Muszka Katalin

A nyelv elsajátíthatósága mindenkinél elér egy limitet, de amíg nem próbáljuk meg, nem tudhatjuk, nálunk hol van ez a határ. Nincsen csodapirula, neki kell ülni.

Egy pesti kávézóban találkozunk. Népszerű, nemzetközi hely, ahová sokan ülnek be tanulni és dolgozni. Amíg az interjúalanyomra várok, hallgatom a körülöttem duruzsolókat. Elkapok angol mondatfoszlányokat, a szomszéd asztalnál német turisták ülnek, nem messze néhány cserediák.

Katalin nagy valószínűséggel mindannyiukkal megtalálná a közös hangot, és nem csak azért, mert tizenkét nyelven beszél. A kommunikáció trükkjeit a gyakorlatban sajátította el, míg egy felvidéki kisvárosból eljutott Pekingig. Tanult Londonban, jelenleg Budapesten írja a doktori disszertációját, és dolgozik. A találkozónkra is munkából érkezik.  Amikor befut, rendel egy teát. A jelenléte ebben a bábeli zűrzavart idéző, nyüzsgő kávéházban is természetes. Jókedvű, nyugodt. El tudom képzelni, hogy bárhol képes otthon érezni magát, mégis ezzel a kérdéssel kell indítanom:

– Hol van az otthonod?

– Ott, ahol anyuék – vágja rá gondolkodás nélkül. – Párkányban, a szülővárosomban. Az otthon nem az országhatárokon múlik. Lehet Szlovákia és Magyarország is az, amit otthonnak nevezek. Párkány és Esztergom a Duna két oldalán helyezkedik el, összeköti őket a Mária Valéria híd. Kiskoromtól gyakran átjártunk Esztergomba, így sosem éreztem különválasztva a kettőt.

– Miben nyilvánult meg hétköznapjaidban a magyar–szlovák kettősség?

– Drukkolok a magyar vízilabda-válogatottnak meg a szlovák hokicsapatnak is! A viccet félretéve, magyar az egész családom, magyar általános iskolába jártam, de szívesen nézek szlovák tévéműsorokat, olvasok szlovák könyveket… Az iskolában kötelező volt a szlovák. Meg is tanultam rendesen szlovákul, aminek hozadéka, hogy értek csehül és lengyelül, ami sokszor nagyon hasznos!

– Mondhatjuk, hogy a szlovákot a környezetedből szívtad magadba?

– Tulajdonképpen igen. A szlovákiai szlovák nyelvoktatás nagy hibája, hogy nem idegen nyelvként, hanem második anyanyelvként tanítja a szlovákot. Ezért a tananyagok felépítése nem logikus, hiányoznak az egyszerű magyarázatok, a megfelelő szószedetek. Sok standardizált teszt elvárása nem reális, túlzottan nyelvtanközpontúak. Például már korán szlovákul elemeztetnek mondatot, a feladott novellák túl hosszúak és archaikusak, tájnyelvi szókincset tartalmaznak, ami még a szlovák anyanyelvű gyerekeknek is nehéz. Régen voltam általános iskolás, remélem, azóta javult a helyzet, de máig emlékszem, meglehetősen elvették a kedvünket a szlovák nyelv tanulásától.

– Első osztályban mivel kezdtétek a nyelvtanulást?

– Szlovákul kellett beszélnünk egy képeskönyv ábráiról, ami a középfokú nyelvvizsga tipikus feladata. Ehhez képest mi csak ekkor kezdtünk ismerkedni a nyelvvel. Másodiktól volt tankönyvünk, de rögtön olyan fogalmakat vezettek be, amiket magyar nyelvtanból is épphogy vettünk. Hiába magyarázták el a birtokos esetet szlovákul, ha még magyarul sem tudtuk, eszik-e vagy isszák. Az előírt tanterv betartásán múlott a tanáraink értékelése és a mi középiskolai felvételink, így érthető, hogy a pedagógusok többsége – tisztelet a kivételnek – ragaszkodott hozzá. Fent kellene elfogadtatni, hogy a szlovák annak, aki nem anyanyelvként beszéli, idegen nyelv, akkor is, ha a környezete anyanyelvi.

– Ki tartozott a „tisztelet a kivételnek” kategóriába?

– Például az én szigorú, de következetes tanító nénim. Ötödik osztálytól a heti öt szlovákórából egy irodalom, amit úgy oldott meg, hogy ki kellett vennünk a könyvtárból egy szlovák regényt, olvasónaplót írni, majd elmesélni a többieknek. Élvezetes és teljesíthető feladatnak tartottuk, és még tanultunk is belőle. Másrészt gyakoroltuk a szóbeli kommunikációt. Előre megadott egy témát, például a nyaralást, felkészültünk, és órán beszélgettünk róla. Szinten tartás végett máig szoktam rendelni egy-egy olyan könyvet szlovákul, amit amúgy is elolvasnék, így összekötöm a kellemest a hasznossal.

– Az általános iskola után miért az esztergomi Dobó Katalin Gimnáziumot választottad?

– Nem akartam kollégista lenni, márpedig, ha a legjobb helyi gimnáziumba megyek, kollégiumban kellett volna laknom egy másik városban. A Dobó nagy vonzereje volt, hogy csak át kellett sétálnom a hídon, ráadásul volt francia nyelvoktatás.

– Kihívásnak élted meg az ötéves angol két tannyelvű osztályt?

– Egyáltalán nem. Az osztálytípus a mi évfolyamunkban indult először a Dobóban. Azt hittem, a heti tizenkét angolórán halálra nyúznak majd, de miután megírtam a felmérőket, unatkoztam. Az első év végén letettem az angol középfokút, amivel kiváltottam az érettségit, ezután a kötelező angolórákra nem kellett bejárnom.

– Nem haladtatok megfelelő tempóban?

– Az osztályunkban egy kezdő és egy haladó csoport volt, utóbbiba kerültek, akik tanultak már egy kicsit angolul, én viszont előrébb tartottam. Szerencsére az egyik tanár nénim lekötötte a fölös energiáimat, mindig adott pluszfeladatokat. Ő volt az is, aki elküldött a középfokú nyelvvizsgára. Szerettük emberként és szakmailag is, tudott motiválni, de a színvonalból nem engedett, igenis követelt.

– Hogyan lépett be az életedbe a többi nyelv?

– Általános iskola alatt kezdtem angol- és németmagánórákra járni ismerős tanárokhoz. Felső tagozatban összefogtunk egy barátnőmmel és a nővérével, hogy elmegyünk olaszra, de sajnos a tanárnő végül nem tudott vállalni bennünket. De én már belelkesedtem, ezért javasolták a szüleim, hogy menjek olasz helyett oroszra. Nem erőltették, magamtól akartam, izgatott és érdekelt, ahogy annyi minden más; százféle szakkörre jártam. Szintén magántanárnál kezdtem a spanyolt, és persze nem hagyhattam ki a latinszakkört sem… A gimnázium második évétől végigvittem érettségiig a franciát, mentem OKTV-re, versenyekre. Mivel szerettem volna megismerni valami krikszkrakszosat is, de arabtanárt nem találtam, maradt a kínai és a japán.

– Az ázsiai nyelvek ritkaságnak számíthattak akkoriban a hazai nyelvoktatásban.

– Valóban, mostanában dicsérnek, hogy milyen előrelátó voltam, pedig elsősorban azért kezdtem a kínaival és a japánnal foglalkozni, mert tetszettek, és különlegesek voltak. Egész szombatokat töltöttem egy budapesti nyelviskolában, ahol japánra és kínaira specializálódtak. Élveztem, és megszilárdított benne, hogy ez a különleges világ kell nekem.

– Magától értetődőnek tűnik, hogy az ELTE keleti nyelvek és kultúrák kínai szakirányán tanultál tovább, majd később felvettek koreai szakra is. Mely nyelvek következtek ezután?

– Az Eötvös Collegiumban minden elsősnek kötelező volt a latin. A spanyolnak és a franciának köszönhetően könnyen boldogulok az olasszal és a portugállal is. Az egyetemen tetszett meg a koreai is, kimondottan a történelem, a gazdaság és a diplomácia kapcsán. Egyébként sok tekintetben hasonlít a japánra, a szókincse pedig a kínaihoz. Gondoltam, megszerzem a három fő keleti nyelvet, ami ritkaság, kevesen beszélik mindegyiket nagyon jól – egy volt közülük híres akadémikusunk, Mártonfi Ferenc sinológus.

– Kik tanítottak az egzotikus nyelvekre?

– Magyar anyanyelvű tanáraim voltak, egyedül koreai­ból volt kezdettől koreai tanárom is Osváth Gábor tanár úrral párhuzamosan, aki a koreai lingvisztika nagy öregje. Később foglalkozott velem külön kínai lektor, versenyre készített fel, csiszolta a kiejtésemet, de kezdőként, amikor magyarázni kell a nyelvtant, szerencsésebb egy anyanyelvi tanár. Ráadásul a lektoroknak azt tanítják, mi a nehéz az angol anyanyelvűeknek. Ebből a magyaroknak bizonyos dolgok nem okoznak gondot, vagy könnyebben boldogulnak vele, ilyen például néhány kínai hang kiejtése vagy egyes nyelvtani szabályok.

– Az ELTE után Angliába mentél egy egyéves mesterképzésre, Londonban szerezted meg a diplomádat. Milyennek látod az angol oktatási rendszert?

– Vannak előnyei és hátrányai, az ideális talán valahol a magyar és az angol között lenne. Kevésnek találtam a tanárokkal az interakciót, de persze a bevonódás mélysége függ az oktató személyiségétől is. Volt, akihez bármikor fordulhattunk, és volt, akit teljesen lefoglalt a saját kutatása. Sokszor nagyon személytelennek éreztem, hiszen előtte itthon napi szinten találkoztunk a hallgatótársaimmal, beszéltünk a tanárainkkal (igaz, nálunk meg az óraszám túl magas). Angliában sok önálló munkát és felkészülést vártak el kevés tanóra mellett, ami abból a szempontból jó, hogy jobban beoszthattam az időmet, belefért egy kis városjárás, dolgozgatás, el tudtam mélyülni egy-egy témában. Viszont ez lehet negatívum is. Sokszor nem átfogó tudást kínálnak, hanem kiragadnak egy témát egy kurzus erejéig, felvillantják egy szeletét. Kínai szakon például tanultak a kulturális forradalom alatti és utáni Kínáról, de ettől még nem ismerték meg az azt megelőző több ezer év történelmét, mint mi itthon, mert mondjuk, csak a modern időkkel foglalkozó kurzust vették fel, többet nem kellett, vagy nem volt kötelező. Nem a lexikális tudás erőltetését hiányoltam, egyszerűen csak túl felületesnek éreztem, hogy ha a házi dolgozat szempontjából valami irreleváns, akkor az kimarad. Hiányoltam a szóbeli vizsgákat, többnyire zárthelyi esszé vagy házi dolgozat alapján értékelték a munkánkat. Reméltem például, hogy meg kell védenem a házi dolgozatomban leírt álláspontomat a tanár előtt, hiszen kiváló vitatéma, jó lett volna megmutatni, hogy tényleg felkészült vagyok, de csak elolvasta, beírta a jegyet Moodle-n, dolog letudva. Kár. Itthon sokan félnek a szóbeli vizsgáktól, nekem szerencsére jó a beszélőkém, így nem tartottam tőlük. Jó volt személyes visszajelzést kapni, több témát kifejteni, esetleg utána még kicsit beszélgetni a félévben tanultakról. Méltó lezárása volt egy-egy izgalmas kurzusnak.

– Mit vennél át a britektől?

– A náluk bevett vitakultúra itthon sajnos nem létezik, holott van értelme ütköztetni az érveket, hiszen abból tanulsz, reflektálsz a saját világképedre, helyezed új megvilágításba a dolgokat. Személy szerint gyakran bonyolódom mély beszélgetésekbe aktuális, komoly témákról például a főnökömmel vagy édesanyámmal. Ránk is szól néha apukám, hogy ne veszekedjünk, pedig mi csak parázs vitát folytatunk. Az iskolában fontos lenne szóban és írásban is gyakorolni ezt, nem csak angolórán íratni érvelő jellegű esszéket. Elég csak ránézni a neten a kommentekre: zéró helyesírás, érzelmi kitörések, vakon pártokhoz skatulyáznak vitapartnereket, sértegetnek. Arról nem is szólva, hogy sokszor mindezt az adott cikkélményt félreinterpretálva teszik. Szóval a szövegértésen is van mit javítani.

– Van viszonyítási alapod. Miben erősebb a magyar oktatás?

– Nagyobb a lexikális tudásunk, nagyon adunk az általános műveltségre, a történelem, irodalom ismeretére. Viszont nem tudjuk jól eladni magunkat és azt, amit tudunk. Angolszász körökben nagyon fontos a csomagolás, és még ha fogalmad sincs valamiről, akkor is úgy fogod előadni, mintha te fújnád a passzátszelet. Hiába tudjuk kívülről József Attilát, ha nem vagyunk képesek úgy mesélni róla, hogy a hallgatóságunkat érdekelni kezdje. Fel kell mondani a verset, amit már másnap elfelejtek, de nem kell bemutatnom az osztálynak, a tanárnak, hogy miről szól, vagy miért érdekes.

– Volt olyan tanárod, akinek annyira magával ragadott az előadásmódja, hogy azzal tette érdekessé a tanultakat?

– Igen! Az egyetemen Adamik Tamás professzor úr retorikaórájára a leglustább másnapos első éves egyetemista is bement hétfő reggel nyolcra, majd az óra végén extázisban tapsolt. Pedig csak ókori témákról beszélt, amin ki nem alszik el!?

– Mit tanácsolnál az érettségi előtt álló magyar diákoknak?

– Érdemes a hazait a külföldivel kombinálni. Válasszanak olyan alapképzést itthon, ami gyakorlatias, van piaca, és nem lehet vele Dunát rekeszteni. Szerezzenek erős alaptudást, jó jegyeket, barátokat, külföldi ismerősöket. Budapesten jó diáknak lenni, adottak az izgalmas programok, kulturális intézetek. Az alapszak végeztével érdemes nívós külföldi egyetemre menni. Kedvező időben és anyagilag is, hogy bár fizetős a mesterképzés, általában csak egy év, ennyit kell megfinanszírozni. Megéri félretenni akár középiskolától kis összegeket, és mire odajutunk, nem lesz elérhetetlen vágyálom a külföldi tanulás. Odakint a lazább órarendnek hála a suli mellett viszonylag könnyen lehet dolgozni is, így még egy értékes tapasztalattal lehetünk gazdagabbak. Ázsiában például sok szülő már a gyerek születése előtt elkezd félretenni, hogy majd menő nyugati egyetemre küldhesse, és annak ellenére, hogy a család teljesen átlagos bevételű, mikor szükség lesz rá, meg tudják finanszírozni a család szeme fénye továbbtanulását. Ők hisznek abban, hogy ez előrébb visz, és nagyon becsülik a tudást.

– A te családod hogy oldotta meg?

– Habár léteznek ösztöndíjak, én nem kaptam támogatást, de szerencsésnek tartom magam, ki tudtuk gazdálkodni. A szüleim félretettek a taníttatásomra, illetve magam is dolgoztam előtte, és félreraktam az egyetemi ösztöndíjakból is. Igaz, hogy kint drága az egyetem, de éppen ezért nagyobb a presztízse. Itthon több megbecsülést érdemelne a diákok részéről, hogy egyáltalán járhatnak egyetemre, és nem egy vagyonért, mert máshol sajnos nem így van. És bármennyire alulfizetettek is a magyar felsőoktatásban a professzorok, a tudásuk nagyon értékes, becsüljük meg, hogy tőlük okosodhatunk.

– Mi történt London után?

– 2013 nyarán jöttem haza, utána pár hónapra kimentem gyakornoki státuszba dolgozni a Pekingi Magyar Kulturális Intézetbe. Élményekkel teli pár hónap volt, egy kicsit az otthonom lett az a hely is. Miután véget ért a gyakornokság, úgy jöttem haza, hogy szeretnék itthon lenni egy darabig, hiányzott a vőlegényem és a családom.

– Visszamennél?

– Pekingbe? Bármikor! De már nagyon vágytam rá, hogy végre ne egy bőröndből éljek. Szívesen utazom, de nem vágyódom el. A vőlegényem több külföldi állásajánlatot kapott, de mindig úgy döntöttünk, hogy maradunk, mert sosem tűnt annyira szerethetőnek, szakmailag kívánatosnak, mint ami itthon van, és jó itthon lenni, itthon fejlődni. Ráadásul együtt azt is figyelembe kell vennünk, hogy milyen hatással lesz a változás a másik fejlődésére és életére. Szóba kerül a családalapítás, gondolnunk kell arra, hogy távol lennének a nagyszülők, amit sajnálnék. Viszont nagyon pártolom, hogy a tanulóéveik alatt menjenek a fiatalok világot látni, meg lehet csípni szuper ösztöndíjakat, szakmai gyakorlatot, tessék szépen pályázgatni mindenfelé! Elég megnézni a Balassi Intézet honlapját, egészen egzotikus helyekre is el lehet jutni Vietnamtól Mongóliáig. Amíg egyetemista az ember, könnyebb élni ezekkel a fél-egy éves lehetőségekkel; miután végez, és dolgozni kezd, sokkal nehezebb megoldani.

– Miután hazaérkeztél, szabadúszó tolmácsként és fordítóként dolgoztál. Milyen munkákat vállaltál?

– Nagyon széles volt a feladatok skálája. Hivatalos alkalmaktól autógyáron át NAV-ellenőrzésig, rengeteg helyre hívtak. Vezettem delegációkat közintézményekhez, tolmácsoltam üzleti tárgyaláson, kísértem el ügyet intézni kínaiakat, hosszú és változatos a lista.

– A szabadúszásnak vége?

– Jelenleg egy könyvvizsgáló és tanácsadó cégnél dolgozom, ahol a kínai ügyfeleknek kínálunk jogi, pénzügyi, adóügyi tanácsadást. A közép-kelet-európai régióért felelünk ketten a főnökömmel. Mindennap használni kell a nyelvet, de a nyelvismeret csak az alap, mellette szükség van egy nagyon jó közvetítői készségre. Másképp kell a kínaiakkal tárgyalni, üzenetet átadni, egy félreértést elsimítani, mint az európaiak esetében. Különbözőek a módszerek, a ritmus, az udvariassági formulák. Sokan alábecsülik ezeket az apróságokat, pedig a kultúra ismerete és a kommunikátor személyisége létfontosságú, azonkívül nem jön a nyelvtudással automatikusan. Én szeretek emberek között lenni, tárgyalni, tehát ez nekem testre szabott feladat.

– Gondolod, hogy ezek a kulturális és kommunikációs készségek fejleszthetők?

– Lehet finomítani őket nyelvi környezetben, de nem is kell feltétlenül külföldre menni, sokat számít a rutin. Egy amerikai cégnél kitapasztalható például, hogyan reagálnak az amerikaiak. Míg az ázsiaiak sosem mondanak nemet, ők mindent megdicsérnek, és a végére hagyják a kritikát. Egy másik példa: a kínaiak zajosak, hangosan esznek, csámcsognak, nevetgélnek. Amikor kicsi voltam, nekem az ellenkezőjét mondták – „Magyar ember evés közben nem beszél” –, de mára sikerült szakítanom a hagyománnyal, és a közös étkezések igazi csevegések is lettek. A nyelvtudásom akkor jó igazán, ha azt is tudom, hogyan illik az adott kultúra tagjaival érintkezni. Ebben segíthet tanár, barát vagy akár mi magunk magunknak, nézhetünk sorozatot, filmeket, odavarázsolhatjuk az adott nyelvi környezetet a szobánkba egy kicsit.

– A jövőre nézve mik a terveid?

– Maradok, ahol vagyok, és itt fejlődöm tovább. Szeretnék még idegen nyelveket tanulni. Régi szerelmem az arab, izgalmasnak tűnik a perzsa, a hindi, a bengáli, a kazak, és nem volt szerencsém még a skandináv nyelvekhez. A görögöt az egyik legszebben hangzó nyelvnek tartom. Vonz a maláj, tanulgattam is már egy kis ideig. Amikor nemrég eljutottam Albániába, a reptéren vettem egy nyelvkönyvet, mert annyira különleges nyelv, és megtetszett. A szomszédos nyelvek közül a szerb, a román, a horvát is tetszik, de mindenre nyitott vagyok, és az életben ezenkívül is sok feladat megtalál. Most a csendes fejlődés van soron. A későbbiekben talán szóba jön egy vállalkozás alapítása, jó lenne összehozni a családtagjaim szakterületeit. Az öcsém a BME-n tanul, közben a saját vállalkozását vezeti, családi vállalkozásunk egy részét pedig egy borászat képezheti majd, de ez a projekt egyelőre a jövő zenéje. Az is erősen foglalkoztat, hogy a nők szakmai karrierjét mennyiben befolyásolja a gyermekvállalás és a család, és ezt én hogyan fogom majd megoldani, ha beköszöntenek ezek a kihívások.

– Nemrég ért véget a La Femme mentorprogramja, amelyben hazánk ötven tehetséges fiatalja közé választottak, és mentorként Benkő Vilmos üzletember foglalkozott veled. Mit kaptál ettől a programtól?

– Nem volt könnyű dolga a mentoromnak, mivel az én pályám nem konkrét, így nehezen behatárolható, mire lehet szükségem. Akinek egy vállalkozáshoz volt ötlete, segítettek neki beindítani, a kutató kutatása otthonra lelhetett egy neves intézetben. Én felfedező alkat vagyok, rengeteg dolog érdekel, és szeretem a meglepetéseket. Szerencsére Benkő Vilmos rendkívül sokoldalú, igazi polihisztor. Közgazdászként kezdte, kiválóan ért az emberekhez, számos vállalkozásban vett részt. Amerikában nőtt fel, és hazahozta az ő nagy, amerikai szívét. Pozitív, nyitott és önzetlen, amit tanulságos volt látni, mert mi hajlamosak vagyunk mindenen nyafogni. Missziója a retorikaoktatás, csoportokat vezet, ahol minden héten más-más témáról nyilatkoznak meg idősek és fiatalok. Hisz benne, hogy segít másokon, mert azáltal, hogy az előadó kiáll, és visszajelzést kap, javul az önértékelése, nő az önbizalma. A program nonprofit, tartott már foglalkozást börtönben raboknak és fogyatékos gyerekeknek. A példája arra ösztönöz, hogy én is megtaláljam azt a területet, ahol vissza tudom forgatni a támogatást, amit mindeddig kaptam. Túlságosan ugyan nem kényeztettek el, de mindig állt mellettem valaki, akinek a kellő időben volt hozzám pár jó szava, hitt bennem, és biztatott, hogy csináljam tovább. Elsősorban oktatási projektben gondolkodom. Lehet ételt vagy segélyeket osztani, de a tudást soha senkitől nem vehetik el. Ebben hiszek, az oktatásba érdemes több energiát és pénzt fektetni.

– Téged ki inspirál?

– A mentorprogramban sokat tanultam a társaimtól, motiváló volt látni, milyen sokan mennyi mindent elértek ennyire fiatalon. A siker sokszor a szerencsén is múlik, de alapvetően a tehetség munka nélkül nem jut messzire, meg kell érte dolgozni. Örüljünk, hogy vannak ilyen fiataljaink, és ahelyett, hogy irigykednénk, inkább emeljük ki őket. Vegyük észre, hogy ha nekik sikerült, nekünk is sikerülhet.