Miről szól a bizonyítvány?

„Hát kérem szépen, először is: ez még nem végleges bizonyítvány –
ez csak afféle lenyomat, amit ideiglenesen kiosztottak nekem.”

(Karinthy Frigyes: Magyarázom a bizonyítványom)

Karinthy Frigyes híres novelláját olvasva mosolygunk az apja előtt feszengő kisfiún, aki a legkülönbözőbb módokon próbálja mentegetni bizonyítványa rossz eredményeit. Mosolygunk a képtelen ötleteken, de mindannyian tudjuk, milyen komoly a szituáció. Érezzük, hogy mennyi szorongás feszíti a kisfiút amiatt, hogy mi lesz a szülői fogadtatása a bizonyítványának.

Reméljük, hogy világunkban a megfelelő családi és iskolai környezet, a család és az iskola rendszeres kapcsolata esetén nem okoz sokkoló meglepetést a bizonyítvány lapozása. A gyermek teljesítményének, fejlődésének folyamatos követése a tanév során, a pedagógus jelzése az esetleges problémákról, a segítés módjairól mind oda vezet, hogy a bizonyítvány osztályzatai valóban képet adjanak egy közös munkáról.

Vagyis kinek a munkáját bizonyítja a bizonyítvány? A diákét? A pedagógusét? A családét? A pedagógusnak a szülőkkel való találkozások alkalmával tudatosítaniuk kell, hogy itt közös munkáról van szó, s hogy csak az együttműködésnek lesz jó eredménye.

A pedagógus értékeli az elmúlt év munkáját, s ezt osztályzatban fejezi ki a diák és a család számára. Természetesen a maga számára is, hisz az értékelésben benne van, hogy mit sikerült elérni az adott diáknál az összes körülmény megmozgatásával a tantárgyi követelmények terén. A legtöbb pedagógus a saját felelősségét nem a jegyek megállapításánál érzi csupán, hanem próbálja a tantárgyát megszerettetni, önmagát elfogadtatni, megkedveltetni (a tanár-diák kapcsolatban ez is döntő tényező), óráit úgy szervezni, hogy a gyerekek érdeklődését felkeltse, tudásvágyát megmozgassa, motiválja őket a tanulásra, a feladatok elvégzésére. Tudja, hogy a különböző személyiségű és képességű tanulóknál nem egyforma módszerrel érhető el eredmény, a lassúbb tempó nem jelenti a rosszabb értelmi képességet vagy az érdektelenséget. Egyénileg kell figyelni a tanulókra, ki miben erős, miben szorul segítségre, mit kell vele gyakoroltatni. Fontos látni a fejlődés tendenciáját is. Ha ismerjük a gyermeket, tudhatjuk, hogy az osztályzat hogyan érinti a személyiségét. Vajon nagyobb erőfeszítésre sarkallja, szárnyakat ad a továbbiakhoz, vagy elkönyveli magát rossz tanulónak, s ezzel a bélyeggel motiválatlan, érdektelen kisdiák lesz belőle. Tudjuk, hogy a napi jegy is milyen hatással tud lenni a családok életére; az egész estét beárnyékolja egy gyengébb osztályzatot követő szidás, dorgálás, a kedvezmények, örömtevékenységek megvonásának kilátásba helyezése. A legtöbb pedagógus érzi a felelősséget az érdemjegyek megállapításánál, sőt az órai tanítási módszerek megtervezésekor is gondol arra, hogy a gyerekek el tudják-e sajátítani a tananyagot, vagy még a szülő is kínlódhat a házi feladat megoldásakor.

A tanuláshoz való pozitív viszonyuláshoz az értékelés mikéntje is hozzájárul. A mai iskolában az osztályozás jelenti a visszajelzést a diáknak, szülőnek arról, hogyan teljesít a gyerek önmagához és csoportjához képest. A pedagógus tudja, hogy tétje van a tanulási folyamat végén kapott osztályzatoknak, hiszen függhet tőle a továbbtanulás. Az év végi jegyeket pedig az év közben kapott osztályzatok figyelembevételével állapítjuk meg.

A tapasztalat az, hogy a tanulók az év közbeni érdemjegyeket összeadják, átlagolnak, s azt az osztályzatot várják a félévi értesítőbe és az év végi bizonyítványba. A tanároknak a szülőket és a tanulókat is tájékoztatni kell, hogy az egyes érdemjegyek nem egyforma súlyúak, s az értékelés nem átlagolás alapján történik.

Az iskolai értékelésnek három formája van, mivel a teljesítmény mérésének más a célja.

• Diagnosztikus értékelés: A tanár felméri a tanulók tudásszintjét abból a célból, hogy a továbbhaladáshoz megállapítsa a szintet. A pedagógiai programok ezeket a felmérőket csak százalékos értékelésre javasolják.
   
• Fejlesztő (formatív) értékelést végez a tanár a tanítási folyamatban, érdemjegyekkel ad visszajelzést a tanulóknak az előmenetelről, esetleg a kevés önbizalommal rendelkező tanulónak ösztönző szándékkal is a felelések során. A témazáró dolgozatok osztályzatai kiemelt hangsúlyt kapnak, két jegynek számítanak.
   
• Az értékelés harmadik szintje a minősítő (szummatív) értékelés, amikor a pedagógus minősíti a tanuló tudásszintjét olyan osztályzattal, ami megmutatja, hol helyezkedik el a csoportja, évfolyama rangsorában, s ez bekerül a bizonyítványba is, nagy jelentőségű az előmenetel szempontjából.

Fontos, hogy ne mossuk össze ezeket az értékelési célokat, s a tanulók és szüleik is tisztában legyenek velük. Vitás helyzeteket előzhetünk meg ezzel, s az osztályzatok így jobban közelítik a tudás szintjét.

Az osztályozásnak is tárgyszerűnek, érvényesnek, megbízhatónak kell lennie. Csapó Benő, a pedagógiai értékelés professzora a következőképpen fordítja le ezeket az elvárásokat az osztályozásra:^[1]

Az osztályzatokkal szemben támasztható követelmények

Az osztályozás tárgyszerű, ha:

• nem függ az értékelő személyétől (az osztályzatok nem tükrözhetik a tanár hangulatát, előítéleteit, beállítódásait, érzelmeit),
   
• nem befolyásolja a konkrét helyzet (egy közepes feleletre ugyanazt a jegyet kellene kapnia a tanulónak, akár csupa kiváló feleletet hallott előtte a tanár, akár csupa gyengét),
   
• nem függ attól sem, hogy milyenek voltak a tanuló korábbi eredményei.

Érvényes, ha:

• a jegyek azt a tudást tükrözik, amelynek a jellemzésére az adott osztályzatot használni akarja (pl. a fizikatudást, s nem a kifejezést).
   
• Megbízható, ha ugyanarra a tudásra mindig ugyanazt az osztályzatot kapja a tanuló.

Fontos alapelv, hogy az értékelés kizárólag a diák teljesítményére vonatkozhat, s nem a személyére, az esetleges rendetlen, órát zavaró magatartására. Az ötfokú skála mégsem teljesen kielégítő az oktatás szereplői számára. Ugyanazon osztályzat mögött eltérő tudás van nemcsak iskoláról iskolára, de akár osztályról osztályra is. Ami mégis az osztályzatok mellett szól:

• a hagyományos ötfokú skála egyszerűen értelmezhető a diáknak és a szülőnek,
   
• ösztönözheti a tanulót, hogy jobb jegyet szerezzen,
   
• könnyebben összemérhető a diákok egymáshoz viszonyított teljesítménye,
   
• nagyban megkönnyíti a minősítést és a szelekciót.

A rendszer hiányossága viszont:

• nem árulja el a diáknak, hogy miként érhetne el jobb teljesítményt,
   
• a jobb jegyért való küzdelemben éppen a valódi tudás értéke csökken, hiszen a diákot (és a szülőt) csak a megszerzett jegy érdekli, nem az, ami mögötte van,
   
• sokkal inkább a tanuló csoportban elfoglalt helyéről szól, mint a valódi tudásáról,
   
• nem objektív és nem megbízható, ennek egyik oka, hogy a pedagógusok ösztönösen osztályoznak, a tanuló teljes személyiségét figyelembe véve, gyakran rutinból.
   
• stressznek, félelemnek teszi ki a diákot, aki a rosszabb jegyek miatt szégyent is érezhet,
   
• az alsó tagozatosok esetében különösen meghatározó az önkép szempontjából, a rossz jegyek valódi bélyegként hathatnak.

A pedagógus igyekszik jól értékelni, s az osztályzatok tükröt mutatnak az éves munkáról, reális képet arról, hova jutottak el. Helyes, ha a szempontokat jól ismerik a gyerekek és a szülők is. Nagyon fontos, hogy a szülő hogyan viszonyul a bizonyítvány eredményeihez. Miután év közben is figyelt gyermeke munkájára („az iskolában vannak követelmények, amiket teljesíteni kell”), nem meglepetés, hanem visszajelzés lesz az elmúlt év munkájáról, miben jó, s miben kevésbé a gyermek. Persze az is előfordul, hogy a szülő elfogult, rosszul ítéli meg gyermeke képességeit, s mindenképpen az iskolát hibáztatja, a tanári értékelést bírálja. Még jó, ha ezt nem a gyermek előtt teszi. De az ilyen családok gyermekei ostromolják a tanárt még az utolsó órán is, szülői biztatásra, hogy hadd feleljenek a jobb jegyért. A lehetőséget általában megadják a tanárok, de jó, ha előre tudják a gyerekek és szüleik is, hogy nem egyetlen jegyen múlik az éves munka értékelése.

A szülők gyakran presztízskérdést csinálnak a bizonyítványból, s nem képesek a gyermek lehetőségeit figyelembe venni. Dicsekedni szeretnének a kitűnő bizonyítvánnyal, ami nekik annak idején nem sikerült. Társadalmi közegükben olyan megfelelést várnak el, ami nem reális. Sokat ártanak, ha nem fogadják el a gyermeküket azokkal a képességekkel, adottságokkal, érdeklődéssel, amik nagyon is szerethetők, de ők elégedetlenséget mutatnak irányában.

Nem a bizonyítványosztás napján dőlnek el a dolgok. A gyerek is szeretne jobb jegyekkel örömet szerezni, de ha szidást kap, és büntetés van kilátásban, a rossz érzések hatalmasodnak el rajta, s nem a javító szándék. A szülő általában tudja, hogy gyermeke az iskolai teljesítmény mellett milyen értékekkel, tulajdonságokkal rendelkezik. Tudhatja azt is, hogy a kapott osztályzatok mögött mennyi munka van. Mennyit fejlődött kötelességtudásban, munkabírásban, érdeklődésben az elmúlt időszakban. Semmiképpen ne csak az iskolai teljesítménye alapján ítélje meg a gyereket. Minden gyerek jó valamiben, vannak értékei, és nem biztos, hogy az az iskolai teljesítménye. A szülőnek az a dolga, hogy megtalálja és megfelelően méltányolja ezeket az értékeket. A gyereknek biztosan tudnia, éreznie kell, hogy nem kizárólag az iskolai teljesítménye miatt szeretik, nem az alapján ítélik meg.

A szülő mérlegelje, hogy segítség kell-e a gyereknek, vagy megerősítés, s az is lehet, hogy el kell fogadni azt, hogy ennyit várhatnak el. A gyermek képességeire figyelni kell, s a pedagógus is segíthet a tisztánlátásban. Javítani mindenképpen lehet! Az átgondolás kérdése: megtettem-e mindent, s hogyan tovább, hogy a következő év sikeresebb legyen.

Ha több tárgyból is jelentős a rontás, akkor meg kell keresni az okokat, mi lehet a háttérben. A jó teljesítményhez mindenképpen kell a jó lelkiállapot. Talán a társaival, vagy tanárával alakult ki olyan konfliktus, amiről eddig nem szerzett tudomást a szülő. A szülő-gyerek kapcsolat is lazulhatott a kamaszkori „lázadás” miatt. Az évfolyamváltás is okozhat visszaesést.

Fontos, hogy a szülő ne csak a rossznak ítélt jegyekre figyeljen, hanem azok a dolgok kapjanak hangsúlyt, amiben jó a gyerek, esetleg javított. Nem szabad lebecsülni a készségtárgyakban nyújtott teljesítményt, ha azokban jó a gyerek. Az érdemekre alapozva tudjuk őt arra biztatni, hogy képes más területen is sikereket elérni, javítani azt, ami eddig nem ment. Az önbizalmát erősítve nem látja kilátástalannak a helyzetet, hinni fog abban, hogy tud ő jobban is teljesíteni. A fejmosás nem célravezető, mert a gyermek sokszor csak azt várja, mikor lesz már vége, s nem is hallja, amit a szülő nevelő céllal ráolvas. Egy konstruktív beszélgetés, amikor a jó tulajdonságokat kiemelve beszélik meg a kudarcokat, többet ér. Fontos, hogy bármennyire is csalódást okoz a gyerek teljesítménye, a kritika kifejezése mellett érezze a szeretetet. Akkor is, ha az adott teljesítményt nem hagyja szankció nélkül a család. Semmiképpen nem helyes viszont, ha a szülő büntetésül eltiltja a gyermekét attól, amit a legjobban szeret. Sokat árt, ha nem járhat pl. edzésre, eltiltják hobbijától, attól fosztják meg, amit a legjobban szeret.

Tudjuk, hogy a tanulás kötelességekkel jár, s ha a kisdiák mégsem teszi meg, ami tőle elvárható, nem menthető fel a felelősségvállalás alól. Az előzőekben azt hangsúlyoztam, hogy akkor járnak el helyesen a felnőttek, ha a javítás lehetőségét megbeszélik a tanulóval, s személyiségének a pozitív vonásaira építenek. Ne a bizonyítvány legyen mindennek a fokmérője! A gyereknevelés fő célja, hogy a gyermek boldog, kiegyensúlyozott, önbizalommal felvértezett ember legyen, aki képes a nehézségekkel is megküzdeni. Ehhez viszont reális elvárásokat kell felállítani, segíteni, amiben szükséges, s akkor nem lesz meglepetés a bizonyítvány.

Amikor az okokat elemezzük, azt is keresni kell, milyen módon juthatunk előre, milyen megoldások, módszerek válnak be az adott családban. Itt ismét a pedagógusokkal való együttműködés fontosságát emelhetjük ki. Bizonyítványosztáskor az osztályfőnök mindig mond egy-két biztató szót, dicséret és javaslat is elhangzik. A szülő keresse is meg a pedagógust tanácsaiért. Többet várunk a gyermektől. Mi az, ami mégis hiányzik, hogy ezt elérje? A szorgalom? A kitartás? Ha hiányzik, akkor miért? Milyen területen érhetne el sikereket, ami lendületet adna neki?

A gyengébb eredményhez számos ok vezethet. Szó volt eddig a tanár és a szülő felelősségéről. Most néhány példa arra, hogy a diák hozzáállását lehetne-e fejleszteni.

• Ha a kötelességtudattal van gond, várja el a család bizonyos házimunka rendszeres elvégzését a nyári szünetben is. A rendszeresség a kulcsa a sikernek.
   
• Az időbeosztás nem működött jól, tehát egy jól felépített napirenddel nyáron is meg lehet tanulni az idővel való gazdálkodást.
   
• A tanulás nem érdekelte a diákot. Lehet nyáron olyan kulturális élményeket nyújtani, elvinni érdekes programokra, ahol az újszerűség felkelti a kíváncsiságát.
   
• A kitartás a hiányosság. A nyár programjai közt a kihívások, az erőpróbák fejleszthetik ezt is.

A bizonyítvány arról is szól, hogy mennyire építenek a felnőttek a gyerekek kíváncsiságára, természetes tudásvágyára. A szülők nem győznek válaszolni a hároméves gyerek Miért?-jeire. Ez a kíváncsiság később is megvan a gyermekben: minél többet megtudni a világról, önmagáról.

Olyan helyzeteket kell teremteni, amelyek felkeltik az érdeklődését, kérdéseket tehet fel, gyakorolhatja a cselekvéseket, utánozhatja a felnőtteket, s közben rengeteget tanul, szellemileg és kreativitásban gazdagodik. A szülő ne „hajtsa el” a gyereket, hogy nyugta legyen, mert a legnagyobb nyugalom abból lesz, ha a gyermek hosszan, érdeklődve tud valamivel foglalkozni, s a tudása gyarapodik. Múzeumok látogatása, utazások, más kultúrák megismerése, együtt munkálkodás (főzés, kertészkedés, takarítás, barkácsolás, saját feladatok kiosztása) mind lehetőséget adnak a tanulásra, a kedv erősödéséhez. A szülő is kérdezzen!

Összegzés

A tanévnek nagyon fontos mozzanata a bizonyítványosztás. Amikor a pedagógus átadja diákjának az éves munka minősítését, lehet büszke, lehet elégedett, vagy elégedetlen az eredménnyel, de mindenképpen érzi, hogy az osztályzatok az ő munkáját is minősítik. Mit ért el, mennyire tudta tantárgyát megszerettetni, át tudta-e adni a tanulás módjait, segítette-e módszereivel a különböző képességszinten álló tanulóit?

A szülők is érezhetik, hogy a bizonyítvány az ő teljesítményük is. Folyamatosan figyelemmel kísérték-e az iskolai munkát, biztatták, lelkesítették-e gyermeküket a feladatok elvégzésére? Időben vették-e észre a problémára utaló jeleket, segítettek-e a megoldásban? A szülők egy része hajlamos csalódottságában mindenért a gyermekét hibáztatni, s drámai módon reagálni a gyengébb bizonyítványra. Pedig az abban foglaltak nem jelenthetnek meglepetést. Ha a szülő a pedagógussal karöltve kíséri figyelemmel a gyermek fejlődését, képességeinek alakulását, tudja, mi várható el gyermekétől. A reális elvárások teljesítése esetén a gyermek dicsérésével a szülő sokat lendíthet annak önbecsülésén, s a kisdiák megerősödik abban a hitében, hogy szülei szeretete nem a bizonyítványtól függ. Mivel ő is örömet akar szerezni, egy bizalomteljes kapcsolatban a javítási szándék megerősödik. A bizonyítvány nagyon fontos, de még fontosabb, hogy a gyerek személyisége ne sérüljön, hanem a dicsérhető vonásait kiemelve legyen elvárás a jobb teljesítmény. S mint minden területen, a legfontosabb a környezet értékrendje, a család mintaadása, s akkor hiteles lesz az az elvárás, hogy mindenki tegye meg azt, ami tőle telik.

E viszonylatban a legfontosabb a felelősségtudat!