A legnagyobb. Persze, tudjuk, csak legnagyobbak vannak. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor 1997-es felmérésében (Magyarságszimbólumok) a „jellemzően magyar” íróink-költőink rangsorában első Petőfi Sándor (70,7%), a második Arany János (32%). A kutatók megjegyzése: „Arany Jánost a közvetlen termelésirányítók és a vezetők, a betanított szellemi dolgozók és a budapestiek említik jelentősen átlag felett. (…) Talán a Toldi és Arany több történelmi költeményének erő-harc-győzelem szimbolikája is vonzó lehet az irányító csoportok számára. De arra is gondolhatunk, hogy az elbürokratizálódott körülmények között élők számára az Arany János-i, természettel harmonikusan összefonódott világ talán másokénál erősebb nosztalgiaforrás.”
Nem skatulyázható. Falusi Márton, költő: „Arany csöppet sem realista vagy romantikus, versében ott kísért az allegorizáló középkori misztika, a misztériumjátékok nyers reszketése, de a biedermeier díszítettség is. A költői eufémizmus összesimul a közösségi sorsról hallgató öncenzúrával… Mit kell elhallgatni, mit mutat be hiányával a nyelv?”
Költészete voltaképpen zene. Tóth Erzsébet, költő: „Arany Jánosnál a nyelv olyan érzékletesen a háborítatlan múlté; a nyelv csodája hajlamosít rá, hogy kizárólag ebben a gyönyörűségben ringassuk magunk, a tartalomról szinte elfelejtkezve. A nyelv tartalom is lehet, mai igen szikár, szegényes, hitvány nyelvhasználatunkat tekintve.”
Esszencia. Arany a nyelvével hódít, írja Pátkai Róbert evangélikus lelkész, „amelybe úgy szívódott fel a magyar táj, a magyar nép, mint ahogy az alföldi barackban benne van az arany homok és a napsugár”.
Nagyon modern. A kapitalizmus világa, az elidegenedés nálunk először Arany költészetében jelenik meg lírai élményként. A mai kultúrpesszimizmus előfutára: „Óh, a világ története / Szomorú egy tanulmány”. Lát minket, a 20–21. századi élmény- vagy konzumtársadalmat: „a karácsony hozza végűl / Az apró szívek örömét; / De a »bubus« már nagy szakértő, / Bírálva hordja meg szemét, / S ha nem drágát hozott az angyal: / Ajak lepittyed és befagy; / Biz’, édes Jézuskám, te is már / A luxus terjesztője vagy!” (Almanach 1878-ra).
Mindennapi szólásainkban (szállóigékben) él. „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”; „Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton”; „Egy, csak egy legény van talpon a vidéken”; „Mint komor bikáé, olyan a járása”; „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?”; „Este van, este van: kiki nyúgalomba!”; „Nézz ki, fiam Sára”; „Nem mese az gyermek”; „Ki kopog? Mi kopog?”; „Ti urak, ti urak! … ti velsz ebek!”; „Van-é még a magyarnak istene.”
Nyelvünk ideálja. Ferencz Győző, költő, irodalomtörténész: „Arany költészete a magyar nyelv platóni ideálja…”
Ő az Atya. Szepesi Attila költő, publicista: „Tektonikus erejű nyelve, ha tudjuk, ha nem, a tizenötmilliónyi magyarság legnagyobb megtartó ereje. Kodály és Bartók zenéje mellett. Nyelvi csodája (ebben Petőfi az egyetlen társa) még a nyelvújítás sanda buktatóit is fölényesen kikerülte… Arany János az Atya. József Attila a Fiú. Weöres Sándor a Szentlélek.”
Nélküle? Halmai Tamás, költő, irodalmár – nekem írott levelében – így összegzi Arany jelentőségét (egy költő még egy rövid e-mailben is választékosan fogalmaz): „Arany Jánosnál nagyobb költőt nem ismerek, nélküle dadogna a modern magyar költészet…”
És dadognánk mi is.
