Minden fal leomlott

Megilletődötten lép be a gyermekotthonba Marcell és Bence. Mindketten a tizenkettedik kerületi Osztrák-Magyar Európaiskolában tanulnak. Közösségi szolgálatuk első napját kezdik meg néhány perc múlva. Fehér Anna nővér, az intézmény vezetője fogadja őket. A halmozottan sérült gyerekekről beszélgetnek, akikkel először találkozik majd a két gimnazista. „Követelek tőled, mert szeretlek. Ez az alapelv vezet bennünket, amikor a gyerekkel foglalkozunk” – mondja Anna nővér, és hozzáteszi: „A gyerekeink többsége állami gondozott, a családi háttér nem adatott meg nekik. Viszont sok olyan pozitív értéket hordoznak magukban, amelyek felszínre kerüléséhez segíteni kell őket.”

Bence és Marcell bemutatkozik

Földbe gyökerezett lábbal

Zegzugos folyosórendszer vezet a szobákhoz, a falban végig kapaszkodók, többfelé kerekes kocsik sorakoznak. Otthonosan berendezett kis terembe vezeti be Anna nővér Marcellt és Bencét. Hálószobák nyílnak a világos helyiségből. Több gyerek meghallja a vendégek érkezését, érdeklődéssel fordulnak feléjük. Egy kisfiú négykézláb kúszik Anna nővérhez, kitapogatja kezét, megöleli. A gimnazisták földbe gyökerezett lábbal néznek körül, kerekes székben sajátos testtartású vak és gyengénlátó gyerekek ülnek. Szilveszter tizennégy éves, ám méretre nem tűnik nagyobbnak hétnél, odamászik Bencéhez, úgy ragadja meg kezét, mintha soha nem akarná elengedni. Anna nővér szól hozzá. „Mutasd meg a szobádat.” Szilveszter Bencét maga után húzza az ágyához, ami mellett sátor méretű házikó van. Ide kell bebújnia Bencének, hogy aztán vagy százszor kinyissa az ablakokat Szilveszter legnagyobb örömére. A játék feloldja a gimnazisták tartózkodását. Mellettük egy vak kisfiú lendkerekes autója hangjára figyel. Felsőteste ingaszerűen jár balra-jobbra, főleg magával van elfoglalva, ám néha ő is füleli a vendégek hangját.

Így ismeri meg a gyerekeket Bence és Marcell, valamint három lány osztálytársuk. Mind az öten hamarosan részt vesznek az uzsonnáztatásban. Eleinte zavartan, félve igyekeznek segíteni. A tejbegríz kanalazása sokaknak megoldhatatlan feladat. Hamarosan felbátorodnak a gimnazista lányok, és az ételt a mozgásukban akadályozott gyerekek szájába adják, miközben erősen koncentrálnak minden mozdulatukra. Bátorságuk elillan és megrémülnek, ha a gyerek köhint egyet. Azután újra kezdik az etetést, szájuk egyszerre nyílik a kicsik szájával, és maguk is nyelnek, amikor a gyerekek.

„Amikor megtudtam, hogy halmozottan sérült gyerekekkel leszek együtt, akkor nagyon megijedtem, mert nem számítottam arra, hogy ilyen komoly fogyatékkal élőkkel találkozom. Nagyon megsajnáltam őket, tudtam, hogy vannak ilyen emberek, de ilyen közel soha nem voltam hozzájuk” – idézi fel első élményét Marcell.

Marcell szerint minden gimnazistának magának kell eldöntenie, hogy alkalmas-e erre a munkára. Jó, ha valaki fiatalon megismeri a sérültek életét. Később sokkal több elfoglaltsága lesz, kevesebb ideje jut másokra. „Ezentúl már másképp nézek a vakokra, könnyebben szót értek majd velük. Sokszor azt tapasztalom, hogy az emberek nem akarnak semmilyen kapcsolatba kerülni fogyatékosokkal, talán félnek tőlük.”

Koselák Ildikó, az otthon munkatársa, aki a közösségi szolgálatot is szervezi, és ennek keretében felkészíti a gimnazistákat, tapasztalatait így összegzi: „A budakeszi Prohászka Gimnáziumból sok tizenegyedikes diák jön. Minden nap végén beszélgetünk arról, hogy kit milyen élmény ért. A diákok első reakciója, hogy megszeppennek. Bizonytalanok, nem tudják, mit tegyenek, hozzányúljanak-e a gyerekekhez, ám rövid idő alatt feltalálják magukat, felveszik a napirend ritmusát, és megpróbálnak ott segíteni, ahol tudnak. Fontosnak tartom, hogy ne maradjon bennük kérdés, kétely vagy szorongás, hiszen sokan korábban nem találkoztak sérült gyerekkel. A diákok olyan dolgokat figyelnek meg, melyeket gyakran még felnőttek sem vesznek észre. Feltűnik nekik, hogy a tanárok lehetőleg csak az éppen szükséges segítséget adják a sérült gyerekeknek, helyettük nem végzik el a feladatokat. A diákok szembesülnek azzal, hogy a gyerekek nem tudnak maguktól ülni, állni, mozogni, enni, de saját határaikat feszegetve próbálják legyőzni a nehézségeiket. Önmagukért nagyon sokat küzdenek. A sérült gyerekek világa nagyon őszinte. Kevesebb ismeretük van, mint az ép gyermekeknek, viszont sokszor nyitottabbak és kedvesebbek. A szeretetüket könnyebben és nyíltabban kifejezik velünk szemben is és azokkal szemben is, akik ide jönnek.”

Délutáni játék

Megbecsülöm, amim van

Marcell és Bence második látogatása az otthonba a nyári szünetre esik. A teraszon tizenhat gyerek tölti délelőttjét. Öten kerekes székben, néhányan padon üldögélnek. Két kicsi – öt év körülinek látszanak –, felfújható medencében, néhány centiméteres vízben ücsörög. Egyikük csendesen, tenyerével terelgeti maga körül a vizet, a mellette lévő kisfiú azonban izeg-mozog, néha felborul, ilyenkor sírósan nyögdécsel, amíg a gondozó fel nem ülteti. A sokadik „baleset” után kisebb korholást kap – „ne nyafogj annyit” –, amire szája legörbül, sírással küszködik, de lenyeli könnyeit. Ő nem veszi észre, hogy a két gimnazistát most is örömmel és érdeklődéssel fogadja a többség, két gyerek azonnal labdázni hívja őket.

„Az oldottságnak köszönhetően a második alkalommal már tudtunk játszani a gyerekekkel, eltűntek a gátlásaink – mondja Marcell. – Nekem nem volt még tapasztalatom ilyen gyerekekkel, és ezért is szerettem volna kipróbálni ezt a munkát. Most, hogy megismertem őket, akiknek ráadásul nincs olyan otthonuk és családjuk, mint nekem, jobban meg tudom becsülni, amim van. Az első találkozás a gyerekekkel nyomasztó volt. Második alkalommal már minden természetessé vált, mert néhány gyereket megkedveltem, és már vártam is, hogy újra találkozzam velük. Minél jobban megismerem őket, annál inkább a szívemhez nőnek.

Azért is érdemes idejönni, mert sok mindenben fejleszt egy ilyen találkozás. Elsősorban a türelemben. Mert ezek a gyerekek és a velük való foglalkozás ezt igényli. Ezek után jobban megbecsülöm, amit nekem adott a sors.”

Megrendülés után empátia

„Bennünket is váratlanul ért, milyen sok gimnazista jönne hozzánk közösségi szolgálatra” – mondja Anna nővér, aki nemcsak vezetője, hanem alapítója is az otthonnak. Korábbi aggályaira így emlékszik: „Féltünk attól, hogy a nagy érdeklődés a gyerekeket megzavarja. Azonban tapasztalatunk, hogy a gyerekeknek nagyon jó a sok külső kapcsolat. A gimnazisták azt nyújtják, amit mi csak korlátozottan tudunk. Amikor megkérdezem a gyerekekeinket, mit szeretnének, sokan mondják, hogy menjen velük valaki sétálni – de kettesben! Ez a fiatalok segítségével megvalósul. Vannak gimnazisták, akik, miután letöltötték a közösségi szolgálat idejét, visszatérnek hozzánk, és elviszik sétálni vagy villamosozni azt, akivel összebarátkoztak. Ez hihetetlenül jó a gyerekeknek. Azok a gimnazisták, akik jártak nálunk, ha a »világban« találkoznak sérült gyerekekkel vagy felnőttekkel, tapasztalataik birtokában már megértően viszonyulnak hozzájuk. Egyikük úgy fogalmazott az első látogatása után, hogy »most már tudom, miért kell hálásnak lennem«”.

Anna nővér a gimnazistákkal első alkalommal folytatott beszélgetéseken arra törekszik, hogy lássák, mit vállalnak, másrészt, hogy el tudják fogadni a sérült embereket. „Felgyorsult világunkba nem illik bele a sérült emberek nehézkes mozgása, esetleg lassú gondolkodása, bizonytalan közlekedése. Arra is vállalkozunk, hogy egy munkatársunk elmenjen az érdeklődő iskolákba, ahol az intézményünkről beszél a szülőknek és filmet vetít. Nagyon ritkán előfordul, hogy a szülő a hallottak alapján nem javasolja gyerekének, hogy ide jöjjön. Ha látjuk, hogy a gimnazista nem érzi itt jól magát, esetleg viszolyog a feladattól és a sérültekkel való kapcsolattól, akkor azt javasoljuk, keressen más munkát. Ám a gimnazisták nagy része a látogatásai után úgy véli, pozitív élmény volt számára az otthonban végzett munka, mert a gyerekek nyitottsága, aktivitása és személyisége megnyerte őket. Látták, hogy a sérültség ellenére a gyerekeknek vannak terveik, amelyek végrehajtásához képesek erőfeszítésre. Van olyan gyerek, akinek elképesztő erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy megtanuljon járni. Ezért két bottal közlekedve mindig inkább a lépcsőt választotta a lift helyett, így erősítette magát. Az ilyen gyerekek akaratereje mindenkinek példa. Tanulhatunk tőlük türelmet az állapotunk elfogadásában. Hiszen sokkal lassabban tudnak elvégezni egyszerű dolgokat, mégsem zúgolódnak az állapotuk miatt. A legkisebbek kétévesek, az értelmi szintjüknek megfelelően ébrednek tudatára másságuknak. Nagyon nehéz időszak a kamaszkor, különösen ott, ahol egészséges gyerek is van a családban, és a sérült látja, hogy testvére önállóan megy, külön programjai vannak. Ekkor a sérült gyerekek türelmetlenné válhatnak, néha agresszívek is. Ezen a nehéz korszakon az lendíti át őket, hogy együtt vannak a társaikkal. Van olyan fiatal, akit a szülei nyáron visszahoznak, mert otthon túlságosan frusztrált helyzetet él át. Itt megnyugszik.”

Idén négyszeresére nőtt a közösségi szolgálatra jelentkezők száma, egyaránt érdeklődnek önkormányzati, egyházi, alapítványi középiskolákból. Az otthon az iskolák kérésére legtöbbször olyan szülői értekezleteken ad tájékoztatást, ahol a diákok is ott vannak. Olyan iskola is akad, amely több intézményt meglátogat, és a tapasztaltak alapján dönti el, hova küldi diákjait közösségi szolgálatra. Általában az otthon az iskolákkal megállapodást köt a közösségi szolgálatról.

„Sok tájékoztatót tartottam már, az utóbbi időben hangsúlyt helyezek arra, hogy a gyerekek értékeit, kedvességüket, derűjüket, akaraterejüket emeljem ki. Célom, hogy a gimnazistákban felébredjen az empátia. Nem szánalomra van szükség, hanem mélyebb ismereteken alapuló együttérzésre, és hogy a fiatalok belegondoljanak a sérült gyerekek helyzetébe. A gyakorlaton részt vett fiataloknak fejlődik a kapcsolatteremtő készsége, a másság elfogadásának képessége. Ugyanakkor a mi gyerekeink sokat merítenek a gimnazisták tudásából, érdeklik őket az újdonságok.” – mondja Anna nővér.

Indulás a Rege parkba

Nagy élmény a fogaskerekű

Libasorban megyünk a kerekes székekkel a Mátyás király útjának keskeny járdáján. Az öt székben vak és gyengén látó gyerekek ülnek, akiket a budakeszi Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium közösségi szolgálatot végző gimnazistái tolnak. Nagyon izgatottak a gyerekek, izgulnak a gimnazisták is. Az előbbiek azért izgatottak, mert végre – a gyermekotthon megszokott környezete után – a külvilág izgalmai várnak rájuk: a fogaskerekű zötyögése, a Rege park játszótéri hintájának és csúszdájának tapintása, a közelben lévő kisvonat mozdonyának hangja. A gimnazisták pedig azért izgulnak, mert nem tudják, miként foglalkozzanak a halmozottan sérült gyerekekkel, hogyan segíthetnének nekik bármiben is, és egyáltalán, mit kezdhetnek a magatehetetlen, ám lelkes kis társasággal.

Mielőtt beszállnánk a fogaskerekűbe, Huszár Fruzsina, aki a tizennégy éves Matyit tolja a kerekes székben, így idézi fel az előző napi élményét: „Meglepődtünk, amikor halmozottan sérült gyerekkel találkoztunk. Az első érzésem a sajnálat volt. Azután meglepett az önállóságuk, ahogy odakúsznak a székükhöz, és aki tud, maga felmászik rá. A minimális segítséget kell csak nekik nyújtani. Közösségi szolgálatnak nagyon jó ez a munka, mert olyan dolgokat mutat meg az életből, amelyek létezéséről sejtelmem sem volt. Szeretnék visszajönni év közben is. Egészségügyi pályára készülök, bár még nem döntöttem el, milyen irányba menjek.”

A fogaskerekűben Ninát, a legkevésbé sérült, kerekes széket nem használó, tizenöt éves gyengénlátó kislányt kérdezem, örül-e a játszótéri programnak.  „Azért jó, hogy jönnek a gimnazisták, mert segítenek felszállni és leszállni a fogasról. A hangjukról ismerem meg őket. A többieknek is jó, hogy itt vannak, mert… hát… nagyon jó.” – mondja Nina kicsit nehezen fogalmazva. Elkéri diktafonomat, a kérdéseim már nem érdeklik. A fogason az utasok furcsálló pillantásától kísérve rövid „felkonferálás” után hangosan énekelni kezd.

Leírhatatlan hála

A játszótérre a gimnazistákkal tart Kazatsay Eszter, a sérült gyerekek osztályfőnöke és Szemán András, görög katolikus papnövendék. Közösen fektetik be a csészealj alakú nagy hintába az egyik nagyobb gyereket, miközben figyelik, kell-e segíteniük bárkinek is. „Praktikus okból is jó, hogy itt vannak a gimnazisták, mert az otthonban kevesen vagyunk ahhoz, hogy mindenkit ki tudjunk tolni ide” – mondja az osztályfőnök. – „Nekem nagyon jó tapasztalataim vannak a gimisekkel, fantasztikus, milyen hamar beilleszkednek, noha korábban még nem találkoztak sérülttel. A mi gyerekeink mindenkinek nagyon örülnek, főleg az állami gondozottak, akik zárt világban élnek. De akik hazajárnak, azok is kevés emberrel találkoznak. A nagyobbaknak különösen jó, ha a saját korosztályukkal vannak együtt, van közös témájuk. Emlékezetes, amikor a gimnazisták egy súlyosan sérült csoporttal voltak együtt, ahol a gyerekek nem beszéltek, nem mozogtak. Amikor elmentek, az egyik gimnazista lány búcsúpuszival köszönt el az egyik gyerektől, mert, mint mondta, pont olyan, mint ő. Ez is mutatja, elfelejtődhet, ki a sérült, és az embert látják meg egymásban kölcsönösen. A pozitív tapasztalat a gimnazisták nyolcvan százalékára jellemző. Tény, hogy húsz százalékuk egy hét után sem tud kapcsolatba kerülni a gyerekekkel, csupán azt teszik meg, amit nagyon kell.”

Szemán András egy évig dolgozik az otthonban. Szociális jellegű munkát keresve talált el ide, kisegítő munkatársnak vették fel. Megfogalmazása szerint az otthonban élő gyerekek éhesek arra, hogy foglalkozzanak velük, örülnek minden újdonságnak, ha elviszik őket kirándulni vagy a városba. Ezekről az élményeikről a gyerekek napokig beszélnek, mintha nem tudnának betelni velük. „Úgy vettem észre, hogy hatalmas pozitív töltetet kapnak. De még ennél is többet kapnak, akik velük foglalkoznak. A gyerekek hálakimutatása leírhatatlan. Többségük mindent nagyon megköszön, érezni lehet a háláját. Kialakul egy olyan kommunikáció, amit szavakban nem lehet elmondani. Egy olyan élettapasztalattal mennek haza a gimnazisták, amelynek lényege, hogy örülünk, ha tudunk segíteni. A saját életükben, ha valami szomorúság éri őket, akkor visszagondolhatnak az itt töltött napokra, amikor jó volt dolgozni másokért. Majd feléled az igényük arra, hogy körbenézzenek a saját világukban, és keressék azt, hogy miben tudnak ismét segíteni valakinek, aminek később újra örülhetnek. Az is fontos, hogy az itt szerzett tapasztalataikat és az új szemléletet tovább tudják adni másoknak: a sérült emberekkel lehet és kell foglalkozni.”

Megváltozott látásmód

Énekóra kezdődik. A kerekes székeket a gimnazisták tolják be a zeneterembe, néhány járni tudó vak gyerek könnyen megtalálja helyét a megszokott úton. A gimnazisták a kerekes székek mögé ülnek le, innen figyelik az órát, drukkolnak a gyerekeknek, hogy sikerüljön visszatapsolni a ritmust, vagy tisztán énekelni. A tanárnő zongorázik, több hangszer előkerül, élvezik a zenehallgatást.

Varga Borbála az óra után meséli, meglepetésként érte, hogy nemcsak vakokkal lesz együtt, hanem más fogyatékkal élőkkel is. „Féltem, hogy valamit rosszul csinálok majd. A nap folyamán egyre jobban belerázódtunk. Láttuk, hogy a konduktorok és ápolók arra buzdítják a gyerekeket, maguktól csinálják meg a dolgokat. Nem úgy bánnak velük, mintha porcelán babák lennének. Iszonyatosan hosszúnak tűnt a nap, nagyon elfáradtam. Otthon kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi is történt. Úgy éreztem, próbáltam valamit adni, amit sokszorosan visszakaptam a gyerekektől és az otthonban dolgozóktól is. Megpróbáltam törődni velük, figyelni rájuk. S kaptam tőlük szeretetet, megbecsülést, örömmel fogadtak minket, az ápolók egyenrangúként kezeltek. Elkezdtem ragaszkodni hozzájuk. Az egyik kisfiú a zeneteremben arra kért, hallgassam meg, ahogy zongorázik, nagyon szépen játszott. Rövid idő alatt olyan közeli kapcsolatba kerültünk, hogy hiányozni fog, és azt hiszem, én is neki. Az elmúlt három napban megváltozott a véleményem, a látásmódom. Nem voltak fenntartásaim a sérültekkel szemben, de azért, mint a legtöbb ember, kicsit tartottam a távolságot. Aggódtam, hogy nem tudom őket természetesen kezelni, nem tudok velük kommunikálni. Féltem, hogy nem lesz hozzájuk türelmem. Három nap után elmúlt a szorongásom, úgy érzem magam közöttük, mintha teljesen egészséges gyerekek között lennék. Az otthonban nagyon sok mindent lehet tanulni, ami az életben később fontos lehet. Fejlődik az empátiánk, a megoldókészségünk, fel kell magunkat találni olyan helyzetekben, amelyekben korábban nem voltunk. Ez a hely azoknak nagyon jó, akik úgy érzik, hogy a közösségi szolgálatban valami hasznosat szeretnének tenni.”

A boldogság élménye

Szívesen bekapcsolódnak a délutáni játékba a gimnazisták. A szőnyegen fekve építik össze a gyerekek a Duplo kockákat, tologatják a járműveket. A játékok színes világából elsősorban a formák és méretek a fontosak. Mihalek Anna első élményét így idézi fel: „Első délután nagyon fáradt voltam, szinte azt se tudtam, hogy jutok haza. Ahogy felidéztem a velem történteket, egyre több dolgon gondolkodtam, például, hogy mi történik a sérült gyerekekkel, amikor már felnőnek. Ide jöttünk a mi kis világunkból, és rájöttünk, hogy van egy teljesen más élet. De már az első napon a csoportban lévő hét gyerekkel – egy kislány kivételével – kapcsolatom alakult ki. Második nap ezt a kislányt hintáztattam, rám mosolygott, és hirtelen minden fal leomlott. Hatalmas élmény volt az ő öröme. Nagyszerű, hogy azonnal és állandóan visszajelzést kaptam tőlük, sokkal gyorsabban, mint egy ép embertől. Itt éreztem, hogy fontos vagyok. Ez a közösségi szolgálat erőt ad, könnyebb lesz visszalépni a hétköznapokba, folytatni a magunk útját.”