„…mert magam is tanulok mindig, amikor tanítok…”

Mi volt az, ami miatt beleszeretett az alsós tankönyvek készítésébe? 

Tudni kell, hogy az ELTE-n végeztem magyar bölcsész szakon, előtte pedig elvégeztem a tanárképző főiskolát is, tehát elmondhatjuk, hogy több szakon és iskolafokon vagyok érdekelt. Sokáig kutattam a Nyelvtudományi Intézetben, és több helyen is dolgoztam, mire rájöttem, hogy mégiscsak a kicsik világához vonzódom leginkább. Ennek nagyon érdekes és egyszerű oka van. A tanítást az alapoknál kell kezdeni. Amikor én olyan kisdiák voltam, mint akiknek most tankönyveket szerkesztek, akkor a szövegek nagy részét bizony nemigen értettem. Megesett, hogy hallgattam a híreket a rádióban, és egy szó vagy fogalom ugyan megragadt bennem a mondatokból, de nem állt össze értelmes szöveggé az, amit hallottam. 

Egyszer a tanító néni behívta a szüleimet, mondván, ez a gyerek teljesen mást olvas, mint ami oda van írva. Volt olyan is, hogy a tanító néni megkérdezte tőlem: Bence, te miért választod el az elefánt szót a sor közepén? Hát azért – válaszoltam –, mert az egy nagyon nagy állat, és ezért nem fér ki a sor végére. Látható, hogy gondjaim voltak a szövegértéssel, szövegalkotással, úgy egyáltalán az írással.

Ezek az élmények adták a belső motivációt az új szemléletű alsós tankönyvekhez?

Így van. Felnőttként egyre inkább lekötötte az érdeklődésemet ez a fejlesztési terület, és amikor elkezdtem szerkesztőként dolgozni az Akadémiai Kiadónál, arra gondoltam, milyen nagyszerű lenne, ha kicsiknek lehetne olyan tankönyveket készíteni, amelyekben idejében kezelik ezeket a „disz”-es problémákat. Mert a fenti példából rögtön látszik, hogy ez diszlexia, illetve diszgráfia volt, sőt, tegyük hozzá, hogy diszkalkuliás is voltam. Az „oldaliság” eltévesztése miatt ugyanolyannak olvastam a 13-as villamost, mint a 31-est, ami így egészen máshova vitt el annak idején… Mindegy volt nekem, hogy jobbról balra vagy balról jobbra olvasom a számokat. Ezek azok a titkos kis motivációk, amik rávettek, hogy olyan tankönyveket készítsek a kicsiknek, amelyek a részképességzavarokat a lehető leginkább kiküszöbölik.

Hogyan állt fel a szerkesztői gárda? Milyen szakembereket vont be a munkába?

Együtt dolgoztam fejlesztőpedagógusokkal, gyakorló tanítókkal, sőt még gyógypedagógusokkal is, mert azt akartuk, hogy minél jobbak, minél szakmaibbak, minél használhatóbbak legyenek ezek a könyvek. Így jutottunk el oda, hogy most már a harmadik sorozatot szerkesztem alsósoknak, és alkotószerkesztőként és tankönyvíróként is részt veszek a folyamatokban.

Ha módszertanilag egyetlen dolgot emelhetne ki az újításokból, mit jelölne meg? Miben mások az Ön által szerkesztett újgenerációs tankönyvek, mint a régebbiek?

Talán a megközelítésükben. Ezek a könyvek nagyon gyermekcentrikusak. Az eddigi tanítási és módszertani tapasztalatok szintézisét nyújtják. Nem egyszerűen egy új vagy más módszertan jelenik meg bennük, mint az eddigi tankönyvekben, bár ilyenek is akadnak, hanem próbáltuk minél szélesebb rétegét lefedni azoknak a gyerekeknek, akik ilyen-olyan-amolyan részképesség-problémával lépnek be az iskolába. De gondoltunk azokra a tanulókra is, akik unatkoznának, ha mindig mással foglalkozik a tanító néni, tehát a tehetséggondozásra is odafigyeltünk. 

Mondana ezekre néhány példát?

Az olvasókönyveinkben megjelenő, tanítást is segítő módszertan az, hogy minden egyes olvasandó szöveget – és itt szándékosan használom a szöveg szót, ami nem olvasmány, nem szépirodalom, hanem szöveg, amivel kezdeni kell a gyerekeknek valamit – két oldalról készítünk elő. Először kommunikációs értelemben: a kevésbé érthető szavakat, kifejezéseket megmagyarázzuk vagy játékos feladatokkal megvilágítjuk. Másodszor olvasástechnikailag, tehát ahol olvasási nehézségekkel küszködnek a gyerekek, ahol idegen szó szerepel a szövegben, vagy hosszú, ritkán használt szó, amit esetleg értenének ugyan, de mire kibetűzik, addigra eltűnhet a jelentése, azokat a helyeket mindig megtámogatjuk. Azt szeretnénk, hogy felvértezve kerüljenek a gyerekek az olvasandó szöveg közelébe, azaz ráhangoljuk őket, kontextust teremtünk.

A másik példa, hogy harmadik–negyedikben már kifejezetten azzal a szándékkal, hogy az olvasóvá nevelést támogassuk, kis gyermekmagazinokat szerkesztettünk bele a fejezetekbe. Itt nincsenek kérdések, nincsenek feladatok, nem iskola- vagy tanulásízű az egész. Sokkal inkább mesekönyv- vagy gyermekújság-hangulatú a tipográfia, a képek és a szövegek is. Néhány helyen naptári, vagyis évkörhöz kapcsolódó, máshol pedig tematikus a magazin. Például, ha honfoglaláskori mondákat és történelmi témájú szövegeket olvasnak a gyerekek, akkor ott egy honfoglalással foglalkozó magazint találnak, ahol a kislányoknak a honfoglaláskori divatot és a jurtakészítés fortélyait, a kisfiúknak pedig, illetve mindazoknak, akiket érdekel a téma, a régi magyarok harcmodorát írjuk le.

Ha jól látom, igyekeztek kedvet csinálni az olvasáshoz.

Igen, gyermekcentrikusan közelítünk, próbálunk olyan érdekes témákat hozni, amelyekkel felkeltjük a gyerekek érdeklődését az olvasás és egyáltalán a tudás megszerzése iránt. Közben egyre inkább fejlesztjük a szövegértésüket, a gondolkodási műveleteiket, világlátásukat, mert azért azt ne felejtsük el – és ez a másik nagy csoda, amiért vonzódom az alsós tankönyvekhez –, hogy az ilyen életkorú gyerekekben a teljesség még bontatlanul és univerzális minőségében van jelen. Tehát nem tantárgyakra bontva dolgozik, gondolkozik egy ilyen gyermek, hanem a teljesség felől közelít mindent, és ezt a teljességet próbáltuk a tantárgyi koncentrációval és a témákhoz való többféle közelítéssel megőrizni, felkeltve és ébren tartva az érdeklődésüket.

Sok éve részt vesz egy pedagógusoknak szóló, „Ötletbörze az OFI újgenerációs tankönyveihez” elnevezésű Facebook-csoport munkájában, ahol már több mint 7000 pedagógus vesz részt a közös diskurzusban. Hogyan lehet bekerülni ebbe a csoportba, ha valaki részt szeretne venni a szakmai munkában? 

Tulajdonképpen bárki jelentkezhet a csoportba, csak igazolnia kell, hogy pedagógus. A Facebookon megtalálhatóak vagyunk, és szeretettel várjuk az új érdeklődőket. Nagyon fontosnak tartom a szerkesztő és a gyakorló pedagógus tapasztalatcseréjét – sokszor napi szinten kommunikálunk egymással –, továbbá azt is, hogy a kollégák egymással is megosszák a tapasztalataikat, hiszen ebből mindannyian tanulunk és profitálunk. 

Sok egyéb területtel is foglalkozik, például a tantrend.hu oktatási portálon vezeti a „Nyelv-ésszel” blogot. Mesélne róla? Mi a célja a bloggal?

A belső motivációja az, hogy sohasem voltam a híve annak, hogy az információért, az ismeretekért pénzt kellene kérni. Mindig úgy gondoltam, hogy az ismereteket, a megszerzett tudást folyamatosan meg kell osztani, és ezt egyre inkább így gondolom. Amire én már magamtól rájöttem, és másnak figyelemfelkeltő lehet, vagy ami engem érdekel, foglalkoztat, tetszik, azt miért ne írnám meg? Ez engem is szórakoztat és kikapcsol. Magam is mindig tanulok – amikor tanítok, amikor szerkesztek, amikor a kollégákkal beszélgetek. A tanultakat pedig be tudom építeni először saját magamba, majd pedig azokba az anyagokba, írásokba, amiket készítek. Miért ne osztanék meg mindebből olyasmit, ami esetleg másnak is érdekes, hasznos, jópofa vagy akár tanulságos lehet? Így van ez a nyelvészeti témájú meséimmel is, mindenkinek szeretettel ajánlom őket, böngészgessék, hogy közelebb kerüljenek az anyanyelvünkhöz.