Mindenkinek joga van egy jó tanárhoz

Milyen élmények fűzik Önt a természetfotózáshoz? Mikor ismerkedett meg ezzel a művészeti ággal?

Nagyapám vadász volt, egészen apró koromtól kezdve jártam vele az erdőt. Ennélfogva már korán kialakult bennem a természet tisztelete és szeretete, a zsigereimbe ivódott a természet élménye. Szüleim amatőr fotósok voltak, ezért ez a szenvedély is vonzott. A kettő egyesítéséből született meg bennem a természetfotózás iránt igény. Így az élményt – amit átéltem – megoszthattam másokkal is.

Miért választotta a tanári hivatást?

Édesapám tanár volt, de édesanyám is pedagógus akart lenni, azonban őt nem engedték erre a pályára. Ennek ellenére érdekes módon a döntésben fizikatanárom, Bálint János hatása volt a meghatározó. Egy fantasztikus elme és azon ritka emberek egyike, aki valóban tud örülni mások sikereinek. Nem tanácsaival, hanem példamutatásával hatott rám, s ezért elhivatottan vágyakoztam a tanári hivatás irányába. Akkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy mindenkinek joga van egy jó tanárhoz. Nekem ő volt az a bizonyos „jó” tanár. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, minden beszélgetésünk egy szellemi kirándulás. A pedagógia etalonjának tekintem, és remélem, van, illetve lesz olyan tanuló, aki hasonlóképpen emlékszik majd rám is.

A tanítás mellett miként került képbe a fotószakkör?

Iskoláskoromban két fotószakkörbe is jártam. Később – egy véletlennek köszönhetően – meghívtak a kaposvári Compur Fotóklubba. Itt egész fiatalon – általános iskolás koromban – tag lettem, és büszke vagyok rá, hogy immáron két évtizede vezethetem a Klubot. A Pro Urbe Kaposvár díjnak is büszke tulajdonosai vagyunk. Pedagógiai munkám során lehetőségem nyílt fotószakkör vezetésére, sőt a szakvizsgám szakdolgozatát is a magyarországi fotószakkörök történetéből írtam. Eközben döbbentem rá, hogy a szakkörök száma jelentősen csökken, és felelősségemnek éreztem, hogy felrázzam a diákfotós életet hazánkban. Ezért a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége (MAFOSZ) alelnökeként az Országos Diákfotó Pályázatot felfrissítettük, és hazánk iskoláiba, illetve idén már a határon túli oktatási intézményekbe is eljuttattuk felhívásunkat. Ennek eredményeként nagyságrenddel nőtt a pályázó fiatalok száma.

Sokat köszönhetünk Sonkád polgármesterének, Iszák Tibornak, hiszen az itt megrendezett Kárpát-medencei magyar pedagógusok szervezetének találkozóján a külhoni pedagógus kollégákkal tudtunk egyeztetni a pályázat kiterjesztéséről. A Kulturális és Innovációs Minisztérium segített a magyarországi iskolák figyelmének felhívásában, ezen túl a Belügyminisztérium pedig közreműködött a díjátadó megszervezésében is.

Miben más ez a fotópályázat a többi fotópályázathoz képest?

Ez a fotópályázat nemcsak az egyéni sikerekre koncentrál, hanem közösséget is épít. Egy iskolából fotószakkörként lehet pályázni, vagy ennek híján egy pedagógust megkérni, hogy segítsen a tanulóknak a képek feltöltésében. Nem titkolt célunk ezzel, hogy a fotószakkörök létrejöttében a katalizátor szerepét töltsük be.

Milyen hatást képes gyakorolni egy fotószakkör a tanulókra?

Rövid távon a kiírt fotópályázatokon való eredményes szereplés további alkotásra inspirálhatja a tanulót, miközben a látásmódja, a vizuális kifejezőmódja is érik, fejlődik. Idén Plucsinszki Máté nyert különdíjat a Temetők üzenete című fotópályázaton. Érdekesség, hogy 2016-ban ezen a pályázaton szintén különdíjat nyert az akkor még ötéves Kántor Dániel klubtagunk. 2021-ben a Belgiumban megrendezett Ifjúsági Fotóbiennálén a fotószakkörös Mosóczki Réka képviselte hazánkat.

Hosszú távon pedig a pályaválasztásra is hatással lehet, hiszen volt olyan tanítványom, mint például Dausek Dániel, aki operatőr lett egy televíziónál. Van olyan fiatal – Tóth Zsombor a fotóklubhoz csatlakozott középiskolás korában –, aki a felnőtteknek kiírt MAFOSZ szalonon a II. díjat nyerte el. Azóta pedig fotográfia szakra jár a Kaposvári Egyetemen.

De fontos volt a saját élményem is. Végiggondoltam, hogy rám milyen hatással volt az iskolai fotószakkör. A rendszerváltás időszakában az akkor létrejövő Somogyország című hetilapban még fiatal tanulóként fényképezhettem, és így sikerült megörökítenem Antall József miniszterelnököt, Göncz Árpád államfőt, sőt a 301-es parcellában a szertartást is lefényképezhettem. Később ez inspirált a média szak elvégzésére is, aminek folyományaként a Fotó-Videó Magazinban is publikáltam a 2000-es évek elején.

Volt már lehetősége megosztania a fotószakkörrel kapcsolatos tapasztalatait másokkal?

Nagy megtiszteltetés volt, hogy a fotószakkörökkel kapcsolatos tapasztalataimat, terveimet és elképzeléseimet megoszthattam a Magyar Művészeti Akadémián 2015-ben, Az élet kincsesháza című konferencián.

A fotózás és a tanári elfoglaltsága mellett pedagógus szakmai érdekképviseletben is szerepet vállal?

A tízéves jubileumát ülő Nemzeti Pedagógus Kar (NPK) alapító tagja vagyok. Országos küldöttként, később tagozatvezetőként, jelenleg elnökségi tagként veszek részt a szakmai érdekképviselet munkájában, és képviselem többek között az ifjú fotósok érdekeit is.

Részt vesz valamilyen oktatási innovációkban tanári munkája mellett?

A magyar fejlesztésű Coursegarden oktatási keretrendszer pedagógiai konzultánsa vagyok. Ez egy világszínvonalú felület, amely segítségével sokkal hatékonyabban lehet tanítani, és folyamatos fejlesztésével a tanulói teljesítmény követése is egyre pontosabb lesz, és a mesterséges intelligencia beépítése is folyamatos. A NÉBIH oktatási nagyköveteként több élelmiszerpazarlás elleni kiadvány pedagógiai lektorálásában vettem részt.

A mindennapokban is próbálok újítani. Idén tesztjelleggel kipróbáltam, hogy a digitáliskultúra-órákon a tanulókat nem székre, hanem fitneszlabdára ültetem. Ez jelentősen javítja a tartásukat és a túlmozgásos tanulókra is jó hatással van. A tanulók visszajelzései is pozitívak, ragaszkodnak az ülőalkalmatosságukhoz. A következő tanévben szeretném elérni, hogy egy teremben csak ezeken lehessen ülni.

Hogyan látja, mennyire vannak jó pozícióban a magyar fotósok, fotóművészek a nagyvilágban?

Kortársaink közül kiemelném a természetfotózásban vitathatatlanul nemzetközi hírű Máté Bencét, aki egy új dimenzióját valósította meg a fotózás igen nehéz területének. Ugyanakkor a fiatal művész pedagógiai szempontból is érdekes, hiszen tizenéves korában eldöntötte, hogy természetfotós lesz. És ez egy nagyon érdekes kérdést vet fel: ha egy tizenéves diák odalép egy tanárához és azt mondja, hogy ő márpedig természetfotós szeretne lenni, akkor mit válaszolhat erre a tanár? Talán azt, hogy jól van, a fotózás egy nagyon szép hobbi, de tanulj „valami rendes szakmát”. Milyen végzetes probléma lett volna abból, ha Máté Bence „rendes szakmával” kezd el foglalkozni?

Tény azonban, hogy olyan fiatalon, mint Máté Bence, kevesen tudják, mivel is szeretnének a jövőben foglalkozni. Kiváló példaképként tud megjelenni a diákság előtt, amire igazán nagy szükség van napjainkban. Ha pedig már megint a pedagógiához kanyarodtuk vissza – talán így is látszik, hogy a két terület számomra szétválaszthatatlan – Szendrő Szabolcsot is szeretném kiemelni, ő ugyanis igazi példakép lehet a tanítványaim számára, hiszen a fiatalkorában elvesztett lába ellenére – vagy éppen dacára – az első magyar Himalája-expedíción is részt vett, amit megörökített a fényképezőgépével.