A hallgató késve érkezik a szemináriumra. Elkezd kipakolni. Laptop, vezeték, keresi a konnektort, bekapcsolja a gépet. Még aláírja a jelenléti ívet, kicsit elfordítja a képernyőt, majd beletemetkezik. Az egyetemi órán lehet laptopot használni. Miért ne, hiszen van, aki abba jegyzetel. Jobb esetben egy-egy adatot a neten ellenőriznek. Előfordul, hogy a tanárnak nem jut eszébe egy név, cím, évszám. Eleinte megdöbbentő volt, hogy ezek az adatok egy percen belül előkerültek a netről. A laptopos hallgató azonban csak testben van ott az órán, figyelme a képernyőre tapad, s ha felnéz, gondolatai máshol járnak. S a tanár ezt pontosan látja, mert a tekintetből nyilvánvaló, hogy az az órai anyagra utal-e, avagy éppen egy megrázó magántörténetre…
Ameddig az sms volt a menő, addig a tanárok a diákok vállának mozgásáról tudták megállapítani, hogy mi zajlik a pad alatt. Az érintőképernyők világában már csak a tekintet árulkodik.
Az iskolák informatikusai sok mindenről mesélhetnének. Az egyik menő gimnázium informatikusa egy értekezleten megkérdezte a tanári kart, hogy mit gondolnak, mikor a legnagyobb a helyi wifi leterheltsége. A tanárok arra tippeltek, hogy óraközi szünetben. Dehogy, mosolyodott el az informatikus. Órák alatt!
Egy kis dél-alföldi faluban tartottam előadást vagy ötven 12-14 éves tanulónak. Föltettem a buta kérdést, hogy kinek van mobiltelefonja. Csak egyetlen egynek nem volt. A kérdés azért volt buta, mert tudhattam volna, hogy majdnem mindenki fölteszi a kezét, aki pedig nem, az esetleg szégyenkezik. Nem is tudtam okosan kezelni a helyzetet. Megtudtam, hogy a mobiltelefon miféle fegyelmezési problémát jelent az iskolában. Saját tapasztalatunk, hogy sajtótájékoztatón, élő adásban, templomban, sőt temetésen is meg-megszólal. Ebben az iskolában a tanárok elveszik, és csak a szülőknek adják vissza. Eggyel több alkalom találkozni a szülőkkel.
Vendéglátóim figyelmeztetnek, hogy a kisiskolásokkal inkább beszélgessek, és ne a digitális kultúrát, a spontán írásbeliséget, a chatnyelvet elemezzem, ahogy a középiskolásokkal vagy az egyetemistákkal tenném. Úgy is lesz. Dől belőlük a sok digitális történet, láthatóan életük elválaszthatatlan része a mobiltelefon és a net. Gyakorlatilag mindig a hálón függnek. És mit tanácsolnak a szülők? Hogy ne netezzenek annyit. És a tartalmakkal kapcsolatban? Előbb az erőszakot említik. Valaki benyögi: és a szexet. És nem említik a különféle időrabló játékokat, az átveréseket, a becsapós ismeretségeket, az ún. „online cselekményeket”.
Néhány éve megkérdeztem az informatika magyarországi úttörőit, hogy mit gondoltak a hatvanas években, mire lesz jó a számítógép. A válasz ez volt: arra, hogy gyorsabban számítja ki a nyugdíjat. A technológia ismét nagyon előreszaladt. Az informatikai társadalomban fölvetődő új társadalmi, kulturális, nyelvi jelenségekre nem vagyunk fölkészülve, felnőttként sokszor nem is ismerjük őket, pedagógiájuk kidolgozatlan. A médiapedagógia is elkésett, úgy látom, hogy az internetpedagógia még inkább. Pedig bizonyos válaszok most kellenének.
Az internetről és a netnyelvészetről szóló előadásaimban hangsúlyozom: az internet varázsa abban rejlik, hogy gondolkodásunk számos elemét utánozza. Ezek: a folyamatos bővülés, a hálózatosság, a kaotikusság (fantáziálás), a kapcsolatteremtési igény. Ezért ragadja meg már a legkisebb gyermeket is. Ne tagadjuk: nagyon vonzó! S ha az elmúlt 90 perc alatt bárkinek ingere volt „rámenni a netre”, akkor már alighanem internetfüggő. Akkor pedig jó lesz vigyázni, mert a hagyományátadás és az alapvető érzelmek megélése elsősorban a kipróbált közvetlen ember-ember kapcsolatokban valósul meg. Van, ami nem helyettesíthető.
