Author

Mese csak két Kati nénitől…

Kis faluban tanító kolléganőm meséli, hogy az egyik tavaszi „kockás inges” tiltakozáson neki kellett helyettesítenie az éppen tiltakozó (és ezért nem tanító) kollégát. Ekkor derült rá fény, hogy az illető óráján mit és hogyan tanulnak a diákok. Például „nyelvtanverset”, amit felmondhatnak az ötösért. Igaz, a szófajokkal már volt egy kis problémájuk. Ugyancsak a nyelvtanóra kapcsán hallottam arról, hogy egy tanárnő „tündérnyelvet” talált ki: a csak magánhangzókkal kimondott szavakat értve rajta.

Jó és rossz gyakorlatokról volt szó nemrégiben a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport által Nagyváradon és Budapesten rendezett, kicsit provokatív című konferencián: „Hogyan (ne) tanítsuk a nyelvtant?” A nyelvtanóra kapcsán olyasmik is kiderülnek, hogy mesét a gyerekek csak két Kati nénitől hallottak: az óvó nénitől és a tanító nénitől. Meg hogy a mai gyerekeknek nincs napirendjük, szétfolyik a napjuk, de nyelvtanórán szóba lehet hozni a napirendet – a mondatrendhez hasonlítva…

Tanári módszereim többségét egykor volt tanáraimtól és mostani kollégáimtól sajátítottam (sajátítom) el, valahogy úgy, ahogy az író gyűjti anyagát, majd saját személyiségére átformálva megírja. (Emlékszem rossz példákra: ezekről már akkor úgy gondoltam: na így nem.)

Egyik ilyen példám, hogy érdemes „elmozdítani” az órát. Változtatni az ülésrenden, de akár a helyszínen is. Egyszer a gödöllői Grassalkovich-kastély parkjában, máskor az egykori Savaria római kövesútján tartottam órát. Ezt a módszert Fűzfa Balázs szombathelyi docens kollégám, az élményközpontú irodalomoktatás „atyja” magas szinten űzi. Legendás módszere: Kosztolányi Hajnali részegség című versét hajnalban, a kollégium tetején tanítja. Akik álmosan kikecmeregnek az ágyból, és részt vesznek ezen a rendhagyó irodalomórán, egy életre kötődni fognak a vershez. Ugyancsak Fűzfa Balázs találmánya a 12 legszebb magyar vers helyhez kötése: a vers születésének helyén össznépi közös versmondás, előadások meghallgatása s persze a rendezvénynek kötetben való publikálása. Egy 24 órás („interaktív”) Ottlik-felolvasásán én is részt vettem – Ottlik Géza születésének 100. évfordulóján. A szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtárban előre fel lehetett iratkozni, hogy mikor kapcsolódunk be a programba. Bevallom, nem hittem benne, hogy bármilyen hatással lehet rám, ha egy 24 órás felolvasás egy óráján ott leszek. Délután érkeztem, üdítővel és süteménnyel fogadtak, majd beültem a felolvasók közé. Mindenki egy-egy oldalt olvasott. Én is kézbe vettem a könyvet, felvettem a ritmust. Amikor rám került a sor, éppen a 322. oldal következett kedvenc idézetemmel: „Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.” Azóta egy kicsit erősebben hiszek a művészet spirituális hatásában.

Tanszéki értekezleten fölvetődött, hogy vajon mi, egyetemi oktatók mennyire hallgatjuk meg egymás előadásait, ismerjük oktatási módszereit. Kicsit magunkba szálltunk, mert egymást ritkán hallgatjuk, módszerekről szó sem esik. Nos, ezért találtuk ki nemrégiben a nyelvésztábort, ahol összejöhetünk, kötetlenül eszmét cserélhetünk, előadni is lehet, no meg: beszélgetni… Amire egyébként soha nincs idő.