Műértés és pedagógia

 Hudáky Rita:
„Törekszem megtalálni az egyensúlyt az irodalomóra és a színházértés között”
Fotó: Dohy Gábor

– Miért kereste meg az Örkény Színházat ötletével, hogy az előadásokhoz kapcsolódó háttéranyagot és óravázlatot készít a színház honlapjára?

– Az elmúlt években sok színházlátogatást szerveztem osztályoknak. A közönségszervezők értesítettek az új előadásokról, én pedig a kritikákat böngésztem, hogy eldöntsem, elmennék-e egy csoporttal megnézni a darabot. Jó lenne előre megnézni az előadásokat, de azért erre alapvetően nincs idő, és az iskola sem finanszírozza. Tavaly nyáron felkérést kaptam, hogy tananyagot készítsek az Aegon-díjas kortárs művek egyikéről, Rakovszky Zsuzsa Visszaút az időben című kötetéről. Ez a munka hozta az ötletet, mert rájöttem, hogy egy-egy hasonló anyag segítene a színházi előadásokkal kapcsolatban is. Az Örkény Színház nagyon sokat tesz azért, hogy együttműködjön az iskolákkal, így Mácsai Pál igazgatót kerestem meg először.

– Hogyan fogadta kezdeményezését?

– Nyitottan és lelkesen. Mácsai Pál a tanári tájékozatón elmondta: a színházaknak nem szabad elhanyagolniuk a felnövekvő generációkat, hiszen belőlük lesz a jövő közönsége. Aki nem tapasztalja meg a színház varázsát, aki nem válik érzékennyé, fogékonnyá a színházi nyelv befogadására, az talán soha nem lesz kíváncsi erre a művészetre.

– Miért különleges feladat a tanárnak az előadásra való felkészülés?

– Természetesen el lehet menni az előadásra készülés nélkül is, és rábízhatjuk magunkat a spontán élményre. Ez gyakran működik. De a magyartanárok jól tudják, hogy a remekművekkel szemben is milyen erős elutasítás nyilvánulhat meg, ha a diák felkészületlen a mű élvezetére, ha nem alakultak ki azok az értési-értelmezési készségei, amelyek valódi élménnyé teszik számára a művel való találkozást. A felkészítés és a feldolgozás hihetetlen sokat segíthet abban, hogy ez a találkozás ne valljon kudarcot.

– Szétválik-e a pedagógusi feladat, ha osztályfőnökként vagy magyartanárként készül az előadásra?

– Valamelyest természetesen igen. A magyartanár valószínűleg megpróbálja az irodalom tantárgyi tanmenetébe is beépíteni az előadás feldolgozását, akkor is, ha nem egy úgynevezett kötelező művet néznek meg a színházban. Az osztályfőnöki óra kérdésfelvetései jobban hasonlítanak azokhoz a mindannyiunk által folytatott magánemberi beszélgetésekhez, amelyek spontán követnek egy művészeti élményt. Mivel az iskolai óra keretei mégis eltérnek a magánemberi beszélgetésektől, a háttéranyagokba megpróbálok olyan feladatokat is beépíteni, amelyeket egy nem magyartanár osztályfőnök is nyugodtan felhasználhat.

– Az előadások tanmenetbe illesztésére hetediktől tizenkettedik osztályig több javaslata is van. Milyen saját tapasztalatokra épített?

– A középiskolás korosztályban nagyon gyors érési folyamatok zajlanak. Vannak művek, előadások, amelyek tágabb korösszetételű közönség számára is élvezhetők – ezeknél a feldolgozáskor válik szét, hogy az előadás milyen rétegeit beszélhetjük meg az adott csoportban. Más előadásokhoz viszont kell bizonyos érettség, műveltség. Lehet, hogy az előadás remek 17 éveseknek, de a 15 évesek nem fogják értékelni. Nagy a tanár felelőssége, hogy jól válasszon.

– Nemcsak a mű hagyományos értelmezéséhez ad szempontokat, hanem az Örkény Színház előadásának hangsúlyairól is szól. Miért?

– Egy műalkotással való találkozás mindig konkrét élmény, amely csakis egyediségében értelmezhető. A színházi előadás nem arra való, hogy illusztrálja a megírt drámát, és nem azért nézzük meg, hogy ne kelljen elolvasni a kötelező olvasmányt. A dráma természetes létmódja az előadás, tehát a színház a legtermészetesebb közeg, amelyben találkozhatunk vele. Ha egy iskolai „kötelezőt” látunk jó előadásban, akkor érvényes értelmezését is kapjuk a leírt szövegnek, tehát megkönnyíti irodalomórai munkánkat. Ezzel együtt nem mindig könnyű összeegyeztetni a magyaróra szempontjait a színházéval. Szeretnék a magyartanárok számára olyan felhasználható feladatokat előkészíteni, amelyekkel „haladhatnak a tananyagban”, fejleszthetik a készségeket, tehát nyugodt lehet a lelkiismeretük, hogy nem növelik a magyarnál úgyis állandóan feszítő lemaradást. Másfelől viszont, ha túl „irodalomórás” lesz az anyag, akkor a színháznál kérdezik meg –
joggal –, hogy hogyan is lesz ebből színházértés. Arra törekszem, hogy megtaláljam az egyensúlyt.

– A ráhangoló és a feldolgozó óra javaslataiban számtalan kérdést, lehetséges megoldásokat, megközelítési módot írt le. Miért törekedett ilyen részletes útmutatásra?

– Nagyon káros és zavaró, ha a tanárra úgy tekintenek, mint akinek a fejében minden, a tárgyával kapcsolatos kérdésre ott van a kész válasz. Különösen káros, ha azt hiszik, hogy lehet improvizálni egy jó iskolai órát. Persze előfordulhat sikeres rögtönzés, de egy jó óra előkészítése sok időt és munkát igényel. A jelenlegi tanári leterheltséget akkor lehet túlélni, ha már vannak az előző évekről jól bevált óratervek, és a másnapi órák közül csak egyet vagy kettőt kell alapvetően újratervezni. A műelemzés elkészítése rendkívül időigényes munka, a mű többszöri megnézését és az előadás által használt szöveg elolvasását igényli. A színházi előadások valódi és szerves beépítése az iskolai tanítási kultúrába úgy történhet meg, ha a tanárok olyan alapos segítséget kapnak, amely biztosítja a szükséges többlettudást számukra, hogy ne kelljen feltétlenül szakirodalom után nyomozniuk. A tanárok szerencsére nagyon kreatívak, és a megoldási javaslatokat szabadon kezelik, elvesznek belőlük és hozzátesznek, hiszen mindig az adott – általuk ismert – csoportban kell segíteniük, hogy a diákok felismerései, gondolatai megszülessenek.

Csuja Imre:

„A színház megismételhetetlen élményt ad: okulást, nevetést, szórakozást, katarzist”

„Ha tudom, hogy fiatalok néznek, akkor összébb kapom magam. Ez akkor is igaz, ha minden este ugyanúgy akarok teljesíteni. A fiatalok előtt van egy kis drukk az emberben, hogy miként reagálnak. Persze az izgalmam nem hatalmasodik el fölöttem” – fogalmazott kérdésünkre Csuja Imre, az Örkény Színház művésze, aki a többi között A viharban, a Tótékban, a Peer Gyntben, a János királyban játszik.

Mint elmondta, nem tesz különbséget abban, hogy kicsiknek, nagyoknak vagy felnőtteknek játszik. Ugyanazt a kihívást jelenti minden este: meg kell küzdeni a közönség elismeréséért.

„Ugyanakkor, ha előadás után leülünk egy közönségtalálkozóra, érezhető a különbség, ha a diákok úgymond felkészültek az előadásból, ami nagyon jó dolog. A felkészült néző számonkérőbb, hiszen vár valamit, aminek a teljesítését mérlegeli. Ha valamit nem ért vagy kétségei vannak, azt szóvá teszi. Ez azért is jó, mert olyankor a színész szembekerül a hibájával, és látja, min kell változtatnia. Az úgynevezett civil közönség nem mer olyan bátran kérdezni, mint a fiatalok.”

Arra a kérdésünkre, miért fontos, hogy színházba járjanak a gyerekek, Csuja Imre kifejtette, legalább olyan fontos a színházba járás, mint az olvasás. „Magam azért neveltem olvasóvá a gyerekeimet, mert ha az ember olvas, nézheti a saját filmjét. A színház a pillanat művészete. Ott a gyerekek egyszeri és megismételhetetlen élményt kapnak. Kialakul bennük az érzékenység, az előadás hatással van az ízlésvilágukra, művészetszeretetükre. A jó díszlet felér egy képzőművészeti alkotással, és alakul zenei kultúrájuk is. A színházi élmény lényegéhez tartozik az ember ember általi ábrázolása, amit legteljesebben a színpad nyújt. Noha a film is ezt közvetíti, de az reprodukció. Az előadás magával ragadja a nézőt, amit érez a színész. Az előadás közben a színész azt csinál a nézővel, amit akar. Mosolyra fakaszt, áhítatos csöndet varázsol. A néző tudja, ez egy olyan este, amikor nyugodtan a színészre bízhatja magát, és szinte ugyanúgy meztelenre vetkőzik, mint a színpadon lévők. Létrejön a kapcsolat a színész és a néző között, bíznak egymásban. Csápjaim vannak a nézőtér felé, ahonnan minden rezdülést megérzek. Felfogom, hogy akarnak minket, szeretik, amit csinálunk. A sóhajból lehet érezni, hogy a nézőtér velem van vagy nincs. Ha létrejön ez a kapcsolat, akkor az egész előadásra rányomja bélyegét, elszáll a színpad és a nézők is”.

Csuja Imre szerint nagyon hasznos, ha egy tanárnak van energiája, és segít ennek a kapcsolatnak a létrejöttében. Így válik valóra a „nézőművészeti főiskola”.

„Igenis, meg kell tanulni nézőnek lenni. Nagy kincs, ha a tanár erre vállalkozik, rávezeti a fiatalokat, miért jó színházba járni, felkészíti őket, mit fognak látni. A ráhangolás kíváncsivá tesz, előkészít a befogadásra. A látottak kielemzése felkelti az érdeklődést, hogy más drámához is hozzányúljanak. Így meg lehet szerettetni az egész drámairodalmat. A jövő közönsége közöttünk van. A kicsikhez elmegyünk mesét olvasni, a diákok eljönnek közösen az osztályukkal, majd néhány év múlva elhozzák a gyerekeiket. Úgy gondolom, színházra mindig lesz igény. Megismételhetetlen élményt ad: okulást, nevetést, szórakozást, katarzist.”

Csuja Imre és Törőcsik Franciska – Pillantás a hídról (fotó: Gordon Eszter)