Megújuló örömforrás
Miként lehet tavat létesíteni egy városi iskolában? Lehet-e ökoiskolai tevékenység a pályázatírás? Miért fontos, hogy a pedagógusok ne csak tantermi környezetben találkozzanak diákjaikkal? Kérdéseinkre Tóthné Timár-Geng Csilla, a Lágymányosi Bárdos Lajos Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola nyugalmazott igazgatóhelyettese, a környezeti nevelés sokoldalú és elismert hazai szakértője válaszolt, aki augusztus végén miniszteri elismerő oklevelet vehetett át a környezeti és fenntarthatóságra nevelés terén elért kiemelkedő pedagógiai munkájáért.
Hogyan lett tanár? Miként került kapcsolatba a környezeti neveléssel?
Családi indíttatás vitt a pedagógusi pályára – nagyapám tanár, édesanyám tanítónő volt –, de környezeti nevelővé Havas Péter (környezeti nevelési szakértő, az ELTE docense) irányítása alatt váltam. 1975-ben kezdtem tanítani első és egyetlen munkahelyemen, a – mai nevén – Lágymányosi Bárdos Lajos Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában, ahol 43 évig dolgoztam, ebből csaknem 30 évig igazgatóhelyettesként is. Itt vettem részt kollégáimmal a nyolcvanas évek közepétől – hajdani igazgatónőnk, Tapolcai Lászlóné kezdeményezésére – Péter iskolai kísérletében. Ennek során a környezetismeret tantárgy megújítására kidolgoztuk a természetismeret tantárgy alapjait.
Hogyan alakult a közös munka?
Péter rengeteg elképzeléssel érkezett hozzánk, de mindig nyitott volt a mi ötleteinkre is – és ez szárnyakat adott a mi kreativitásunknak is. Iskolánk fő feladata az volt, hogy a gyakorlatban is kipróbáljuk, miként valósulhat meg a környezeti nevelés, és hogyan épülhet be egy intézmény mindennapjaiba. A munka során együtt dolgoztak az alsó és felső tagozatos kollégák – igen hatékony team alakult ki.
Számos újítást valósítottunk meg: kialakítottuk az iskolakertünket, tavat építettünk, és rendszeresen részt vettünk erdei iskolai programokon is. Úgy érzem, sikerült kihasználnunk azokat a lehetőségeket, amelyek révén városi körülmények között is hatékony ökológiai munkát végezhetünk – sőt, komoly tanulságot jelentett számunkra is, hogy nem csak vidéken vagy egy-egy kiránduláson érvényesülhet a környezeti nevelés, a fenntarthatóságra nevelés.
Melyik volt az a pillanat, amikor ténylegesen elköteleződött a környezeti nevelés mellett?
Nem tudom egyetlen konkrét eseményhez kötni, hiszen rengeteg projektet, témanapot szerveztünk már ebben az időszakban is, és ezek mind maradandó élményt jelentettek számomra. Nagy hatással volt rám az első erdei iskola is, amelyet szintén ebben az időszakban szerveztünk meg. Nem túlzás tehát azt állítanom, hogy a környezeti nevelés kiemelt szerepet kapott iskolánkban – de minden újításra nyitottak voltunk. Fontosnak tartottuk múzeumpedagógiai programjainkat is, és kiváló kapcsolatot ápolunk az újbudai MU Színházzal is, amelynek programjain szintén gyakori vendégek vagyunk.
Fontos volt számomra, hogy ez a munka kreativitást igényelt tőlem, és nagyon jó volt megtapasztalni ötleteim megvalósulását. Nagy hatással voltak rám kollégáim, intézményvezetőim is: láttam ötleteiket, módszereiket, és jó volt megtapasztalni a közös munka örömét is. Mindig is vállalkozó szellemű voltam, és úgy gondoltam, hasznos lenne tudásomat továbbadni: ennek szellemében előadásokat, bemutatókat tartottunk, foglalkozásokat szerveztünk.
Kevés városi iskola kertjében találhatunk tavat…
A miénk 16 m2-es, és van olyan része, amelyik 2 méter mély, hogy áttelelhessenek a halaink. Valenta Ferencné kolléganőm (később igazgató is lett) vezetésével pályáztunk rá – hosszú évek, csaknem 10-15 év munkája nyomán jött létre. Az egyik évben kiástuk, majd egy másik alkalommal megvettük hozzá a fenekén lévő tófóliát – szép apránként. Sokat dolgoztunk vele. A halakat, növényeket a szülőktől kaptuk hozzá, sőt még csigánk és vadkacsánk is volt! Nincs benne vegyi anyag és vízforgató sem, ezért mindig is nagy munkát jelentett a tisztítása – rendszerint több napig végeztük ezt a segítő szülőkkel együtt. De nem csak erről nevezetes az iskolakertünk! Vannak veteményeink, virágaink és természetesen fáink is. Létesítettünk fűszer- és sziklakertet is. Egy időben még salamonpecsétet is lehetett látni nálunk! A kert gondozását, karbantartását természetesen mindig közösen végeztük tanulóinkkal. Nekik is sok élményük kapcsolódik a kerthez – szerencsére számukra is megújuló örömforrást jelent.
Iskolájuk az elsők között nyerte el az Ökoiskola címet…
Amikor 2004-ben meghirdették az ökoiskolai pályázatot, úgy gondoltam, hogy addigi munkánk szinte kötelez bennünket arra, hogy megpályázzuk. Ennek során inkább az okozott gondot, hogy mi újat tudunk még ígérni, mi az, amit még nem valósítottunk meg addigi tevékenységünk során. Az elsők között kaptuk meg az Örökös Ökoiskola címet is 2009-ben.
Iskolánk 2010-ben ökoiskolai és múzeumpedagógiai program alapján dolgozó intézményként egyaránt előminősített referenciaintézménnyé lett. Erre egyedüliként pályáztunk sikeresen Közép-Magyarországon! A környezeti nevelésben elért eredményeink elismeréseként a Környezet- és Természetvédelmi Oktatóközpontok Országos Szövetsége (KOKOSZ) 2012 szeptemberében Enikő-díjjal jutalmazta tevékenységünket.
Pályája során ön rendkívül sokféle feladatot látott el. Felidézne néhányat ezek közül?
1995 óta szakértőként is tevékenykedem, ilyen módon is segítve a különböző intézményekben folyó környezeti nevelést. Ezek során számos előadást tartottam magam is, és nagyon büszke vagyok rá, hogy az Út az Ökoiskola felé című kiadványt hárman írtuk két kollégámmal. Alapításától fogva a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület (KÖR) tagja vagyok, éppúgy, mint a Környezet- és Természetvédelmi Oktatóközpontok Országos Szövetségének (KOKOSZ).
Ezek a szervezetek szakmai megújulást és számos újabb ökoiskolai feladatot hoztak számomra, hiszen számos tanfolyam és továbbképzés szervezésében vettem részt. S talán nehezen hihető, de kifejezetten ökoiskolai tevékenység volt például a folyamatos pályázás. A különféle projektekben számos területen kipróbálhattam magam a pályázatírástól kezdve a segítői feladatokon át a koordinálásig. Különösen emlékezetes volt az a projekt, amelyben a zöld óvodákkal és az ökoiskolákkal kapcsolatos tevékenység „kiszélesítését”, iskolai adaptálását dolgoztuk ki. Itt az „iskolai munkacsoport” vezetője voltam.
Melyek voltak a legsikeresebb projektjeik?
Volt olyan pályázatunk, amelynek keretében ökoiskolák vehettek részt: a 10 kiválasztott intézménynek 10 – a környezeti neveléshez, a fenntarthatóságra neveléshez kapcsolódó – témakört kellett kidolgoznia és megvalósítania. A munka során számos izgalmas kérdéssel foglalkoztunk, amint az a témacímekből is kiderül: Cseppben a tenger; Almárium; Égig nőnek-e a fák?; Megszólal a hulladék… Az ezekhez kapcsolódó feladatok és segédletek számos pedagógus többheti munkáját segíthetik, hiszen ezek a világhálón jelenleg is elérhetőek. A „Cseppben a tenger” témakörhöz például 32 feladatlapot töltött fel a kolléganőm. Ezt a projektet én fogtam össze, segítettem a kollégáknak, amikor szükség volt rá.
2006-ban a TEMPUS Közalapítvány Comenius programjában koordináló intézményként egy hároméves nemzetközi projektet vezettünk katalán és német partnerekkel. Ennek során több külföldi partnerintézménybe is ellátogattunk, és tanulóink is együtt dolgozhattak a külföldi diákokkal. Nagyon szép témánk volt: A fa mint élőlény, nyersanyag és szimbólum. Vásárhelyi Tamás, a Magyar Természettudományi Múzeum igazgatóhelyettesének szakmai támogatásával valósult meg. 2009-ben Nemzetközi Együttműködési Kultúráért nívódíjat kaptunk érte, amely hatalmas elismerést jelentett számunkra. Azóta más szemmel nézem a fákat…
Pályája során számos elismerésben részesült. Melyikre a legbüszkébb?
2017-ben Lehoczky János-díjat kaptam, amelyet az Erdei Iskola Egyesület (EIE) adományoz. Olyan kollégákat jutalmaznak vele, akik meglátásuk szerint sokat tettek az ifjúság környezettudatosabb gondolkodásmódjának és magatartásának kialakulásáért, illetve hozzájárulnak az erdei iskolázás hagyományainak megőrzéséhez, fejlődéséhez, népszerűsítéséhez. Az elismerés azért volt különösen fontos számomra, mert általam tisztelt és nagyra becsült kollégák kapták meg előttem – nagy elismerést jelent ebbe a „csapatba” tartozni.
És a személyes emlékei közül melyik a legkedvesebb?
Nagyon jó visszaemlékezni vándor- és vízitáborokra, az erdei iskolákra! Az erdei iskola egy csoda! 1985-től kezdve minden évben megszerveztük, 10-15 éve pedig csaknem az egész alsó tagozat (esetenként 8-10 osztály) részt vesz rajta. Olyan hatalmas élmény minden évben, hogy erről napokig, hetekig tudnék mesélni! A tájak, a foglalkozások és az ott szerzett élmények egyaránt maradandó emléket jelentenek, ma sem tudok meghatottság nélkül emlékezni rájuk. Nagyon szerették a gyerekek is! Pedagógusként pedig külön élmény volt megtapasztalni, hogy az iskola falai közül kilépve a gyerekek is megváltoznak, és egész más oldalukról ismerhetjük meg őket. Ilyenkor a legfegyelmezetlenebb és legproblémásabb gyerekek is szinte kicserélődtek – sokszor ők segítettek a legtöbbet.
A környezeti nevelés, fenntarthatóságra nevelés számos aspektusát ismeri. Mit tart benne a legfontosabbnak?
Minden általam tanított osztályban azt tapasztaltam, hogy azok a gyerekek is „kivirultak” az iskolakertben vagy a kirándulásokon, akik a tanteremben gyengébben teljesítettek. A megszokottól eltérő környezetben nekem is lehetőségem nyílt arra, hogy új oldalukról ismerjem meg őket. Ez hatalmas élmény volt! Ezért jó lenne minél több ilyen típusú programot szervezni a gyerekeknek – ehhez pedig elsősorban az szükséges, hogy az iskola nyitott szellemben működjön. Ilyenkor sok múlik az intézményvezetőkön is.
A környezeti nevelés tehát nemcsak a fenntarthatóságra nevelést jelent: számtalan lehetőséget rejt magában, a szociális tanulástól kezdve a művészeti nevelésig. Szerencsére ma már sok iskolában figyelnek erre a kollégák, és ez a szemlélet számos tantárgy esetében megjelenik – az énekóráktól kezdve a magyaron át a technikáig. Úgy gondolom, hogy a környezeti nevelést tükröző tevékenységekkel komplexen fejleszthetjük a gyerekeket. Csak nyerhetnek azok a diákok, akiknek ilyen élményekben lehet részük.