Az idei évben nagyot moccant a részben még Csipkerózsika-álmát alvó pedagógus-életpályamodell. S ahogy az ébredező királylányoknál lenni szokott, arca még néhol gyűrött, az ember azt hinné: ez nem is ő. Talán valóban fésülésre szorul, itt-ott némi púderre is.
Egyike a még helyét kereső elemeknek a kutatótanár, kutatópedagógus fogalma. Az elmúlt évek kutatásai, szakmai fejlesztő munkája nyomán talán egyre közelebb ahhoz, hogy a mesterpedagógus kategória egyik megjelenési formája legyen a szakértők, szaktanácsadók, intézményvezetők és más olyan pedagógusteljesítmények mellett, amelyek a magas szintű napi munkán túl valami markáns többletet is hozzátesznek a rutinhoz. Bár többek szerint így is csupán egyfajta definiálhatatlan múltba merengés terméke a kutatótanár fogalmának bevezetése.
Kétségtelen, a 20. század első felében későbbi tudósok egész sorának volt természetes kifutópályája a középiskolai gyakorlat, míg a század második felében számos gimnázium vált jobb sorsra érdemes tudósok politikai menekülttáborává. Azonban egyik sem holmi kényszerű átmenet volt. Kerényi Károlytól Ritoók Zsigmondig értékes iskolai tankönyvek és lelkes tanítványok őrzik e középiskolai liaisonok emlékét. Történelmi feladatuk csak részben volt a tudósutánpótlás képzése (ami tehetséggondozás néven – akármi legyen is köznevelésünk fókusza – ma és holnap is elmaradhatatlan szükség). Nyilván nem véletlenül a Fasori Gimnáziumban tanító Rátz László és Mikola Sándor tanítványai az egy padban ülő Wigner és Neumann, ahogy nem véletlenül egy alomból kerül ki a klasszika-filológus Máthé Elek keze alól Szabó Árpád, Devecseri Gábor és sokan mások – hogy egy távolabbi példát is említsünk. De nem csupán futó kapcsolatokról és nem csupán egy szűk elit kiválasztásáról szól e történet. Hiszen teljes pályafutásukat katedrán töltő mesterek, Mikola, Öveges, Sík Sándor vagy éppen Jelenits István százak, ezrek életében hagytak a későbbi tudósi pályafutásnál lényegesen értékesebb nyomot.
Ritoók Zsigmond | Fotó: Népszabadság, Reviczky Zsolt
Pedagóguskutatások sora mutatta ki a mindenkori „jó” tanár legfontosabb ismérvei között a saját szakmájához, tárgyához fűződő mély és átszellemült kapcsolatot, mely hitelessé, lelkesítővé, élvezetessé teszi őt magát – s egyfajta magasabb értelmet ad diákjai számára egy-egy tanórának, tananyagnak, magának az iskolának. S félreértés ne essék: ezek a kollégák ma is köztünk élnek – elegendő, ha szűk merítésként a Magyar Tudományos Akadémia évente kiosztott Pedagógus Kutatói Pályadíjának díjazotti névsoraira tekintünk…
Pedagógusok, akik egyszerre végzik magas szinten napi pedagógusi munkájukat, és mellette saját tudományszakukban is számottevő lépéseket képesek tenni.
E kettős definíció el is homályosít számtalan csacska kérdést, mely velük kapcsolatban itt-ott felmerül: „Vannak-e?”; „Meg lehet-e fogalmazni, hogy kik ők?”; „Miért erény, ha valaki tanítás helyett kutat, délutáni készülés helyett könyvtárba jár?” Ők bizony tévézés, internetezés, alvás vagy éppen egy jó sör helyett töltik szabadidejüket szellemi alkotással. „Miért jár magasabb fizetés holmi tudományos fokozatért, ahelyett, hogy a tanári munkát díjaznák?” Bizony eddig a közalkalmazotti bértábla adott magasabb fizetést a fokozatért anélkül, hogy annak bármiféle megtérülése lett volna a pedagógiai munkában – mostantól ez kizárólag a magas szintű szakmai teljesítményhez hozzáadott értékként érvényesíthető. S folytathatnánk a kérdezz-feleleket, lépésről lépésre tovább igazolva e köszönetre és köszöntésre méltó, sokszor mégis csak e furcsa idegenkedést érző kör valódi jelentőségét.
Legyen tehát e néhány sor most kivételesen köszöntés és köszönet – Nekik.
