bemutató Magyar Mozdulatművészeti Társulat. Produkciójuk tulajdonképpen az épület, az egykori tisztviselőtelepi főgimnázium szellemi örökségéhez tartozik. Az orkesztika legnagyobb magyarországi alakjának számító Dienes Valériát az iskola két tanárához is kapcsolat fűzte. Az egyik Babits Mihály volt, akihez családi szálak kötötték; a másik pedig férje, a matematikus Dienes Pál. Megjegyzem, ők is itt laktak a Tisztviselőtelepen!

Emlékezetes marad Szélpál Szilveszter, a Szegedi Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumának fizikatanára, aki egyben a Szegedi Nemzeti Színház tenoristája is. Áriákkal tűzdelt fénytani kísérletei óriási közönségsikert arattak és egyben többlettudással gazdagították a publikumot. Járványmentes időszakban folytatni fogjuk ezt a sorozatot, hiszen fontossága abban rejlik, hogy így is össze tudjuk kapcsolni az iskolát, nevelést és a művészetet.

Sokan talán nem is gondolnák, milyen kincseket rejt a Tisztviselőtelep és a Népliget határán álló Tündérpalota. Mennyire közismert a múzeum létezése? Kik alkotják a látogatóközönséget?

Ahogy az előzőekben is említettem, az érdeklődők köre a legkülönfélébb: a kisiskolástól a nyugdíjas szervezetekig, és nemcsak itthonról. Csak néhány példát említek: pedagógia szakos német egyetemisták szakmai gyakorlatuk keretében ismerkedtek gyűjteményünk egyik különleges részével, a gyermekrajzok történetével – számukra nemcsak bemutatót, hanem előadásokat is tudtunk nyújtani. Volt, hogy váratlanul spanyol neveléstörténészek kerestek fel bennünket, de arra is volt példa, hogy egy közeli szállodából lengyel turisták figyeltek fel ránk, és látogatásuk végén nemcsak elismerésüknek adtak hangot, de annak a szomorúságuknak is, hogy náluk nincs ilyen érdekes szakmúzeum.

A különböző foglalkozások mellett időszaki kiállításokkal – ilyen volt a 2018-ban Fitz József-könyvdíjat kapott „Gyermekvilágháború” is –, sőt az előbb már említett városi sétákkal is bővítették a múzeum kínálatát. Milyen elképzeléseik vannak a jövőre?

Örülök, hogy megemlíti a „Gyermekvilágháború”. 1914–1918 rajzokban című kiállításunkat, amelyet előbb Budapesten, majd Egerben is bemutattunk, katalógusa pedig díjat nyert. Nemcsak a kísérő kiadványunk, hanem a tárlat egész arculata egy kiváló grafikus párossal, Bieder Anikóval és Gelsei Balázzsal való együttműködésnek köszönhető. A kiállítás tudományos előkészítése, a kutatómunka több évet vett igénybe, és nemzetközi összefogás is állt a háttérben, a társkurátorok Günther Schreiber és Petneki Áron voltak. Hangsúlyos élménnyé vált, hogy két kislány, akik később képzőművészek lettek: Kőszegi Bella és Petrich Kató életútját is ismertebbé tudtuk tenni. A tárlat bizonyos szempontból első kifejezett jelentkezése volt annak a koncepcióbővítésnek, amely nem szorítkozik csupán az iskola, a gyermeknevelés történetére, hanem a gyermekségtörténet egésze szempontjából vizsgálja meg egy adott kor jelenségeit, és a gyermekek reagálását ennek az adott kornak a kihívásaira.

Az egyik kiemelt jövőbeli célunk az, hogy az online térben jobban jelen legyünk, ezért folytatjuk műtárgyaink digitalizálását. Ugyanakkor a legfontosabb célunk a jelenleg is látható állandó kiállításunk megújítása. Az elsődleges látványtervek idén év végére készülhetnek el. Ezzel reményteli üzenetet is képviselünk: mire a járványkorszak múlt idejű lesz, megújuló valós tereinkben találkozhatunk látogatóinkkal.