Mire tanárok lesznek a hallgatók, tapasztalatuk is lesz a tanításban

Hogyan épült fel mostanáig a pedagógusképzés?

32 éve vagyok jelen a pedagógusképzésben, ha pedig a saját képzésemet is beleszámítom, akkor már 37 éve figyelem a történéseket a képzés körül. Annak idején még osztatlan képzés volt, ahol a kétféle tanárképzés mindenben – még helyszínekben is – elkülönült egymástól. Voltak a Tanárképző Főiskolák, ahol az általános iskolai tanárokat képezték szigorúan két szakon, és voltak azok a tudományegyetemek, ahol pedig a középiskolai tanárképzés zajlott. Ezt követően a bolognai rendszer bejövetelével alakult úgy a helyzet, hogy a tanárképzés osztottá vált, aminek az lett a lényege, hogy az alapszakot követően lehetett tanári kimenetet választani, ahol egy kétéves képzéssel lehetett megszerezni a tanári diplomát.

Előnye és hátránya egyaránt volt ennek a képzési formulának, azonban az mindenképp gyenge pontja volt a rendszernek, hogy az alapszak mellett kellett kiválasztani még egy diszciplínát, hiszen a kétszakos tanárképzés elve továbbra is megmaradt, viszont a két tantárgyat nem lehetett egy időben elvégezni, mert a „második” szakra kevesebb idő és kredit jutott, nem volt biztosítható a két szak szakmai egyenértékűsége. Azért azt kiemelném, hogy annyiban mégiscsak ésszerű és jó döntés volt az osztott tanárképzés, hogy a hallgatóknak több idejük volt kiismerni önmagukat, hogy felnőttként, a munkaerőpiacon miként szeretnének elhelyezkedni, így pedig lehetőség nyílt arra is, hogy például ne tanárként foglalkozzanak a jövőben az adott szakiránnyal. Nem sokkal később viszont újra visszaállt az osztatlan képzés rendszere, de azt a kardinális problémát, hogy egyre csökkent a tanárképzésre jelentkező hallgatók száma, ez sem oldotta meg igazán.

Mit gondol, miért volt indokolt változtatni a jelenlegi helyzeten?

Egy tanító – a választható műveltségi területi végzettségével – hatodik osztályig, egy klasszikus tanár szakon végzett tanár pedig 5–12. osztályig taníthat. Mindebből az olvasható ki, hogy nincs olyan intervallum, ahová egy általános iskolai tanár beférne. Egyébként nagyon kevés hallgató választja önként a 4+1-es általános iskolai tanári képzési formát. Tehát láthatóan kínálati és keresleti oldalról kiüresedett ez a képzési forma, amire nagyon jól reagált az új változtatás a pedagógusképzésben.

2022 szeptemberétől a középiskolai tanári szakirányt választó pedagógusjelölteknek 6 év helyett 5 évig kell tanulniuk. Miként változott meg a képzés az előző rendszerhez képest?

Alapvetően egy újfajta osztatlan, egységes tanárképzésről kell most beszélnünk, ugyanis a két képzési formulát –az általános iskolait, valamint a középiskolait – egységesítette. Egy nagyon komolyan át- és újragondolt, sok modern gondolatot magába foglaló módon összeállított képzési és kimeneti követelményre (KKK) alapuló, újfajta tanárképzés született.

Nagyon pozitívan éltem meg azt az időszakot, amikor együtt dolgoztunk a munkacsoporttal a tanárképzés megújításán. Az egyes KKK-munkacsoportok a tanárszakok különféle képviselőiből tevődtek össze, akik a tanárképzésben részt vevő egyetemek oktatói és a közoktatásban az adott szakon elismert-közismert tanárok. Nagyon egy húron pendült a csoport, közösen tudtuk megállapítani azokat a sarokpontokat, amelyek alapján úgy gondoljuk, hogy egy szakmailag és módszertanilag is vállalható, modern tanárképzés is megalapozódhat.

Milyen innovatív újításokkal egészült ki a képzés?

A legfontosabb azt kiemelni, hogy a törvényalkotó a képzésben részt vevők kéréseit és elvárásait figyelembe vette. Mindig azt olvastuk a portfóliókban, hogy a tanárképzésben az a legnagyobb problémája a hallgatóknak, hogy négy évig nem találkoznak gyerekkel, de sokan azt sem tudták hosszú ideig eldönteni, vajon alkalmasak lennének-e tanárnak. Egyszerűen nem tudták, hogy mit is kell majd csinálniuk azon kívül, amit még diákként láttak. Ez az új struktúra azonban a képzés kezdetétől biztosítja a hallgatóknak, hogy már az első félévtől kezdődően részt vehessenek a köznevelésben. Szép lassan épül ki a pedagógiai gyakorlat: egy ívet jár be a hallgató, mire ténylegesen is kikerül a hosszú tanítási gyakorlatára. Az iskolai látogatásaik során a hallgatók megismerik az iskolai közeget, a tanári szerepkört, a tanulói viselkedésformákat, az osztálytermi és azon kívüli foglalkozások rendszerét. Harmad-negyedéves korukban már a szakmaiságot, a szakmódszertant fogják figyelni, majd kisebb, később nagyobb mértékben be is vonódnak ezekbe a gyakorlati státuszokba. Nagyon fontos változás ez, hiszen így hét-nyolc féléven át szerez tapasztalatot a pályán a hallgató. Végzős korukra tehát gyakorlatilag „profivá” válhatnak a tanárjelöltek.

Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen milyen sajátos elképzelésekkel kezdenek hozzá a képzés átalakításához? Mire számíthatnak a jelentkezők?

Egyetemünkön nagy örömmel fogadtuk a rendszer átalakításának hírét, hiszen már korábban elkezdtünk kidolgozni egy ehhez kísértetiesen hasonló rendszert, azzal a nagyralátó elképzeléssel, hogy akár egyfajta modellt mutatunk ahhoz a szükséges változtatáshoz, ami addigra már régen megérett változtatás volt. Többéves lépéselőnybe kerültünk azáltal, hogy mi már korábban nagyobb figyelmet fordítottunk a tanár-diák-hallgató fókuszra.

A hallgatók megfigyelhetik, hogy a szakmódszertan súlya megnövekedett, hiszen megmásfélszereződött a képzésre szánt kreditmennyiség. Korábban nyolckreditnyi szakmódszertani tárgy volt a képzésben, ez az új rendszerben már tizenkét kredit, vagyis a korábbi négy tárgy helyett hat tárgyuk lesz a hallgatóknak. Ennek az a jelentősége, hogy az egyes szaktárgyak specifikumaira nagyobb hangsúlyt fektethetünk. Igazán fontos az is, hogy mindebben kiemelt mennyiségben kapott helyet az informatika használata is. A szakmai kompetenciák fejlesztése a tanórákon sokkal fontosabbá vált, vagyis nem feltétlen a szaktárgyi ismeretekre helyezzük a hangsúlyt, hanem arra, hogy olyan tapasztalattal rendelkezzenek majd a hallgatók, amelynek segítségével a diákokat az életben szükséges képességekre tudják trenírozni.

Az egyetemi oktatásban szakonként kell a hallgatóknak elsajátítaniuk az adott tantárgyhoz kapcsolódó tényanyagot. Mennyiben emelkedik vagy csökken ennek mértéke, illetve mennyiben változik a pedagógiai-pszichológiai oktatás az egyetemeken?

Érdemes szem előtt tartani, hogy sok olyan szaktárggyal kellett foglalkozniuk a hallgatóknak, amelyek a tanári mivoltukhoz és szaktárgyi tudásukhoz nem sokat adtak hozzá. Azt szoktam mondani, hogy olyan tárgy nincs, amit haszontalanul tanulunk, de van köztük számos olyan, ami nekünk szemléletmódot formál, azonban az ott kapott információk nagy hányada nem elmondható, nem releváns. Természetesen nem hagyhatók ki azok a szaktárgyi tudást átadó órák, amelyek szükségesek a középiskolai tanításhoz, hiszen ott van szó azokról az információkról, amelyeket majd tanárként a hallgatóknak át kell adniuk a diákoknak. Az is egy lényeges gondolat, hogy ahhoz a tudásmennyiséghez, amellyel fel kell készíteni egy tanulót az érettségire, nem szükséges öt éven át egyetemre járni. Kimondottan sok idő ez a tanárjelölteknek, hogy elsajátítsák azt a tudásanyagot, amelyet a tanítás során használniuk kell. Helsinkiben egy tanulmányutamon hallottam egy ottani szakmódszertanos oktatótól, hogy szerinte kétféle tanár van: az elkötelezett tanár és a hatékony tanár. A hatékony tanár tanulói jól teljesítenek a méréseken, az elkötelezett tanár tanulói szeretik a tárgyat. Ahhoz, hogy a természettudományokat megmentsük, mindenképpen elkötelezett tanárokra van szükségünk, ehhez pedig nem feltétlen szükségszerű OKTV-re felkészíteni a diákokat, ezért nem is gondolnám olyan jelentőségteljesnek a tantárgyi „veszteséget”, viszont nagyon fontos az önképzés képességének és igényének a kialakítása, mert ez a valódi szakmaiság záloga.

A gyakorlatban hogyan történik majd a tanárjelöltek szakmai oktatása? Tudna mondani néhány kiemelt példát?

A korábbiakban megismert gyakorlati, tanítási struktúra megmarad, hiszen például a módszertani mikrotanításoknak igazán nagy szerepe van, de miközben zajlanak a mikrotanítások, addigra a hallgatók már járni fognak az iskolákba. Az első négy-öt félévben inkább az általános pedagógiai-pszichológiai megfigyeléseket végzik a hallgatók. Ott is bevonódnak egy-egy tanórán kívüli tevékenység megszervezésébe, vagy részt vesznek egy szülői értekezleten, elmennek kísérőként egy kirándulásra, azaz aktív figyelői lesznek a pedagógusi aspektusnak, de csupán megfigyelői szerepkörben. A hatodik félévtől kezdődően pedig a szaktárgyak kerülnek fókuszba. Alapvetően a szaktárgyi órákon való hospitálásokról lesz itt szó, de a vezetőtanárnak megvan a lehetősége – sőt kérni is fogjuk a vezetőtanárokat –, hogy kisebb feladatelemekbe már kapcsolják be a tanárjelölteket. A nyolcadik-kilencedik félévben, a tanítási gyakorlaton már egy ismert közegbe kapcsolódnak be, és gyakorlatilag ismerni fogják azt a feladatkört, amire vállalkoztak. A tizedik félév pedig a vidéki, egybefüggő tanítási gyakorlat lesz, így pedig kirajzolódik egy szakmailag és módszertanilag is jelentőségteljes tapasztalati ív.

Mit gondol, várhatóan mennyire lesz szimpatikus és inspiráló a fiatal tanárjelölteknek az új típusú tanárképzés?

Nem gondolom, hogy azok, akik most jelentkeztek a képzésre, bármennyire is tisztában lennének ezekkel a kérdésekkel. Viszont ha igazak voltak azok az üzenetek a portfóliókban, amelyek ennek a hiányairól szóltak, akkor ezek az újonnan érkező hallgatók pozitívan fogják értékelni a változásokat, illetve úgy hiszem, sokkal elkötelezettebbek lesznek a leendő tanárjelöltek ebben az újszerű képzési megoldásban, hiszen javuló tendenciát fog mutatni a hallgatók pályaszocializációja. Fontos kiemelni, hogy a hallgatók a gyakorlataik során általános -és középiskolai közegben is megfordulnak, kialakul bennük az érzés, hogy hol helyezkednének el szívesebben.

Ön szerint ez a gyakorlatorientált rendszer hogyan fog hatni a tanulókra, illetve a mentortanárokra?

A mentortanároknak sokkal szélesebb körű és mélyebb feladatot fog adni az új rendszer. A mentortanárság alapvetően arról szól, hogy bevezessen egy hallgatót a tanárság rejtelmeibe, de sok esetben volt olyan probléma, hogy a hallgató megküldte előző éjszaka a mentortanárnak az elkészült óratervet, a mentor pedig azt jól megpirosította, de ebben a gyakorlatorientált közegben sokkal többrétűvé válik ez a feladatkör. Azzal, hogy ez a folyamat hosszabbra nyúlik, gyümölcsözőbb együttműködések fognak kialakulni hallgató és mentortanár között, és sokkal személyesebb kapcsolat lesz diák és kistanár között. A képzés továbbá azt is erősítheti, hogy a hallgatók olyan modern pedagógiai módszereknek lesznek ismerői, amelyeket sokkal nagyobb arányban tudnak hasznosítani a szakmai, módszertani és gyakorlati képzésük során, így a tanulók is sok ismerettel gazdagodhatnak. Annyi nehézséggel azonban szembe kell nézniük a tanulóknak, hogy még többet kell szerepelniük a kistanárok előtt, és kevesebb időt tölthetnek el a saját szaktanárukkal, de abban biztos vagyok, hogy ahol eddig is sok hallgató jelent meg, a gyerekek fel lesznek készülve ezekre a megmérettetésekre is.