„Mi azt szeretjük, ami az életben is működik”

Tavaly debütált a Komplex Alapprogram a gyakorlatban. Hogyan értékelné az elmúlt egy évet rektorként, nem utolsósorban a program egyik megálmodójaként?

Most érkeztünk el oda, hogy élesben kipróbáljuk azt, amit korábban elterveztünk. Az elmúlt egy évben rengeteg öröm ért bennünket, pozitívak a visszajelzések. Kifejezetten jó dolog, amikor az ember műhelymunkát végez egy szobában, de mi azt szeretjük, ami az életben is működik. Úgy gondolom, elég bölcs volt a csapat, mert mertek változtatni azon, ami az íróasztalnál működött, de a valóságban nem, nyitottak voltak a kritikai megjegyzésekre is. Talán ez a legnagyobb érdemük – ha szabad sorrendet felállítanom a sok feladat között.

Mindig is elmondtuk, hogy nem ez a világ egyetlen üdvözítő programja, de hisszük, hogy egy kiváló, hatékony program, ami sok mindenben segít. Az első tapasztalatok jók, lelkes a csapat, és vannak olyan iskolák, amelyek nemcsak egy-egy osztályban indítják el, hanem teljes egészében felvállalták, az egész iskolában megvalósítják a programot. Ami messze felülmúlja az álmaimat. Nem állítom, hogy ez Magyarország összes iskolájának az útja, de sok iskolának a hasznára lehet.

Ha már álmokról beszélünk, milyen érzés az, amikor az ember látja megvalósulni az álmait?

Jó kérdés... Úgy gondolom, hitet ad ahhoz, hogy merjünk további álmokat szőni. Sosem tudtam hasonló helyzetben egyszerűen csak hátradőlni és élvezni a munka gyümölcsét. Mindig eltervezem, hogy majd fölbontok egy üveg bort és ünneplek, de nem megy. Helyette a csapatomnak mondom, hogy kellenek az ünnepnapok, és örülök, amikor megengedik maguknak. Valójában a megvalósulás pillanatában már azon gondolkozom, hogy mit lehetne másképp, jobban csinálni. Így a megvalósuló álmok leginkább annak igazolását adják, hogy szabad álmodozni, mert valósággá válhat az, ami az ember bensőjében megfogan. Az viszont kifejezetten jó érzés, hogy az egyetemen rengeteg olyan dolog valósult meg, amiről korábban csak álmodoztunk.

Ha valaki az egyetemekre gondol, elsőként a felsőoktatás jut az eszébe. Mennyire egyeztethető össze a felsőoktatási intézmény fő profilját alkotó oktatással az, ha attól eltérő – még ha nem is teljesen idegen – területen kezd el álmokat szövögetni, és azokat valósítja meg?

Ha bármilyen oktatásról, így például felsőoktatásról beszélünk, valójában emberi fejlődésről beszélünk. Az én fejemben a világ egységes, nincs szétszabdalva szakokra, iskolai szintekre, tantárgyakra, hanem minden mindennel összefügg. Így egyáltalán nem probléma, hogy a köznevelésben próbálkozunk valamiféle új dologgal. Jómagam tanárember vagyok, a rektorság egy lehetőség, hogy alázattal szolgáljunk egy jó ügyet, de végül is egy pozíció. Ha behunyom a szemem, azokat a gyerekeket látom, akik bátortalanul mennek be az első osztályba, és keresik azt az embert, aki biztos fogódzót nyújt nekik, aki segíti majd őket felnőni és tudáshoz jutni. A pedagógusi hivatás örök kihívás. Szerintem a következő évszázadokban sem lesz más egy tanár feladata, egyetemünk pedig, mint a tanárképzés egyik fontos képzőhelye Magyarországon, igenis a kiváló hely ahhoz, hogy kidolgozzon egy ilyen programot.

A Komplex Alapprogram egyik alappillére a KAPOCS-iskolahálózat, amely a jövőben is hivatott tovább éltetni ezt a szemléletet, ezt a módszert. Mit lehet elmondani az iskolahálózatról most, hogy már a gyakorlatban is megindult a szerveződés?

Az iskolahálózat is része volt a víziónak, a feltételek azonban menet közben alakultak ki. Mindig is úgy gondoltuk, hogy van nálunk az egyetemen egy tudásbázis, de nem adunk át belőle eleget. Miután a végzett hallgatókat kiengedjük a nagybetűs életbe, legfeljebb – ha szerencsénk van – egy-egy továbbképzésre térnek vissza az egyetemre, miközben szerintem ennél többet is tudunk adni egymásnak. Ez nem azt jelenti, hogy ne bíznának bennünk, vagy hogy ne lennének képesek egyedül is fejlődni, hanem azt, hogy mindig lehet tanulni a másiktól. Tehát ha problémájuk van az iskolában, és hozzánk fordulnak, akkor mi tudunk nekik segíteni, ugyanakkor ezzel bennünket is segítenek abban, hogy mi is úgy alakítsuk a saját portfóliónkat, a tantárgyrendszerünket, a továbbképzési anyagainkat, a terveinket, hogy tényleg használhatók legyenek. Éppen olyan legyen, mint amire szükségük van.

Előre meg kell határozni, hogy egy egyetemnek mekkora a teherbíró képessége, és körülbelül akkora hálózatot kell kiépíteni. Nem szabad nagyon nagyot, mert akkor nem tudunk mindenkire odafigyelni, csak általános kommunikációt tudunk folytatni. De nem lehet túl kicsi sem, mert akkor pedig csak egy kirakat hálózat lesz belőle. Egy éppen megfelelő méretű hálózatot kell létrehozni, ahol emberi és szakmai kapcsolatok egyaránt kialakulnak, egy olajozottan működő, dinamikus rendszert, ami a 21. században szerintem létszükséglet. Az egyetem így könnyebben tájékozódhat arról, mi történik az iskolákban, az iskolák pedig segítséget tudnak kérni problémáik megoldásához. Ehhez olyan rendezvényekre, emberi találkozásokra van szükség, ahol az online világon túl, a pedagógusok ténylegesen együtt lehetnek, beszélgethetnek egymással, és egyfajta közösségépítés valósul meg.

A Komplex Alapprogrammal kapcsolatban sokszor elhangzanak az alábbi fogalmak: a 21. század iskolája, a jövő iskolája, a mai kornak megfelelő, innovatív iskola. Önt hallgatva mégis az merül fel az emberben, hogy inkább egy korszakokon és országhatárokon is átívelő szemléletről van szó. A KAPOCS-iskolahálózatra is igaz, hogy sokkal inkább lehetőségnek élik meg a pedagógusok, mintsem kötelezettségnek?

Minden gyermek egy kincsesbánya, ám úgy érzem, nem „aknázzuk ki” eléggé ezt a kincsesbányát. A Komplex Alapprogram módszertana lehetőséget ad arra, hogy a fiatalokból a lehető legtöbbet a „felszínre hozzuk”. Nagyon fontos eleme a hátrányos helyzetűek felemelése. Egyedülálló benne a játékosság és a kapcsolódási pontok keresése, valamint együttműködésre nevelés is: a tantárgyak és tudományterületek, a tanultak és a tanulók mindennapjai közötti kapcsolódásoké, de az együttműködés hangsúlyozása révén az emberek közötti kapcsolatok fejlesztése is. Olyan kapukat nyitunk így ki, amelyek a hagyományos oktatási modellben csak nagyon nehezen tárhatók szélesre.

A Komplex Alapprogram egyes részei egyébként megtalálhatóak más európai – például a finn, észt – modellekben. Hiszek abban, hogy ha ilyen nyitott, kreatív gondolkodású fiatalok nőnek fel, akkor a világ előtt álló nagy problémák könnyebben megbeszélhetők, illetve megoldhatók lesznek. Egészen biztos, hogy a megoldás kulcsa nem pusztán a bonyolult fizikai, kémiai, biológiai, és gazdasági folyamatok feltárásában és megértésében, hanem az emberek közti kommunikációban rejlik. Ehhez olyan egyének kellenek, akik képesek nyitottan gondolkodni és távoli dolgokat is értelmesen összekötni. Amikor különböző országokban élő emberek leülnek egy közös ügyről tárgyalni, általában rengeteg időt elvesztegetnek azzal, hogy belehelyezkedjenek a másik nézőpontjába – ha egyáltalán eljutnak idáig. Úgy gondoljuk, ha például egy sportos-mozgásos órán megjelenik a művészet, akkor a különböző területek összekapcsolásával hozzájárulunk, hogy nyitott szellemiségű emberek nevelkedjenek fel.

Természetesen nem gondolom, hogy a Komplex Alapprogram fogja megoldani a világ problémáit, de hogy a 21. században felnevelkedő fiatalok helyzetét akár a munkaerőpiacon, akár az élet más területein meg tudja könnyíteni, abban biztos vagyok. Hiszek benne, hogy az elkövetkező évszázadok minőségét az ember-ember viszonylatok fogják meghatározni, ehhez pedig az emberek nevelése a legfontosabb tevékenység. Nem az egyik legfontosabb, hanem a legfontosabb.