Miért pont az osztályfőnök?

A válaszunk: kerülhet olyan helyzetekbe, de nem feltétlenül kerül. Hathat ugyanannyira, de nem mindig hat ténylegesen.

Gondoljuk csak végig: mekkora felelősség nehezedik egy tanár vállára, amikor új osztályt vállal? Mekkora nyomást érez a mellkasában, amikor először lép be új osztálya ajtaján? Mennyire fontos kérdés egy iskolában, hogy kik lesznek az osztályfőnökök? Mennyire befolyásolja a szülőket választásukban az osztályfőnökök személye? Mennyire tartja számon egy tanár az osztályait, és mennyivel könnyebben felejti el hozzájuk képest a többi diákját? Mennyire kérik a kollégák az osztályfőnökön számon, hogy hogyan viselkednek a gyerekek, hogy milyen a hangulat az osztályban, hogy mennyire írnak leckét – és így tovább? Miért az osztályfőnökön múlik mindez, miért ennyire, miért kikerülhetetlenül?

Kitüntetett szerepben

Az osztályfőnök képviseli minden diák és minden szülő szemében az iskolai normát. Mert az iskolával mint intézménnyel közvetlenül nem találkoznak: túl nagy hozzájuk képest, túlságosan megfoghatatlan. A tanárok pedig közel vannak ugyan, de túlságosan sokfélék, túl sokszor cserélődnek, esetlegesebb a jelenlétük a gyerekek életében. Azt, hogy mit – milyen normákat, értékeket, magatartásmintákat, tudáseszményt – képvisel az iskola, az osztályfőnök testesíti meg: a személyisége, a mondatai, a viselkedése, az elvárásai, a stílusa. Gesztusai ezért nem egy tanár gesztusai csupán, hanem az iskola egészéi.

Ez az azonosítás természetesen nem tudatosan történik. A gyerekek, a szülők, de még a kollégák is az iskoláról való beszédben gyakran különválasztják az osztályfőnököt, az osztályt és az iskolát: „Nagyon kedves a Marika néni, csak nem bír velük!”; „Jó iskola az, csak a fiam kapta ki a leghülyébb osztályfőnököt!”; „Az osztályfőnök, a Nagyné csak sorolta a szülőin, mi mindent kell az iskolába behozni!”; „Szegény Péter, már megint olyan kibírhatatlan osztálya van!”

Nagyjából minden osztály olyan lesz, amilyen az osztályfőnöke. Ebből nem következik, hogy valaki vagy csak jó, vagy csak rossz osztályfőnök, mert a képet nagyon sok minden árnyalja: milyen az osztályfőnök éppen abban az életkorában és életszakaszában. Számít, hogy egy tanár mennyire azonosul az adott iskolával – ha szereti, önként és önkéntelenül iskolai normákat képvisel, ha nem szereti, inkább rebellis. Számít, hogy valakinek mekkora saját gyerekei vannak: szinte mindig segítség, ha egy osztályfőnöknek az osztályával nagyjából egyidős a gyereke. Számít, hogy önként vagy kényszerűségből lett-e valaki osztályfőnök, mennyire akart osztályt, vagy mennyire viszolygott tőle. Számít, hogy valaki milyen életkorú osztályt kap: ami kilencedikben működik, az nem működik ötödikben, ami nagyon jó hangvétel fölső tagozaton, az hatástalan lehet középiskolában. Van, aki egy zömmel fiúkból álló osztályban érzi otthonosabban magát, van, aki lányok között – és így tovább. Vagyis igaz, hogy minden tanár a maga képére formálja az osztályát, de csak úgy igaz, ha hozzátesszük: minden tanár úgy formálja az osztályát, ahogyan az adott diákcsoporttal való interakcióban tudja.

Mikor legyen valaki osztályfőnök?

Az, hogy mikor legyen valaki osztályfőnök, látszólag felesleges kérdés, mert akkor lesz az, amikor osztályfőnökre van szükség az iskolájában. És mégsem ilyen egyszerű – legalábbis akkor, ha az a cél, hogy valaki jó osztályfőnök legyen, hogy ne égjenek ki a tanárok, hogy aztán minél gyorsabban és elkeseredettebben elhagyják a pályát.

Nem érdemes teljesen kezdőként, az első egy-két-három évben osztályt vállalni. Amíg valaki nem azonosul még az iskolával, ahol tanít, nem ismeri még belülről a hagyományait, értékeit, szokásait, addig nehezen tudja átadni őket. Éppígy, ha egy tanár iskolát vált, érdemes néhány évet, ha nem is sokat, de egyet-kettőt várnia, amíg megismeri a kollegáit, amíg szemtanúja lesz mindenféle iskolai programnak, lát egy iskolai tábort, és amíg őt is megismerik.

Ám érdemes fiatalon osztályt vállalni, még huszonévesen. Talán nincs is nagyobb örömforrás egy tanár életében, mint amikor valaki még a húszas éveiben megkap egy osztályt, és abba sok pedagógiai energiát fektet, amikor még nem volt másik osztálya, akikhez a meglévőt hasonlíthatja. Amikor még életkorban is közel áll a tanítványaihoz, és ha már nem tartoznak is ugyanabba a nemzedékbe, de azért még érti és közelről ismeri azt a nyelvet és szubkultúrát, ami a diákjai sajátja. Fiatal, kezdő osztályfőnökök olyan energiával, vehemenciával tudnak az első osztályukra figyelni, és olyan fontos tud lenni számukra az első osztályuk, hogy az sok elkövetett hibát képes ellensúlyozni.

Ha lehetséges, érdemes két osztály között pihenni egy kicsit, kihagyni egy évet, végiggondolni az előző négy (vagy hat, nyolc) év tanulságait, és csak akkor vállalni ismét osztályt, amikor már vágyik a tanár egy újabb osztályfőnökségre. Az osztályfőnök és az osztály kapcsolata ugyanis annyira személyes kapcsolat, hogy kell valamekkora hiátus, eltávolodás, míg egy következő osztályt elkezd valaki. Nem jó májusban egyszerre készülni az érettségire és a bankettre, és tartani a leendő osztály szülői számára az első szülői értekezletet.

Nem kell persze itt sem túl sokat várni, de az egy év lehetőséget ad arra is, hogy valaki alaposan végiggondolja az előző éveket, levonjon tanulságokat, megfogalmazza magának, mit csináljon másképp, mi sikerült igazán jól, min tud ő maga változtatni, mi az, amin nem képes, miben változott ő maga, milyen elveit kellett föladnia, miben erősödött meg.

Egy pedagógus pályájába, a pályán eltölthető körülbelül negyven évbe így kényelmesen körülbelül hét, legfeljebb nyolc osztályfőnökség, hét-nyolcszor négy év fér bele. Ha az ilyen ciklusokból egyszer-kétszer nem osztályfőnök, hanem osztályfőnök-helyettes valaki, akkor az még tovább tud oldani a pálya kényszerén, és megóvhatja a tanárt a futószalag-osztályfőnökség elidegenítő, lélektelenítő hatásától.

Miről tehet, miről nem?

A legtöbb tanár nagyon különbözőképpen emlékszik vissza saját osztályfőnöki munkájára. „Milyen jó volt az első, olyan már soha többé nem lesz!”; „Hú, amikor kiment a második osztályom, úgy gondoltam, többé nem vállalok osztályt!”; „Olyan jó, pont akkorák voltak, mint a Gábor fiam, értettem minden rezdülésüket!” Szinte minden visszaemlékezésben az első osztály szerepel etalonként, a második a problematikus, a harmadik ismét jó, és mintha a páratlan számú osztályfőnökségek általában jobban sikerülnének. Ezt valószínűleg a munka dinamikája okozza, az, hogy időnként nagyobb erőfeszítést tesz bele mindenki a munkájába, majd az eredmények láttán azt hiszi, elég, ha ugyanúgy csinál mindent ismét. Márpedig minden új diákcsoporttal mindent elölről kell kezdeni: mindent újra elmagyarázni, begyakoroltatni, az osztálylégkört újra kialakítani, a szokásrendet felépíteni, a hagyományokat megteremteni, a jó kommunikációt megtanítani, a konfliktusokat kezelni, az értékrendet kialakítani.

És mindez vagy sikerül, vagy nem. Néha sikerül, néha nem. Többé-kevésbé sikerül. Bizonyos, hogy mindez elsősorban az osztályfőnökön múlik. De azért mégsem csak rajta. Sok ezer tényezőn, kezdve az ország politikai légkörétől az iskola vezetésén át a tanított gyerektársaság összetételéig. És kell valami, ami kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan, befolyásolhatatlan – hogy milyen az adott gyerekek és az adott osztályfőnök találkozása.

Persze éppen erre, meg a külső körülményekre, az iskolai adottságokra nincs befolyásunk. Ezért szólunk ebben a rovatban arról, amire van: az osztályfőnök szakmaiságáról.